Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?

Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?

Az iskolai beíratások az idén a koronavírus-járvány miatt a gyerekek nélkül történtek. A szülők vagy elektronikusan íratták be a csemetéiket, vagy személyesen, a járványügyi intézkedések szigorú betartása mellett keresték fel az iskolát. A gyerekek kénytelenek voltak otthon maradni. Emiatt egy nagy élménnyel lettek szegényebbek.

Az iskolakapu első átlépése idén szeptemberre tolódott, elmaradt az első izgalom, amikor szülői kísérettel először találkozhattak volna a tanító nénivel vagy bácsival, aki ilyenkor fogadja az iskolaköteles korba lépőket; mosolyog rájuk, beszélteti, énekelteti, rajzoltatja őket, apró ajándékokkal kedveskedik nekik, hogy aztán szeptemberben kedves ismerősökként tekintsenek egymásra.

Az első iskolai élmény elmaradása más hátránnyal is jár azoknál a magyar anyanyelvű gyerekeknél, akiket a szüleik szlovák iskolába írattak. Ők ugyanis eddig mindenkivel az anyanyelvükön beszéltek, otthon, a nagyszülőknél, a játszótéren, a barátokkal és az óvodában is. Ezek a gyerekek a beíratáskor szembesülhettek volna azzal, hogy milyen sorsot szántak nekik a szüleik az idegen iskolával. De most nem szembesülhettek, és nem is tiltakozhattak.

Egy ilyen beíratási tapasztalat birtokában szeptember elsejéig talán még Bulcsú is kiharcolta volna az igazát, az őt megillető jogot, hogy ugyanabba a suliba járhasson, amelyikbe a szomszéd Pityu.

Hírdetés

Ott mindenki olyan nyelven beszél, mint az oviban, és mindent megértenek! Így elvették tőle a tiltakozás egyetlen lehetőségét is, a járvány miatt nem ismerhette meg előre, mi vár rá szeptembertől, nem tud ellenszegülni az érthetetlen döntésnek, amely megfosztotta őt az anyanyelvi tanulás lehetőségétől, törést okozva a lelki fejlődésében. A járvány ellen lehet védekezni, a szülői akarattal szemben bajos. Majd az első tanítási napon döbben rá a csalódott kisgyerek, hogy nem is olyan kóser dolog az iskolakezdés.

Nekem ebben az iskolában nem olyan jó, mint ahogy mondtátok, mama! Pedig örültem én is, hogy már nagyfiú vagyok, iskolás! Most csak az osztálytársaim örülnek, nevetgélnek, én meg csak szomorkodom! Ők biztosan mindent értenek. Jó nekik! Amikor leülnek, én felállok, amikor felállnak, én ülve maradok. A kérdéseket nem értem, amit én mondanék, ők nem értik. Lehet, nem is arra válaszolok, amit kérdeznek! Inkább ne is kérdezzenek többet, ha mégis fognak, csöndben maradok, nehogy kinevessenek! A Bulcsú nevem miatt is kicsúfoltak, nem akarnak játszani velem a szünetben. Már nem is megyek hozzájuk, egyedül rugdosom a kavicsot az udvaron a kerítésnél, jó messzire tőlük, és várom, mikor jöttök értem.

És hol vannak az ovis cimborák? Milyen jó lehet nekik együtt, míg én magamra maradtam. Nagyon hiányoznak! És hol vannak azok, akikről az óvó néni mesélt az utolsó napokban: a takács, a kovács, a kőműves meg az ács, a kardjával odajár kese lovon a huszár! Nem találom a hóembert sem, aki azt mondta, jaj de szép a december! Hol a pék, aki itt sütötte meg a legelső kenyerét, meg a csősz, aki tudja, mikor sárgul meg az ősz!

A takarító nénivel és a szakács nénivel tudok ugyan beszélgetni, de ők mindig valahol máshol vannak, nem az osztályban. A tanító néni is néha érthetően szól hozzám, de csak akkor, ha nincsenek ott a többiek. Főleg azt mondja, ne legyek szomorú, majd megszokom és jobb lesz. De mikor? Mikor fognak mind úgy beszélni, mint én? Az egyik fiú érti, amit mondok neki, válaszol is. Mellé akartam ülni az osztályban, de a tanító néni nem engedte, azt mondta, hogy akkor nehezebben fog menni. Miért tettétek ezt, anyu? Ti melyik iskolába jártatok az apuval? Nektek is nehezebben ment? 


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »