Hatodik gyermeke születése előtt már nagyapa lett. Édesapja nevével született, de szakmai okokból megváltoztatta vezetéknevét. Egy szemlélődő imában beleélve magát Szent József alakjába szinte belülről tapasztalta meg a betlehemi utat és a születés élményét. Lackfi Jánost kérdeztük az apaságról a Szent József-évben, melyet Ferenc pápa február 8-án, a szeplőtelen fogantatás ünnepén hirdetett meg.
– Oláh Jánosként született. Az édesapja, aki szintén író és költő, ugyanezt a nevet viselte. Amikor Ön tizenhat-tizenhét évesen publikálni kezdett, megváltoztatta a nevét. Hogyan élte ezt meg?
– Sőt, még a nagyapám is Oláh János. Az irodalomban nincs olyan, hogy ifjabb Oláh János és népi zenekara. Filológiailag zavaró, ha ugyanazzal a névvel indul az ember, mint az apja, és még ugyanazt a hivatást is műveli. A névváltoztatás szakmai illedelmesség: névazonosság esetén a fiatalabb kitér az idősebb elől. Van, aki beteszi a nevébe az édesanyja vezetéknevének kezdőbetűjét. Én romantikus, ifjonti lélekkel inkább a Lackfi nevet választottam, amire egy címerkönyvben bukkantam – bár az öcsém azt állítja, hogy ő találta nekem. Az akkori tizenhét éves, „krúdys” habitusomnak megfelelt ez a név: öltönyben, mellényben, nyakkendőt kötve jártam, még mandzsettagombom is volt. Édesapám addigra már letett egy életművet az asztalra.
– Beleszületett az irodalomba, átvette a szülei örökségét. Mit hoz a gyermekkori otthonból?
– Terhek és áldások is származnak abból, ha valakinek ugyanaz a foglalkozása, mint a szüleinek. Sok művész járt hozzánk gyerekkoromban, és a „szerelőaknából” ismertem az irodalmat. 1989-ben indítottak édesanyámék egy folyóiratot. Mi, gyerekek csomagoltuk a lapszámokat, karbantartottuk az előfizetői nyilvántartásokat, a korrektúrázásban is segédkeztünk. Később már fordítottam, és írtam is a lapba. Tízezer könyvünk volt a falon, szinte olvasógép voltam. Sokat köszönhetek annak, hogy otthonról hoztam az irodalmat, mert így jóval illúziótlanabbul tudtam nekivágni a szakmának, és gyakorlatiasabban, mint a fiatalok többsége.
De eleve gyakorlatias család voltunk: tartottunk tyúkokat, termesztettünk paradicsomot. Édesapám mellett megadatott az inaskodás élménye, ami azelőtt évszázadokon át természetes volt. Ha a tetőteret építette be, abban segédkeztem, máskor terméskőből falat raktunk a kertben. Egy nagyamama vagy édesanya receptkönyvében nem értelmezhető az a kifejezés, hogy érzésre, csak akkor, ha láttuk, mit is jelent. Ugyanígy én is láthattam, édesapám mit hogyan csinál, mellette sok tudásra tehettem szert.
– Egészen megdöbbentem, amikor olvastam, hogy mindkettőjük életében milyen fontos szerepet töltött be a cselgáncs. Ezt a sportot is tőle sajátította el?
– Édesapám dzsúdóedzőként tartott el bennünket, hiszen akkor az irodalmi pályán vagy népművelőként nem tudott elhelyezkedni. Priusza volt a rendszerben. Tizenöt évig én is cselgáncsoztam, és én is tartottam edzéseket. Édesapám volt a mesterem. Elmondta és megmutatta, melyik mozdulat milyen legyen. A sportból hoztam azt a szemléletet, hogy a dolgok nem maguktól mennek. Nem a múzsa csókol homlokon, nem tör ki belőlem az ihlet, hanem mindent be kell gyakorolni. Ha valaki, például Lionel Messi, zseni, abban benne van a tehetsége, de az is, hogy tízezerszer rúgta rá a kapura a labdát abból a bizonyos szögből. Az irodalomra is ez vonatkozik: csinálni, gyakorolni kell, „beidegzeni”.
– Édesanyja is költő. Erre a pályára szánták Önt?
– A szüleim harcostársak voltak. A rendszer által eltűrtek, de parkolópályára szorítottak nemzedéki harcában éltek. Mindketten a népi kultúra letéteményesének vallották magukat. Édesapám első generációs értelmiségi volt, a nagyszüleim még gazdálkodó iparosemberek voltak. Édesanyám szülei pedig kertészek, de a nagyapám gyakorlatvezetőként dolgozott az egyetemen. A szüleim mindketten a kétkeziség felől jöttek, ennek a tradícióját őrizték. Óvtak ettől a szakmától, és én sem íróként képzeltem el magam: operaházi tenorista szerettem volna lenni. Éneklek egy-két számot a Kalákával a Hej, Kapolcsról fúj a szél című CD-n, de a legütősebb fellépéseim a fürdőszobában zajlanak. Amikor úgy döntöttem, hogy írni szeretnék, először az édesanyámnak mutattam meg a verseimet. Ő régóta foglalkozik fiatalokkal, komoly nemzedék került ki a keze alól, mások mellett Térey János, Tóth Krisztina is. Amikor a kiválasztott húsz versemről kikértem a véleményét, mindent kockára tettem: attól függött a pályaválasztásom, mit mond rájuk. Egész jónak tartotta őket.
– Milyen történetek jutnak eszébe az édesapjáról?
– Hogy milyen férfinak lenni, azt mellette tevékenykedve tanultam el. Egyszer rám bízott egy kazal szöget, hogy egyenesítsem ki. Összevissza vertem az ujjam, bőgtem. Éreztem, hogy apám szeret, bár soha nem mondta. Azt viszont soha nem éreztem, hogy büszke lenne rám. Nagyon magasra tette a mércét: ha szöget egyenesítek, tegyem úgy, mint egy öreg patkolókovács – ami annak alatta marad, az szégyenletes. Ezt a cselgáncsban is átéltem. Valószínűleg őt is erre tanították, azt gondolhatta, ha magasra teszi a lécet, akkor fejlődik valaki. Abban a paraszti világban, amelyben ő nevelkedett, nem lehetett megengedni a felesleges kenyérpusztítást. Fel kellett venni a sebességet, vagy kipörgött a rendszerből az ügyetlenebb. Ez a hozzáállása fejlesztett engem, de sok-sok szégyenérzetet és önismereti válságot is okozott. A munkamániám és a munkavégzésem stílusa is ebből fakad. Engem a kihívások lelkesítenek, konoksággal, erővel töltenek meg. Azt mondják, még focizni is úgy focizok, hogy a falon is átmegyek.
Édesapám a halála előtt öt évig küzdött a rákkal. Szerettem volna tisztázni, hogy valaha büszke volt-e rám, de nem bírtam megkérdezni, gombóc volt a torkomban. Annyit el tudtam mondani neki, mennyi mindent köszönök neki. Hogy iskoláskoromban reggelente felkeltett, olvasztott sajtot, és rántottát sütött nekem, jelen volt az életünkben. Elütötte azzal, hogy mindez természetes. Kapolcson voltam, amikor haldoklott. Mire a kórházba értünk, már nem értem el. Úgy érzem, hogy meg akart volna várni.
A halála után egyszer egy vidéki lapban olvastam a nyilatkozatát arról, hogy szerinte mi a sikerem titka. Ebben arról is beszélt, hogy reméli, nekem nem kellett annyi gazemberséget elkövetnem ezért, mint amennyit neki kellett volna a maga korában. Ez nagyon fájt. Már egy éve halott volt, amikor a feleségem mondta, kérdezzem meg tőle most, hogy büszke-e rám, kérjem meg, hogy üzenjen valamilyen jellel. De mi legyen az? Eszembe jutott egy korábbi eset: amikor Hollandiából jöttem haza, nagyon vágytam arra, hogy édesapámmal és nagyapámmal már férfias gátlások nélkül tudjunk együtt örvendezni a mennyországban. Felkerestem nagyapámék házát, fel-alá sétálgattam az utcában sírva, és kértem a Jóistentől, hogy adja meg nekünk ezt az egymásra találást. Kiértem az utca végére, ahol éppen virágzott az akácliget. Mámorító-részegítő akácillatot éreztem, ami szinte ígéret volt arra, hogy egymásra találunk. Így most is az akácot kértem jelként. „Édesapám, ha büszke voltál rám, küldj akácot valamilyen formában.” Február közepe volt. Egy fellépés után kaptunk a feleségemmel egy kis ajándékcsomagot, volt benne két kis akácméz. Ez még nekem nem volt elég. Szoktunk párologtatni illóolajokat, a legkisebb gyermekem egy vásárban talált akácillatút, szinte azonnal, pedig addig soha nem találkoztam ilyennel. A kicsi ezután mindig azt kérte, hogy akácillatot párologtassunk. Máskor feljött vidékről egy régi dzsúdós társam, aki a párom volt a vizsgáknál, és szintén édesapám tanítványa volt. Megkeresett egy előadásom után, amit az ELTE-n tartottak „büszkeségeink” mottóval, de épp az unokámnak kellett gyógyszert vinnem, így lemondtam a találkozót. Éjszaka alig tudtam aludni, gyötrődtem, hogy visszautasítottam őt. Hajnalban írtam neki. Azt válaszolta: „Mindegy, Janikám, nem az a lényeg, hanem hogy én nagyon büszke vagyok rád.” Ez nagyon megindított. Még két hasonló eset történt. Johanna lányom ballagásán a pici Julcsim játszadozott, lasagnét sütött nekem. Odahozta a nagy, húsos akácszirmokat, hogy ez a lasagne. Rákosmentén pedig volt egy irodalmi est, ahol valami miatt beszéltem az akácos történetről. Egy fiatal pár odajött hozzám a dedikálás után azzal, hogy van egy üzenetük számomra. A fiú elmondta, az egész napja azzal telt, hogy erdészként egy temetői gondnokságot győzködött arról, ne vágják ki az öreg akácfasort. Nem volt sok esély arra, hogy ezek az akácos történetek egymás után ennyiszer jöjjenek, a valószínűségszámítás mindezt nem támasztja alá. Apám elmondta nekem, amire kíváncsi voltam, sőt még annál is többet. Mindenki sebekkel jön a gyerekkorából: minél közelebb vagyunk egymáshoz, annál jobban tudjuk sebezni egymást anélkül, hogy akarnánk. Hogy ebből hogy jövünk ki, az már nagy belső munka, amiről az előttünk járó nemzedékek keveset hallottak.
– Már huszonegy évesen édesapa lett. Az első gyermeke fiú, a többi lány. Az első öt egymás után született, a hatodik még csak hatéves. Hogyan élte meg a sokféle apaszerepet?
– Természetes volt nekem, amikor megszületett a fiam. Juli nagypapája szókimondó ember volt: „Ez az az eset, amikor a gyereknek gyereke lesz.” A fényképeken is látszik, hogy akár a bátyja is lehettem volna a fiamnak. Ő volt a gyermeknevelési „állatorvosi lovunk”. Amikor tíz-tizenkét éves lett, elbeszélgettünk vele, bocsánatot kértünk mindazért, amiket elkövettünk ellene. Addig nagyon ösztönösen azt adtuk át, amit mi is kaptunk nemzedékről nemzedékre, például azt, hogy „a gerinces ember szembe nem dicsér, a hátad mögött nem szid”. Ennek az első része meg is valósult, maradéktalanul. Érdemes kiválogatni, mi a jó a hozott örökségből.
A bocsánatkérést sem hoztuk magunkkal. A szülő nem tévedhetetlen, még a saját gyerekemtől is bocsánatot kell kérnem, akkor is, ha hiteltelennek hangzik a számára. A testvérek közötti konfliktusokban vagy a feszültségek kezelésében sok mindent elrontottunk, de sokat tanultunk. Egyre inkább törekedtünk a gyerekeinkkel töltött minőségi időre. Kialakítottuk a „napozás” szokását: öt gyerekünk volt, beosztottuk őket öt napra, választhattak, ki melyik szülővel mit szeretne csinálni.
Meg kellett tanulnunk kezelni a kamaszkori problémákat is. Amikor beszélgetni akartak velünk, mindig rendelkezésre álltunk, elmondhatták azt is, ami kegyetlenül, rondán vagy igazságtalanul hangzik. Az édesapám érzelmi dolgokról nem szeretett beszélni, de megtanultam, hogy kell, ezt Simon fiammal is megtettem. Büszke vagyok arra, hogy most huszonnyolc évesen háromgyerekes édesapa, két fia van és egy lánya. Margit lányomnak pedig egy gyermeke.
– Hogyan élték meg a kis Juli érkezését?
– Julcsi tizenkét év kihagyás után született. Ágnes és Julcsi előtt volt két kicsi babánk, akik még magzati korban visszafordultak. Komoly érzelmi hullámvasút után elfogadtuk, hogy úgy tűnik, öt gyermek adatott nekünk. A kis Róza által megtanultuk, hogy lehet tőlük jeleket kérni, elkérni a kis arcukat a Jóistentől szentségimádásban, és attól, hogy három hónap adatott nekik méhen belül, még velünk vannak. Amikor a kis Rózát elgyászoltuk, és visszamenőleg Lőrincet is, aki Ágnes előtt született volna, akkor jött Julcsi. Aggódtunk, hogy megmarad vagy nem, de nagy ajándék lett, felforgatta az életünket. Amikor megszületett, már három hete nagynéni volt. Ebből fakad, hogy nem vagyunk igazán jó nagyszülők. Most idősen vagyunk kisgyerekes szülők, de ebből a Jóisten bőségét érezzük.
– Szent József mit jelent Önnek?
– Egy pásztorjátékban voltam Szent József Zsámbékon. Írtam Szent József-himnuszt is, amit több kórus énekelt az apósom által írt dallamra. De egy Szent Ignác-i szemlélődő imában vált igazán plasztikussá az ő alakja, egy-két évvel ezelőtt. Ekkor Szent József alakjába bújva átéltem, ahogy sorban állunk Betlehemben a népszámlálásra várva, közben esik az eső. Mindenki mondta, hogy már nem lehet szállást kapni, de volt valamilyen ügyes megoldásuk. Iszonyatos szégyen és fájdalom fogott el, hogy nem oldottam meg a szállást, ráadásul nemkívánatosként, lányanyával vagyok ott. Zakatolt az agyam. Amikor sorra kerültünk, még abban sem voltam biztos, hogy felírtak minket, pedig ezért jöttünk. A városban próbáltam szállást találni, amikor egyszer csak egy nagy uraság előtt botokkal és lándzsákkal felfegyverzett kísérők taszigálták a falnak az embereket. Üvöltöztem, hogy figyeljenek a kismamára, de nem érdekelte őket semmi. Bementem egy karavánszerájszerű helyre, ahol rekeszek voltak szalmával, állat, ember egy rakáson. Találtam egy külön kis rekeszt. Ekkor egy férfi elém állt, hogy ő azt már korábban lefoglalta. A szolgáival is összeakaszkodtam volna, úgy lázadt a vérem, de Mária csitított. Jött a karavánszeráj főnöke, aki megerősítette, hogy a foglalás meg volt beszélve. Hiába ígértem neki pénzt. „Mások többet is adnának érte” – mondta. Megalázó helyzet volt. Egy másik udvarban zenével, tánccal örömünnepet ültek. Fájdalmas volt, hogy onnan is ki vagyunk rekesztve. Ekkor valaki előjött, és megszólított: „Ha szállást keresel, tudok egyet. Kimész a mezőre, ott van egy pásztor. Próbáld meg, ott meg szoktak szállni emberek, ha már nincs semmi lehetőség.”
Amikor már az összes pénzem, befolyásom, erőm beleadtam, és teljesen tehetetlen vagyok, akkor… Mély és felkavaró volt ez az élmény, ahogyan a születés is.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 17-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
