Isten büntetése-e a járvány? – Teológiai megfontolások közös megpróbáltatásainkról

Isten büntetése-e a járvány? – Teológiai megfontolások közös megpróbáltatásainkról

A közösségi oldalakon egyre több helyen kijelentő módban hangzik el az a mondat, amit mi kérdésként juttattunk el Puskás Attila a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar (PPKE HTK) dékánja, dogmatika professzor, és Görföl Tibor teológus, egyetemi tanár, a Vigilia főszerkesztője részére. Négykezes írásukat olvashatják az alábbiakban.

Az elmúlt fél év során időnként felbukkantak olyan vélemények, melyek szerint az emberiség erkölcsi állapotát látva nem csodálkozhatunk azon, hogy olyan betegségek ütik fel a fejüket, amelyekre nincs orvosság.

Kétségtelen, hogy a lisszaboni földrengés (1755) óta nem történt olyan katasztrófa Európában, amely ilyen mértékben megrázta volna kultúránk alapjait: ha maga a vírus okozta betegség gyógyítható lesz is, azokra a kérdésekre, amelyeket felvet, alighanem sokáig kell még keresnünk a választ. Az egyik ilyen probléma, hogy tekinthető-e egyáltalán Isten büntetésének a vírus és terjedése.

1. A büntetés képzetének felbukkanása

Nem teljesen meglepő, hogy hívő emberekben felötlik az isteni bosszú gondolata. A világ, amelyben élünk, már nem feltétlenül barátságos arcát mutatja nekünk, a kiszámíthatatlanság és az átláthatatlan bonyolultság állandó vonása lett azoknak a körülményeknek, amelyek között életünk zajlik: az időjárás szeszélyei éppúgy bizonytalanságot keltenek, mint a technikai vívmányok alig áttekinthető gyorsaságú fejlődése.

Mivel nem tudjuk pontosan, hogyan indult pusztító útjára a vírus, a büntetés gondolata akár megnyugtató válasszal is szolgálhat.

Az ember erkölcsi érzéke is közrejátszhat abban, hogy a járvány kapcsán felmerült az isteni büntetés gondolata. Aki tudatában van annak, hogy világunkban jelen van a bűn, nem jogtalanul feltételezi, hogy büntetésre is sor kerülhet. Az egyházi tanítóhivatal kiemeli, hogy nem helyes Isten szeretetének olyan hangsúlyozása, amely „kizárja mindenféle bűnnek a büntetését” (II. János Pál: Reconciliatio et poenitentia 18), vagyis

Még azok is joggal tartanak Isten büntetésétől, akik keresztények ugyan, de „beszennyezték szent keresztségük fehér ruháját” (XXIII. János: Paenitentiam agere 14). A bibliai tanúságtétel nyomán (Ter 13,16k; Kiv 34,6-7; Szám 12,14k; 2Sám 12,13k) a trienti zsinat tanítja, hogy az Istentől elnyert bűnbocsánat nem feltétlenül jelenti a bűnért járó minden büntetés automatikus elengedését (DH 1689: Trienti zsinat tanítása a bűnbánat szentségéről). A szentgyónásról, az elégtételadásról és a halál utáni tisztulásról szólva a tanítóhivatal használja a „tisztító büntetések” fogalmát, melyeket Isten igazságos és irgalmas ítélete ró ki azért, hogy „megtisztítsa a lelket, megvédje az erkölcsi rend szentségét és teljes mértékben helyeállítsa Isten dicsőségét” (VI. Pál: Indulgentiarum doctrina 2).

2. Egy természeti katasztrófa

Bár a vírus elterjedésében szerepet játszhatott az emberi gondatlanság és hanyagság, a járványt valójában csak természeti katasztrófának tekinthetjük. Aki összehangolt támadást sejt mögötte, bizonyíthatatlan spekulációkba bocsátkozik. Ebből a szempontból különösen fontos a büntetés fogalmának helyes teológiai felfogása.

Az újszövetségi Szentírás tanúságának fényében kijelenthető, hogy noha az Ószövetség kifejezetten is említi Isten büntetését, Jézus szavainak és Pál leveleinek tükrében büntetése mindenekelőtt és alapvetően abban áll, hogy átengedi az embert bűnei következményeinek (Róm 1,24). A bekövetkező csapások és szenvedések azonban még így sem feltétlenül az ember erkölcsi állapotától függenek: a Pilátus által kivégeztetettek és a siloéi torony összeomlásakor meghalók nem voltak bűnösebbek másoknál (Lk 13,1–5). A vakonszületett emberről Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei”, azaz betegsége nem bűn következménye. Nem minden szenvedés tekinthető tehát büntetésnek (II. János Pál: Salvifici doloris 11), létezik az ártatlanok szenvedése is, amely titok marad. Jób könyvének tanítása már az Ószövetségben megcáfolja azt a leegyszerűsítő és hibás logikát, mely az embert ért csapásokat, betegségeket, testi szenvedéseket kizárólagosan a bűnért járó megérdemelt isteni büntetésnek tekinti.

Hírdetés

Ha természeti katasztrófa összefüggésében szemléljük a járványt, elsősorban arra gondolhatunk, hogy az „egyetemes természet látható és elemi alkotórészei dolgában, amelyekből a kozmosz áll, alá vagyunk vetve nemcsak a biológiai, hanem az erkölcsi törvényeknek is, és ezek nem szeghetők meg büntetlenül” (II. János Pál: Sollicitudo rei socialis 34). Aquinói Szent Tamás megfogalmazása szerint: „aki vétkezik, egy meghatározott rend ellen cselekszik. Ebből következően maga a rend fogja megalázni, és ezt nevezzük büntetésnek” (Summa Theologie I-II, 87, 1). Magyarán legfeljebb annyit állíthatunk, hogy

Ebből nem következik, hogy minden természeti katasztrófa a vétkes emberi viszonyulás következménye, de a Covid-járvány esetében teológiai szempontból ez az értelmezés sem zárható ki.

Tévedés lenne azonban, ha a kérdés erkölcsi vetülete miatt valamiféle mitikus gondolkodásmód csábításának engedve nyomban a „földanya” megtorlásáról kezdenénk beszélni. Sajnos erre is volt példa teológusok körében, ám az ilyen jellegű ezoterikus-mitikus nézetek nem találtak elfogadásra. Inkább Ferenc pápának a Szent Péter-bazilika előtti üres téren adott március 27-i Urbi et Orbi áldásakor mondott homíliája sokszor idézett szavait érdemes emlékezetünkbe idéznünk:

3. Miért nem Isten közvetlen büntetése?

A mondottak szerint a járvány legfeljebb közvetve minősíthető Isten büntetésének, abban az értelemben, hogy Isten nem akadályozta meg a természetet károsító emberi cselekvés visszás következményeit.

Ezzel kapcsolatban a teológusok az elmúlt hónapok során többféle meggyőző érvet is felsoroltak.

Mivel a Teremtő végtelenül felülmúlja a világot (miközben jelen is van benne), mivel forrása a világ létének, s akarja és fenntartja, amit létrehozott (Aquinói Szent Tamás: STh I, q. 8, a. 1–3), a katasztrófákat lehetetlen közvetlenül a teremtése ellen forduló Isten büntetéseként felfogni. És ha esetlegesen még büntet is, akkor is irgalmas, azaz nem olyan, mint az emberek, akik hajlanak a mértéktelen büntetésre (II. János Pál: Evangelium vitae 9).

Továbbá aki konkrét történelmi eseményeket kifejezetten és közvetlenül Istenre vezet vissza, olyan tudásra formál igényt, amellyel a történelem folyamán senki nem rendelkezhet. Istennek ugyan hatalmában áll, hogy közvetlenül hasson az anyagvilágra (XVI. Benedek a gnoszticizmus kifinomult formájának nevezte az a felfogást, amely szerint Isten csak az emberi szellemre tud hatni), konkrét eseményekről azonban nem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy Isten vitte végbe őket (kivéve a bibliai kinyilatkoztatás nagy eseményeit). Ha Isten büntetésének tekintenénk a járványt, felfogásunk továbbá tétlenségre kárhoztatna minket: miért is szállnánk szembe Isten ítéletével, miért is segítenénk a bajbajutottakon, ha Isten jogos büntetését szenvedik? És végül azért sem értelmezhetjük a vírust Isten közvetlen büntetéseként, mert sokszor éppen Isten „kedvenceit”, a szegényeket és a periférián élőket sújtja.

A megtorló isteni büntetés feltételezése helyett a járvány teológiai értelmezésére megfelelőbbnek látszik a figyelmeztető jel bibliai gondolatát segítségül hívnunk. A történelmen végigvonuló csapásokról – háborúk, ellenségeskedések, üldözések, éhínségek természeti katasztrófák (földrengés, dögvész, mindenség erőinek megrendülése) – Jézus úgy beszél, mint jelekről, mint dicsőséges eljövetelének figyelmeztető előjeleiről (vö. Lk 21,7-28).

Figyelmeztetheti a transzhumanizmus hamis illúzióját kergető embert valódi törékenységére; a természetet istenítő embert a múlandóságnak alávetett természet sóhajára a krisztusi megváltás kozmikus méretű beteljesedése után (Róm 8,20-24); a másikat ellenségnek tekintő embert a testvéri összefogás szükségességére a baj leküzdésére.

4. Másfajta „fertőzés”

Ha nincs lehetőségünk arra, hogy Isten megtorló eljárásának minősítjük a járványt, mégis miként viszonyuljunk a szenvedők helyzetéhez, és mit mondjunk a betegség sújtotta emberek szenvedésének szó szerint égbekiáltó kérdéséről? Két dolog különösen fontosnak tűnik. Egyrészt érdemes tudatosítanunk, hogy a szenvedés és a csapások kérdésére Isten nem pusztán pontszerűen, hanem egész történelmi cselekvésével ad választ. Isten szándéka és akarata mindig tág történelmi összefüggésben ismerhető meg. Ad feleletet, de hosszú távon, és nem elképzelhetetlen, hogy bizonyos kérdésekre csak a történelem végén. Másrészt

Ferenc pápának ez a buzdítása, ha valóra váltjuk, már választ is ad a járvány nagy kérdésére. Ma már tudjuk, hogy a Lautato si’ enciklika nemcsak a környezetvédelemről szól, hanem szociális tanítást közöl, világossá téve, hogy a természeti környezethez fűződő viszonyunk és egymással ápolt kapcsolatunk elválaszthatatlan egymástól. A „környezettel szembeni támadások” büntetést érdemelnek (Laudato si’ 214), a következményeikre viszont csak az emberi összetartozás tudatosítása, a testvériség lehet a válasz. Ezért a majd október elején megjelenő, az egyetemes testvériségnek szentelt enciklika valóban a járvány utáni világról nyújt majd előremutató eligazítást.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »