ITT A LÉT A TÉT

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Mert ha hülyén is hangzik, itt a lét a tét, és ez bizony nem szirupos reality show. 
Ősszel még azt mondtuk reménykedve: winter is coming. A sok kicsi birka pedig hitte, a tél és a klassz törvények minden problémát megoldanak, menekült hát a képernyők elé, és nézte vadul a Trónok harca ármányos küzdelmeit. Mert jó a film, csak vedd észre: ez itt a valóság. Winter is coming, de tél után újra tavasz, és megint nyár jön. A tévében trónok, az utcákon és Európa városaiban kultúrák vívják vad harcukat. Ez a harc néha véres, máskor csendes, ám igen alantas, intrikus, aljas. Ebben a harcban vesztes mindenki, mert a tél ellen a nyarak érkeztével sosem nyerhet.
Hát rossz hírem van, barátaim, a tél után gyorsan újra itt a nyár, és újra telik a határ. A törvény jó, de jó törvénnyel csak törvénytisztelő polgárt szoríthatsz sarokba, betartatni csak vele szemben lehet. Aki fegyverhez, vérhez és erőszakhoz szokott, az pofán röhög, majd átgázol rajtad, miközben törvényeid mantrázod.
Így hát telik a határsáv, és bár épül, és erősödik a megtépázott kerítés, telik az ország. A Blaha és a Keleti környéke megint egyre barnább, csak már nem olyan tömeges a látvány, jobban elbújik, aki a törvényt kerüli. De fél az asszony, és fél a gyerek, ha arra jár, mert idegen a látvány, és még él a tavalyi emlék. Ám elég erős-e vajon ez az azóta tompult félelem?
És kérdezem én: hol az a több ezer, aki csak az idén a határon átszivárgott? Hová lett az a sok-sok ember, család, és hová a gyerekek? Hol vannak, akik beszöktek, és papíron kiutasításra ítéltettek? Csúnya migráns, kerítésrongáló vadember, van ítélet ugyan, csak éppen végre nem hajtható. Szóval kérdezem: hol az a temérdek ember? Mert a táborok és börtönök népe, még a pesti terek szédelgőivel közösen sem teszi ki a sokezret. Vajon itt mászkálnak, vagy már tovább álltak? Ki ad erre biztos választ? Ki nyugtat meg, hogy a lányomat nyugodtan utcára engedhetem, és nem lesz vad horda áldozata, mint a kölni és berlini lányok?
Meg aztán kérdem még, mi lesz a sokakkal, akik ülnek a határon, és bejutásra vágynak? Nekik az EU az álom, nyugatra pedig minden határ nyitva. Mehetnek, ha akarnak, és mennek, ha tudnak. De aki kifele átjut, az bármikor vissza is térhet. Élni, nyaralni, vagy éppen egyet robbantani.
Az ország népe pedig nyugodt, mert éppen most nem látszik a veszély. Megmutattattak tavaly a Keletinél, Nyugatinál, a határok városaiban, láthatta a nép, mitől kell tartani. De Párizs és Brüsszel már feledésbe merült, nyugodtak a pályaudvarok, csak éjjel menetel ott a barna sereg. Nem látja senki, ahogy vonatra szállnak, és nem tudja senki, hová, melyik ismeretlen felé indulnak. Nyugodt az ország, készül a nyárra és a francia bajnokságra. Mert fontosabb az én és az ego, a nyugalomnak hazudott tudatlanság. Mert nem kellenek a válaszok, de tűnjenek el a kérdések is. Pedig a honfoglaló horda újult erővel gyúr a megszállásra.
Tudjátok, igazat szólt Hamlet. Fegyvert ragadva lehetne véget vetni ennek az elfajzott és gonosz, ezeregyéjszakája tartó mesének. Csak épp a törvény, a mindenkinek, de nekünk soha nem járó, egekig magasztalt és mantrázott emberi jogok és humanitárius indokok, és a birkává vedlett emberek önző mulyasága kiölte belőlünk a küzdeni vágyást. Tűrünk minden nyűgöt és bajt, védekezésül a tévé butító magányába menekülünk, és Bólogató Jánosként hisszük: a jog és a törvény a más törvények szerint élők ellen is véd. 
„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?”


Forrás:madbabenews.blogspot.com
Tovább a cikkre »