A ‘rasszista’ kettős standard: hogyan ábrázolják a fehéreket bűnösnek és gyűlölködőnek azért, mert szeretik népüket és kultúrájukat.
Bizonyosan nincs olyan nemzet a földön, ahol a ‘rasszizmus’ szó szörnyűbb dolgot jelentene, mit az Egyesült Államokban. Más támadásokkal összehasonlítva ezt valahogy elítélendőbbnek tekintik. A sajtó és a nyilvánosság úgy megszokta a gyilkosságok, nemi erőszak, rablás és gyújtogatási történeteket, hogy egészen különleges bűntényeket is vállrándítással fogadnak, mint az amerikai élet elkerülhetetlen velejáróját.
„Rasszizmus” esetén soha nem intézik el vállrándítással a dolgot. Például, amikor egy fehér georgetowni joghallgató azt mondta, hogy a fekete diákok nem annyira képzettek mint a fehérek, ez hatalmas nemzeti vitát váltott ki a „rasszizmusról”.
A rasszizmus valójában nemzeti szenvedély. Az egyetemek tele vannak az attól való óvásoktól, újságok és politikusok húzzák rá a vizes lepedőt, az egyház ellene prédikál, állítólag Amerika tele van vele, de mi a rasszizmus?
A szótárak nem segítenek sokat a szó jelentésének magyarázatánál. Általában úgy definiálják, hogy az az abban való hit, hogy a saját faj magasabbrendű másoknál, vagy az a hit, hogy a kultúra és viselkedés gyökere a faj. Ha amerikaiak rasszizmusról beszélnek, akkor sokkal több mindenre gondolnak ilyenkor. De a szótár ad egy ötletet ahhoz hogy megértsük, mire gondolnak az amerikaiak. Egyfajta amerikai vélemény korunk egy dogmájából ered, hogy minden származási fa egyenlő. Szemben a nyilvánvaló ezzel ellentétes tényekkel, minden fajt azonosan tehetségesnek és dolgosnak nyilvánítottak, és aki ezt a dogmát megkérdőjelezi, azt nemcsak rossznak, de ördöginek nyilvánítják.
Ennek a dogmának mélységesen fontosak a következményei. Ha például a feketék egyenlőek a fehérekkel minden téren, akkor miért szegények, miért hajlamosak bűnözésre és züllésre? Mivel a faji különbségek minden elméletét törvényellenesnek nyilvánították, a feketék hibáinak egyetlen lehetséges magyarázata a fehérek rasszizmusa. És mivel a feketék határozottan szegények, bűnöző hajlamúak és züllöttek, Amerikának tele kell lennie azt átható rasszizmussal. Semmi más nem tarthatná őket ilyen nyomorúságos állapotban.
Minden nyilvános vita a fajról ebbe a merev logikába van erőltetve. A feketék hibáinak bármiféle más magyarázata, mint a fehérek gonoszsága azzal fenyeget, hogy a faji különségek tiltott területére tévedünk. Így ha ma a fehérek szívében nincs is olyan kívánság, hogy elnyomják a feketéket, a tegnapi fehérek elnyomták őket. Ha a fehérek nem tudatosan nyomják el a feketéket, akkor tudat alatt teszik azt. Ha nem tudnak rasszista egyéneket azonosítani, akkor a társadalom intézményei rasszisták. Vagy, mivel a feketék milliói olyan nyilvánvalóan lecsúszottak Amerikában, egyszerűen fehérek millióinak kell lenni, akiket nem ismerünk, és akik éjjel-nappal azon szorgoskodnak, hogy a feketéket nyomorban tartsák. A faji egyenlőség dogmája nem engedi meg, hogy a feketék olyan hibáiról beszéljünk, melyek valamilyen módon nem a fehérek miatt jöttek létre.
Ennek világosak a logikai következményei. Mivel azt kívánják tőlünk, hogy elhiggyük, hogy a nem fehérek hibáinak egyetlen oka a fehérek rasszizmusa, ha egy nem fehér szegény, bűnt követ el, szociális támogatásért folyamodik vagy kábítót szed, a fehér társadalmat még egyfajta rasszizmussal vádolják. A nem fehérek minden hibája vagy helytelen viselkedése bizonyítja, hogy a fehér társadalmat áthatja a gyűlölet és bigottság. Pontosan addig, ameddig a nem fehéreknek nem sikerül ugyanarra a szintre kerülni, mint a fehéreknek, a fehérek definíciószerűen akadályozzák és elnyomják őket. a gondolkodásnak ez a kötelező mintája furcsa eredményekhez vezet. Először is, a rasszizmus olyan bűn, melyet majdnem kizárólag fehérek követnek el. Valóban, egy fekete képviselő Chicagóból, Gus Savage, és Detroit fekete polgármestere, Coleman Young, úgy érveltek, hogy csak fehérek lehetnek rasszisták. Hasonlóképpen 1987-ben egy színeseket támogató akció aktivistája kiadott egy brosúrát, melyben elmagyarázta, hogy minden fehér rasszista és csak fehérek lehetnek rasszisták. Hogyan másképp lehetne a feketék nehézségeit elmagyarázni anélkül, hogy utalnánk a faji egyenlőtlenség lehetőségére?
Noha néhány fekete és liberális fehér elismeri, hogy lehet, hogy egy nem fehér rasszista, de kivétel nélkül hozzáteszik, hogy a nem-fehéreket önvédelemre kényszerítette a több évszázados fehér elnyomás. Ami nem fehér rasszizmusnak tűnik, az érthető és megbocsátható, és alig érdemli meg a rasszizmus nevet. Így az, hogy egy cselekedet rasszizmus-e vagy nem, függ az elkövető fajától. Amit biztosan rasszizmusnak neveznének, ha fehérek követik el, normálisnak tekintik, ha bármely más faj tagja teszi ugyanazt. Ennek az ellenkezője is igaz.
Erre a kettős standardra annyi példa van, hogy szinte unalmas emlegetni őket: ha egy fehér ember megöl egy feketét és a nigger szót használja eközben, akkor ez hatalmas médiazsivajt idéz elő és a nemzet közösen veri a mellét; ha a fekete Jahve kultusz hívei fehéreket ölnek meg, a média hallgat (lásd AR 1991 márciusa). Egyetemi kollégiumokban tilos negatív szavakat használni nem fehérekre, de a fehérekről való trágár beszédet figyelembe sem veszik.
Választás idején ha a fehérek 60%-a a fehér jelöltre szavaz és a feketék 95%-a a fekete ellenfélre, akkor a fehéreket vádolják faji összetartással. 10 „történelmileg fekete” egyetem van, melyek alapvető fekete voltát meg kell tartani a változatosság érdekében, de minden történelmileg fehér egyetemet keverni kell a f… ugyanannak a dolognak a nevében. Ha ellenállnánk, az rasszizmus lenne.
A „fekete büszkeségre” azt mondják, hogy csodálatos és tiszteletre méltó dolog, de a fehér büszkeség minden formájára azt mondják, hogy az gyűlölet. Teljesen természetes, hogy a harmadik világból jövő bevándorlók saját nyelvükön járnak iskolába vagy szerzik meg a gépkocsivezetői jogosítványt, és ha egy született amerikai arra kéri őket, hogy tanuljanak meg angolul, az rasszista.
Otromba fehérellenes akciók színeseket támogató akciók formájában ma törvényesek. Minden fehéreket bármilyen távolról is támogató akció megvetendő rasszizmus.
Az országban mindenütt megtalálható fekete, spanyol és ázsiai klubok és pártok a faji szolidaritás nagyszerű példái, de egy csak fehéreknek nyitott klub alapvetően rasszista. Az alapítvány a színesek haladására (NAACP) nyíltan hirdet a feketék előnyeiért és ez elismert „emberi jogi” szervezet. A fehérek haladására alapult szervezet (NAAWP) csak a fajok egyenlő elbírálásáért szól, és bűnösen rasszistának mondják.
Néhány egyetemen tiltakozó diákok diákszervezeteket alapítottak fehéreknek, hasonlóan a feketék, spanyolok, stb. szervezeteihez, és mindet rasszistának bélyegezték. Ma a kisebbségben levő fehér gimnazisták a San Franciscoi Lowell főiskolán klubot akartak nyitni csak fehéreknek. Szörnyülködve utasították vissza kérésüket. Valójában ma Amerikában egy olyan klubot is, mely ugyan nem zár ki mást, de csak fehér tagjai vannak, már rasszistának bélyegeznek.
Ma az egyik legkedveltebb jelszava az amerikai rasszizmus aszimmetrikus minőségnek a „sokféleség ünneplése”. Néhány embernek kezd derengeni, hogy a „sokféleség” mindig a fehérek rovására jön létre (néha a férfiakéra), és soha nem a többiek rovására. Senki nem javasolja, hogy a Howard egyetemet tegyék sokfélébbé azzal, hogy fehéreket, spanyolokat és ázsiaiakat vesz föl. Senki nem javasolja, hogy a San Jose (CA) -i nemzeti spanyol egyetemnek előnyére szolgálna a nemspanyolok fölvétele. Senki nem állítja, hogy az NAACP fekete kongresszusi pártja vagy a mexikói amerikaiak jogvédelmi egyesülete szenvedne a sokféleség hiányától. Számukra valahogy teljesen jogos a homogenitás mutogatása. De minden fehér csoport, legyen az vállalat, város, iskola, klub vagy lakóterületről azt állítják, hogy tönkremegy a sokféleség hiánya miatt, és ezt a lehető leggyorsabban meg kell oldani. Csak ha a fehérek kisebbséggé lesznek, akkor lesz elég sokféleség.
Mondjuk meg nyíltan: a sokféleség kimutatása vagy felkarolása, amire olyan sokszor kérnek minket, nem más, mint a fehérek túlsúlyának helytelenítése. Valójában az egész nemzet szenved állítólag a fehérek túlsúlyától. Mostani bevándorlási eljárásaink úgy működnek, hogy az évi 800 ezer legális bevándorló kb. 90%-a nem fehér. Az évente törvénytelenül bevándorló pár millió bevándorló szinte kivétel nélkül színes. Rasszizmus lenne, ha nem örvendenénk a sokféleséghez való ilyen hozzájáruláshoz. Természetesen csak a fehér népeket hívják föl az ilyenféle sokféleség gyakorlására. Majdnem bűnös dolog azt képzelni, hogy bármely más fajú nép eltűrne ilyen otromba kifosztást.
Mi lenne, ha az Egyesült Államok öntené legszegényebb, legtanulatlanabb lakosságát a mexikói határon túlra? Vajon bárki azt gondolná, hogy Mexikó „kulturálisan meggazdagodik” ezáltal? Mi lenne, ha Chihuahua államban szegény fehérek kerülnének többségbe, akik azt követelik, hogy az iskolákban angolul tanítsanak, akik ragaszkodnának július 4-ének megünnepléséhez, akik választójogra tartanának igényt, ha nem is állampolgárok, akik faji támogatásért lármáznának a munkahelyeken és az iskolákban?
Vajon Mexikó, vagy bármelyik más nemfehér ország eltűrné-e az ilyen kulturális és népességi pusztítást? Természetesen nem. De a fehér amerikaiaktól azt várják el, hogy a spanyol és ázsiai bevándorlók hordáit gazdag kulturális ajándéknak tekintsék. Azt várják tőlük, hogy ünnepeljék befolyásuk csökkenését, számuk csökkenését, saját kifosztásukat, mert különben reménytelenül rasszisták lennének.
Az amerikai rasszizmusnak még egy érdekes aszimmetriája van. Ha nemfehérek haladnak előre faji szinten, senki sem vádolja őket azzal, hogy gyűlölik a más csoportokat. A feketeék beléphetnek „emberi jogi” csoportokba, és spanyolok lehetnek faji aktivisták anélkül, hogy félniük kellene a bigott vagy gyűlölködő jelzőktől. Nyíltan agitálhatnak fajuk érdekében, amely előnyöket csak a fehérek hátrányára szerezhetnek meg. Követelhetnek bármiféle előnyöket anélkül, hogy bárki is „fehérellenesnek” nevezné őket.
A fehérek másfelől ha ki merik mondani ellenérzésüket a nemfehéreket támogató akciókkal szemben, akkor gyűlölködőknek nevezik őket. Ha ellenkeznek bármely olyan faji gyakorlattal, amely nyilvánvalóan előítélettel bír velük szemben, rasszistának nevezik őket. Ha azt mernék mondani, hogy valóban saját fajuk társaságát előnyben részesítik, és egyedül akarnak maradni európai eredetű társaik között, akkor őket javíthatatlanul gonosznak és gyűlölködőnek nevezik.
Itt van a végső megdöbbentő logikátlanság az amerikai faji viszonyokban. Minden nem fehérnek szabad saját faját előnyben részesíteni, magukat érdekcsoportnak tekinteni, akiknek érdeke eltér a többiekétől, és nyíltan dolgozni csoportja érdekeiért. Ezek egyike sem rasszizmus. Ugyanekkor a fehéreknek a nemfehérek faji érdekeiért kell harcolni. Föl kell áldozniuk saját jövőjüket a sokféleség oltárán, és együttműködni saját kifosztásukban. Nekik javasolniuk kell az európai emberek és kultúrák megszűnését idegen népek és kultúrák javára. A legegyszerűbben kifejezve, a fehéreknek örömmel ki kell végezni saját társadalmukat, faji és kulturális öngyilkosságot kell elkövetniük. Ennek elutasítása rasszizmus lenne.
Az Egyesült Államok egész nemfehér irányítása tökéletesen egészséges és természetes. Semmi sem lehetne annál természetesebb, mint szeretni a saját népet és azt remélni, hogy az virágozzon. A fülöp szigetieket és az el salvadoriakat biztosan meglepi, hogy ha beteszik lábukat az Egyesült Államokba, jogosultak lesznek támogatásra az ott születettekkel szemben, de szidhatjuk-e őket, ha ezt elfogadják? Ha egy valaha nagy nemzet valaha nagy népét arra fogják, hogy önpusztítóvá váljon és adja át országát és hatalmát bárkinek, aki arra igényt tart, miért panaszkodnának emiatt mexikóiak vagy kambodzsaiak?
Nem, az Egyesült Államok fehér irányítása természetellenes, egészségtelen és történelmileg példa nélküli. A fehéreket meggyőzték arról, hogy az is rasszista, ha ellentmondanak kifosztásuknak, és az még sokkal inkább, ha a maguk érdekében dolgoznak. A történelemben egy többségi csoport még soha nem nyitotta ki kapuit idegeneknek, és öntötte gazdagságát idegenek ölébe. Még soha nem tettek egy népet annyira bolonddá, hogy azt higgye, hogy erényes vagy nemes eredete föladása és másokra ruházza történelmi helyét. Amerika minden faja közül csak a fehéreket csapták be azzal, hogy a saját fajra való gondolás rasszizmus. Csak a fehéreknek magyarázták be, hogy a saját nép szeretete mások „gyűlölése”. Minden egészséges nép saját fajának társaságát szereti és ennek semmi köze a gyűlölethez. Mindenki jobban szereti saját családját, mint a szomszédét, de ez nem jelenti, hogy gyűlöli szomszédait. Faji családjukat szerető fehéreknek nem kell gyűlölniük a nemfehéreket. Csak arra vágynak, hogy megmaradjanak maguk között és ápolhassák faji és kulturális örökségüket.
Amit a fehérektől követelnek Amerikában, ezért teljesen természetellenes. Azt kívánják tőlük, hogy áldozzák föl magukat más fajok érdekében és ne vegyék saját érdekeiket figyelembe. Ez olyan, mintha valakit arra kérnének, hogy hagyja el saját gyerekeit és szeresse a szomszéd gyerekeit, mert máskülönben „rasszista” lenne.
Mi hát a „rasszizmus”? Lényegesen több, mint amit a szótárak mondanak róla. A fehérek bármely ellenvetése a nemfehérek előnyeivel szemben saját országukban. Rasszizmusnak nevezik, ha a fehérek szeretik saját fajukat és kultúrájukat. Rasszizmus a fehérek ellenállása az ellen, hogy kisebbséggé váljanak. Rasszizmus, ha nem akarják, hogy kiszorítsák őket. Röviden, minden normális kívánsága bármely néphez tartozó embernek, mióta a nemzet fogalom először jelent meg a történelemben – de csak akkor, ha ezek a kívánságok fehérektől jönnek.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
