A fiatalon elhunyt Ozsvári Csaba idén lenne hatvanéves. Az ötvösművész személye és művészete előtt tisztelegtek szeptember 19-én este az Ars Sacra Fesztivál keretében a zugligeti Szent Család egyházközség egyik, zsúfolásig megtelt közösségi termében.
Bodor György plébános köszöntötte az egybegyűlteket: a helyieket és a közelebbről, távolabbról érkezett vendégeket. Legtávolabbról egy schönstatti atya, Jose Luis Correa érkezett Costa Ricából, aki nagy „Csaba-tisztelő”, és lelkipásztori eszközként használja Ozsvári Csaba életpéldáját a családpasztorációs munkájában.
Az este első felében egy félórás filmösszeállítást néztek meg a résztvevők, amely a liturgikus művészetről és annak elkötelezett és hiteles életű művelőjéről, Ozsvári Csaba ötvösművészről szólt. A filmet a Magyar Schönstatt Család képviseletében Török Péter és Orsolya konferálta fel. Bevezetőjükben elhangzott, hogy a Schönstatt Család a Jeruzsálemi Szent Sír lovagrenddel együtt kezdeményezi Csaba boldoggá avatását. Udvardy György veszprémi érsek azt kérte tőlük, hogy figyeljék az élet jeleit: hogyan hat az életre, hogyan segíti a keresztény élet kibontakozását Csaba tisztelete és közbenjárása. Ennek nyomán elmesélték, hogy valóban érezhetőek ezek a jelek. Egy fiatal kántor írt levelet erre az estére szóló meghívóra válaszul, amelyben elmesélte, hogy kántori hivatásának patrónusául Csabát kérte meg, amikor az válságba került külső konfliktusok és ezzel összefüggő belső elbizonytalanodás miatt. A vihar kisvártatva elcsitult benne és körülötte, és megerősödött hivatásában és az Egyház szolgálatában. Azóta Ozsvári Csaba képe az orgonát díszíti.
Ahhoz, hogy szóból mondat, majd próza legyen; ahhoz, hogy az anyagból forma és üzenet szülessen, az Emberre van szükség, aki fogékony a megszólítottságra, és kész elköteleződni a továbbadás és a továbbvezetés küldetésében. Ozsvári Csaba ihletett egyházművészete és Lackfi János hitvalló költészete a szentet közvetítik és formázzák meg, vezetve a befogadó tekintetét az örök szépség és igazság felé.
A film utáni csendben érezhető volt a megrendültség. A szó, amelyet Lackfi János költő, műfordító vett át, sajátosan folytatta a művészet és a művészek kapcsolatát Istennel és a világgal. „Tudomásom szerint sosem találkoztam személyesen Ozsvári Csabával. A film röpke 28 perce után viszont mégis úgy érzem, mintha ismerősök lennénk. Munkái, karaktere párbeszédre hívnak. Így most a vele kapcsolatos gondolatokkal fogok párbeszédet folytatni, hiszen sok hasonlóság és nem egy különbség is fellelhető az általunk választott két művészeti ág között, alkatunk között, krédónk között.” Lackfi János a hasonlóságok közül példaként említette, hogy mindketten nagycsaládosként éltek boldog és dinamikus életet, és nem tartotta egyikük sem a jó művész ismérvének a devianciát. Mindketten Isten eszközeként alkothattak, átélték a nagy megtiszteltetés lenyűgöző érzését. Különbségként említette, hogy saját alkotásainak, verseinek témái az élet apró részleteiből táplálkoznak, hiszen ír a gyerekhisztitől a magyar karakteren át mindenről. Témái a hétköznapiból táplálkoznak, és mindenben a benne bujkáló életet keresi és ragadja meg. Zárásként a legfrissebb, 76. kötetéből olvasott fel egy verset, amelyet Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságól című költeménye alapján írt Egy mondat a kegyelemről címmel. Az egymásba fonódó gondolatfüzérek mintha Csaba indás ornamentikáját is megidézték volna.
Az este második felében lehetőség volt lemenni Csaba sírhelyéhez a templom urnatemetőjébe, amely a templomban található „Hűség imaút Zugligetben Ozsvári Csabával” utolsó állomása is. Az elmélyülésben Bodor György atya iránymutató szavai segítettek. A sírhely előtt egy átlátszó plexiből készült templom alakú perselybe papírra írt szándékokat lehet bedobni, melyekben Ozsvári Csaba közbenjárását kérjük, hogy erősítse hűségünket Istenhez, Egyházhoz, a családunkhoz, a hivatásunkban, a szolgálatunkban, a közösségünkhöz, az eszményünkhöz, a szenvedésben és az Egyház megújulásában.
Visszatérve a templomba az oltárra kitett öt liturgikus tárgy tette még átélhetőbbé a művészet Istenre mutató arcát és vonzotta a tekinteteket a monstranciában jelen lévő Krisztusra.
A záró és elbocsátó szentségi áldásban Ozsvári Csaba alkotása által felemelve kaptunk kegyelmi ösztönzést ahhoz, hogy Isten arcának vonzását továbbadjuk a saját életünkkel és szolgálatunkkal.
Ozsvári Csaba (1963–2009) ötvösművész a hazai és nemzetközi egyházművészet – liturgikus ötvösség – kiemelkedő, másokkal össze nem hasonlítható, egyéni stílusú alakja volt. Ozsvári Csaba 2009. július 9-én az óbudavári Schönstatt-kápolnában ünnepi szentmisén vett részt; nem sokkal később rosszul lett és meghalt. Feleségével, Ozsváriné Ramocsai Imrivel aznap tizenegy családdal együtt közös imádsággal kötelezték el magukat végleg a Schönstatt Családközösség mellett. Előtte kaptak egy Szűz Mária-érmet, amelyre ez volt írva: „Mária gyermekei nem vesznek el.”
A szentmisén a tizenegy család felajánlotta életét Magyarország lelki megújulásáért. A Schönstatt Családmozgalomban mindenki úgy érzi, hogy bár Csaba halála tragikusan váratlan volt, Isten elfogadta felajánlását, ennek így kellett történnie, az Úr magához rendelte őt.
Forrás: Schönstatt Családmozgalom
Fotó: Tóth Gábor
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
