Számunkra, felvidéki magyarok számára egyetlen haszna van az EU-tagságunknak, a schengeni határrendszer, így hát Ipolyszécsénykéig úgy jutok el a lenyugvó, de azért még erővel rendelkező nap fényében, hogy cikázok az átkelőkön, hidakon, hol az egyik oldalán haladok az Ipolynak, hol a másikon. Mindegy is, melyik oldalon, hiszen itt minden a miénk, mondhatnám az igazat, ha nem vetülne erre a szent igazságra a sátáni Beneš hazugságárnyéka.
A szürkületben autók százai parkolnak a kicsiny falu minden utcájában, nem is érdemes közelebb tolakodnom, az első szabad helyre leteszem a kocsit, legalább sétálok egy jót, mindig is szerettem felfedezni egy-egy helyen a való életet, kicsit inkognitóban. A rendszámok alapján
Az egyik ház udvarán idős nénik ülnek a kapun belül a konyhából kihozott székeken és onnan hallgatják a színpadról felcsendülő dalokat. Csókolom, nem közelebb, onnan látni is lehet a zenekart? – kérdezem tőlük. Jaj, aranyom, az már nekünk ott nagyon hangos, menjenek csak a fiatalok, szórakozzanak. Jó lesz nekünk itt! – mondják kedvesen és szerényen.
Rengetegen vannak, fiatal párok, családok együtt, népviseletben éneklő srácok, sört kortyolgató baráti társaságok, lelkesen tapsoló pici gyerekek és örökifjú nagymamák. Próbálok diszkréten közelebb kerülni a színpadhoz a tömegben, de számos ismerős arc köszönt melegen, a Fradi-drukker haveroktól kezdve Pásztor Péter szerkesztő barátomig. Jó itt lenni közöttük, velük.
Főleg a középkorosztálynál figyelem meg, hogy egyre bátrabban emelik fel a kezüket, lelkesednek és lopva körbenéznek, hogy igen, a többiek is ezt csinálják. Elindul a tömegben egy olyan transzcendentális folyamat, amelyet a felszabadult lelkek és szívek, a magasba emelt kezek tudnak kiváltani. Még olyanokat is magával ragad, akik talán még soha nem tapsoltak a fejük fölött egy nekik és róluk szóló dalra:
S bár ugyanaz ismétlődik
Száz meg száz éve régen,
Mi ébresztő kiáltás helyett
Suttogunk csak a szélben
Megmondom én, hogyan lehet,
Hogy magyarként éljük a jövőt:
Ameddig azok döntik,
Mi ültetjük addig a fenyőt.
Lobognak a magyar zászlók, kifeszített sálak a fejek fölött, egyre forróbb a hangulat, egyre jobban érződik a legfontosabb dolog, együtt erő vagyunk.
Aztán elkövetkezik az utolsó dal. A Dal. Szinte vigyázzba vágja magát a többezres palócság, még a sátrak alatt is felállnak az emberek, hiszen egy himnikus dal következik. A Dalunk! Zeng Ipolyszécsényke, zeng a Palócföld, a palóc torkok egyszerre kiáltják az ég felé „az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág!”
Tapsvihar és zeng a Ria, Ria, Hungária, ami nekünk, itt, a szülőföldünkön zsigereinkig ható, borzongató érzés. Az Ismerős Arcok hosszas éltetése után lassan szétszéled a sok ismerős és ismeretlen kedves arc. Békében és feltöltődve megindul a tömeg hazafelé.
A fáradt rendezők között Hrubík Béla barátom neheztel rám, hogy miért csak most találkozunk, amikor neki már rohannia kell tovább, hiszen másnap Ipolybalogon van dolga, mondom, ne haragudjon rám, de én most a néppel akartam átérezni a fent leírtakat, mi meg majd a cikkeinkben úgyis kielemezzük az ilyen rendezvények eredményét és hasznosságát a palóc közösségünk számára.
Útban a kocsimhoz még elkap egy sörtől vidám fiatalember, kezet ráz velem, nagyon köszöni a rendezvényt, hajrá és sok sikert kíván a továbbiakban. Valakivel összetéveszthetett, mert nem voltam a szervezőgárda tagja, de nem akarom most terhelni a fáradtnak tűnő agyát, inkább megköszönöm neki, és örülök, hogy örül.
Nagyon köszönjük, sok sikert a továbbiakban és hajrá palócok! Ez a lappangó, az Ismerős Arcok dalai által felszabadult erő maradjon meg bennünk!
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
