Írószemmel a Piavéról: "aki itt van állásban, az vagy visszaver minden támadást, vagy itt pusztul"

Írószemmel a Piavéról: "aki itt van állásban, az vagy visszaver minden támadást, vagy itt pusztul"

“Aludjatok csak, néma, szent hadak,
pihenni édes, haj, pihenni jó,
s a Piave vagy a Visztula zúgása
éppúgy altat, mint a Tisza folyó…”
(vitéz Somogyváry Gyula: A boldog szunnyadókhoz)

Somogyváry Gyula egységét, a 29. honvéd gyalogezredet egy hosszabb horvátországi pihenő után 1918 júliusában dobták át a dél-tiroli hegyekbe, a Garppa-masszívumra ahol négy keserves hétig állomásoztak.

Már a Vittorióba való megérkezésükkor világossá vált, eddigre milyen egyenlőtlen viszonyok alakultak ki a harcoló felek között:

a vonatról szálló katonákat ugyanis már a pályaudvaron olasz repülőgépek bombázták.

Később az író így idézi fel egy osztrák pilóta beszámolóját az antant egyre nyomasztóbb légi fölényéről:

“- No és ti? – érdeklődött Szász. – Ti nem repültök?
A pilóta vállat vont:
– Nekünk csak parancsra szabad startolnunk. Azt mondják, úgyis megvan a légi fölényünk, hát kár a benzinért.
Elcsodálkoztunk.
– És ez, ez csakugyan így is van? – kérdezte Orlay.
– Dehogyis van, kapitány úr! Az igazság az, hogy amazoknak vagy hatszor annyi repülőjük van, mint nekünk. És ez a fölény szinte óráról órára, nyomasztóan nő. Két hete egy hármas rajjal fényképeznünk kellett a Piave fölött, s néhány perc alatt huszonegy Caproni meg Curtiss duruzsolt körülöttünk. Lipovszky főhadnagyot lelőtték, égő géppel ment le az olasz vonal mögött, a másik gépünk őrmestere karlövést kapott, de azok, velünk együtt, még elhozták a bőrüket. Igaz, az én karlingom is tizenegy lövést kapott, s a fényképező-masina is tönkrement (…).”

Az ellenséges gépek nem csak folyamatosan bombázták vagy géppuskázták a Monarchia katonáit, hanem a nemzetiségeket a birodalom ellen hangoló propaganda-röplapokat is a levegőből szórták a csapatokra.

Így festett egy lázító röpcédula

Somogyváry egy magyar nyelvű szórólapot is idéz művében, mely mindenképp érdekes történelmi ritkaságnak számít, és betekintést ad abba, milyen érvekkel igyekezett az ellenség lélekben is végleg megtörni az akkorra már amúgy is recsegő-ropogó hadsereget:
 
MAGYAR KATONÁK!
 
Mi nem mondjuk nektek többet, hogy szökjetek át hozzánk. Háromévi háború után nyíltan elismerjük, hogy hősiesen és véres áldozatok árán, mindig magasra tartottátok a katonai becsületérzést.
De hogy lehetséges az, hogy ti, akik intelligens fajnak vagytok fiai, még nem értettétek meg, hogy csak eszközei vagytok a germanizmusnak?
Hogyan lehetséges az, hogy ti még sohase kérdeztétek magatoktól: miért van az egész világ Ausztria és Németország ellen?
Magyarok!
Az a hely, ahol ti vagytok, nem a ti helyetek!
Mi ellenetek nem akarunk semmit, csak Ausztria ellen, amely a ti ellenségetek is, amely titeket küld a legveszélyesebb helyre, a búzátokat rabolja.
Ez a mi közös ellenségünk!
A háború csak úgy fog végződni, ha mind a népek felszabadulnak, és ti is, mint a többiek, szabadon akartok élni és nem rabságban. Ha urak akartok lenni saját hazátokban. Kezdjétek el önállósítani magatokat a németektől!

Az osztrák-magyar légvédelemnek ráadásul esélye sem volt leszedni az ekkor már jócskán elavult ágyúk hatóköre fölött cikázó gépmadarakat, ahogy a már idézett pilóta által “konfliskocsiként” és “rozoga tyúkketrecként” leírt vadászgépeink sem vehették fel velük a versenyt.

A 29-esek hosszú, folyamatos támadásoknak kitett menetelés után végül a Grappa-Pertica-Asolone-Caprile hegytömb jobboldali peremállásán foglalták el cseppet sem veszélytelen pozíciójukat, melyről a századparancsnok, Orlay úgy nyilatkozott:

“Szóval, aki itt van állásban, az vagy visszaver minden támadást, vagy itt pusztul.”

Somogyváryék végleges szállását a Val Grande közelében jelölték ki, két penészes-dohos, de legalább nehezen belőhető kavernában. A magyar csapatok számára innentől kezdődött a lassú felőrlődés földi pokla, mely komolyabb megpróbáltatásokat tartogatott számukra, mint az Isonzó és a Doberdó halálmezői.

Az író említést tesz a Monarchia fejlettségét egyre inkább maguk mögött hagyó, új gyilkolási és információszerzési módszerekről, melyekkel kapcsolatban sokatmondóan megjegyzi:

“Ez már nem az első háborús évek hadviselése volt. Itt már minden fegyver: technika, és minden technika: fegyver! Irgalmatlan harc a föld alatt, a földön és a föld felett.”

Ebben a harcban azonban a birodalom már mindinkább csak jelenlévő fél, mintsem aktív közreműködő. Azt például, hogy a tüzérség – szemben az olaszokéval – mekkora gondokkal küzd, jól érzékelteti a következő párbeszédrészlet:

“- És a saját tüzérség?
– Alig viszonozza a tüzet. Azt mondják, takarékoskodni kell a lövőszerrel. A néhány hegyi üteg, amely itt van a Col Caprile lejtője meg a Val Grande közötti sziklamezőn, talán még nem is lőtt.”

A katonák olyan egyszerűnek tűnő dolgokban szenvedtek hiányt, mint a hegyi hadviseléshez elengedhetetlen sátorlap vagy a nadrágfoltozáshoz szükséges cérna, melyek gyártását anyaghiány miatt le kellett állítani. Idővel aztán egy sokkal súlyosabb gond is felütötte a fejét, melyet Somogyváry az alábbi beszélgetésben örökített meg:

“- Százados úr, alázatosan jelentem… én már a hadtestig járok lármázni az élelmezés miatt. A hadbiztosok már revolverrel várnak! Bindert lefokozással fenyegetik!
– Nem bánom, ha a föld alól is, de kerítik, de több élelem legyen, ha nem akarja, hogy lelőjem! – morgott a gazdánk.
– Százados úr, kérem… nincs! A hadtestnek sincs!”

Az a kevés étel, ami mégis akadt csupán szárított hal és szárított főzelék volt, amit a magyar gyomor muszájból sem igazán vett be, a legénység pedig egyre hangosabban haragudott a tábori konyhásokra, akik mást már nem igen tudtak hozni. Az éhezésen kívül a vízhiány is nagy gondokat okozott, melyet végül hellyel-közzel egy vízvezeték kiépítésével oldottak meg, addig viszont maradt a drótkötélpályán körülményesen feljuttatott hordós vízadag, vagy a bombatölcsérekben összegyűlt csapadékvíz.

Az olasz tüzérség eközben egyre nagyobb erővel gyúrta a magyar állásokat, láng- és repesztengerbe borítva a hegyvidéket, ám gyalogsággal már nem támadott. Helyette fokozták a propagandatevékenységet:

“Éjféltájban azt a hírt hozta valaki, hogy az angol repülők nem röpcédulákat, hanem “Az Est” című magyar nyelvű újság példányait szórták le a Brenta-völgybe és a Sette Communi fennsíkjára… Károlyi Mihály parlamenti beszéde volt benne és a Károlyi-pártnak az antant mellett lefolyt tüntetése.”

Somogyváryt embereivel egyik nap a szűnni nem akaró olasz ágyútűzbe parancsolták, egy soha meg nem induló gyalogosroham elhárítására. Az ifjú hadnagy a gránátesőben, egy bombatölcsér pillanatnyi fedezékében a következőket gondolta:

“(…) miért is kelnék fel még egyszer? (…) Nem támad itt senki! Csak kiveszik az erőnket, a velőnket, s ha majd jártányi erő sem lesz senkiben, akkor egyszerűen átlépnek rajtunk…”

Végül az író és a század is épségben megúszta a pokoli tűzesőt, ám a helyzet ettől cseppet sem javult: állandósult az élelemhiány, a katonák pedig hitetlenkedve fogadták a híreket, miszerint a Monarchia erőtartalékai a vége felé járnak.

“Ha a digók be nem adják a kulcsot, le kell tennünk a lantot.”

– foglatja össze sommásan egy katona.

Augusztus végén már jóformán az utolsó lehelet dolgozott a tűréshatár szélére jutott, ápolatlan és megviselt magyar csapatokban, amikor szürreális dolog történt. Somogyváryékhoz váratlanul átszökött egy ellenséges közlegény:

“Hebegő, gyors beszédű, félfrancia. Ruhája, bakancsa, derékszíja elsőrendű. Azt mondja, kibírhatatlan a helyzet odaát. Csak kétszer kapnak naponta meleg ételt. Egymásra nézünk. Úristen, ha a mieink csak egyszer is kaphatnának!”

Az intő jelek ellenére a honvédek mégis optimisták voltak, hiszen a dezertőr arról számolt be, hogy hamarosan Olaszország is összeomlik, így a katonák még nem merték elhinni, hogy hiába bíznak a várva-várt győzelemben.

Pedig ekkor már egyre komolyabb veszteségek érték az 1500 méter magasan az életükért hadakozó egységeket. A legénység egy ideig még próbálta megmagyarázni magának a lehetetlen helyzetet, egy váratlan parancsnoki látogatás is fokozta kis ideig a harci vágyat, ám lassan mindenkin erőt vett a fásultság:

“Fából vagyunk már mind. (…) Gépek vagyunk. Katonagépek.”

– írja lesújtóan Somogyváry. Egy másik századról így szól az író:

“Horkolva, mélységes mély álomban hevernek az emberek a kőkunyhók és a kavernák homályában. (…) Az arcuk sárga, a szemük beesett, a lesoványodott kezükön száz karcolás, a ruhájuk rongyos. Egyik-másiknak lyukas a cipője talpa.”

Szeptember elején végül csak leváltották a 29-eseket, akik – egy kommunista agitátor feltűnésén kívül – nagyobb gond nélkül hagyták el az állásaikat. Az ezred ekkor már mindössze 597 hadra fogható katonából állt, az emberek teljesen lerongyolódtak, a katonák átlag testsúlya pedig 52 kilóra apadt. A magyar vitéz azonban ilyen körülmények között is ember maradt:

“Lézengtek a gyöngeségtől, alig kaptak már valamit, de még azt a szűkös élelmet is megosztották a falu éhező, olasz lakosságával.”

Somogyváry Gyula nagy nehezen ugyan, de végül szeptember 14-én el tudott távozni a számára kiutalt szabadságra, melyet már Budapesten töltött, a Monarchia létének utolsó másodperceiben, s bár később még visszatért az alakulatához, az akkori történések már nem e cikk tárgykörébe tartoznak.

Az írói vénával megáldott hadnagy a magyarság jövőjével kapcsolatos keserű elmélkedéseit is megörökítette művében. A megindító sorok – amellett, hogy érzékletesen összefoglalják a világháború végének tanúságát – a mai napig érvényes aktualitást hordoznak, melyet a jelen kor olvasójának is érdemes szem előtt tartania:

“Megriasztott egy didergő gondolat. A magyar sors átvillanó, komor víziója. Az, hogy milyen árván és egyedül viaskodunk itt, Európában. Beleszorítva idegen népek, idegen hatalmak közé. Velük, értük sodródunk tragikus háborúkba, pedig senkit se gyűlölünk, senkitől hódítani nem akarunk. Elöl: ellenség, hátul: árulók. S amikor már roskadozni kezd minden, elszelelnek, köddé válnak azok, akikhez odaláncol a sorsunk, s végül csak magunk verekszünk kietlen-magányosan, valami megmagyarázhatatlan, komor és végzetes, örök parancsra. És ez így van időtlen idők óta.”


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »