Inkább fogoly, mint polgár

Inkább fogoly, mint polgár

Kertész Imre életművének egésze tanúskodik arról, hogy a Sorstalanság a Kádár-rendszerről is szól.

Nézem a fotókat, írók tisztelegnek Kertész Imre előtt halála másnapján. Virrasztás és emlékezés. Esterházy is fölolvas. Eszembe jut egy karcsú, világoskék borítós könyv bemutatója valamikor 1993-ban az Írók boltjában. Címe: Jegyzőkönyv – Élet és irodalom. Szerzők: Kertész és Esterházy. A közönség csak most gyülekezik, a szeánsz még nem kezdődött el. Szóba elegyedem egy barátságos, elegáns szőke asszonnyal, Kertészről beszélgetünk. Óvatlanul megjegyzem, hogy A kudarc című könyve nem éri el a Sorstalanság szintjét. Sok mindent vártam, csak azt nem, ami történt. Zuhogó érvek kíséretében olyan ellenállással találkozom, hogy szinte elbizonytalanodom. Meghátrálok egészséges gyávasággal, mert érzem, én itt valamit nem tudok. A bemutatkozásnál aztán minden kiderül: Magda asszony, Kertész Imre későbbi felesége szállt velem szembe hevesen A kudarc mellett. Célját elérte, mert otthon újra elolvastam, Magda asszony pártoló szeretetével emlékezetemben – elfogultnak azért nem mondanám, mert csak azokkal vagyunk igazán tárgyilagosak, akiket nagyon szeretünk.

Másik emlékkép, még a Vörösmarty téren van a Magvető. Leépülőben a nagy állami kiadó, elférünk már egy emeleten is. Fölköltözünk a tizedikre a vegyes emlékezetű kultúrcentrumban, pesties nevén az Elizélt Palotában, amelynek helyén majd fölépül egy másik, valódi csodapalota, későbbi kormányvárók színhelye. A liftben a két jeles mester beszélget. Kertész arca felhős égbolt, Esterházyé napsütés, tréfa és derű. „Mi ez az auschwitzi melankólia?” – kérdi Kertésztől, nyerítve nevetnek, ha szabad ilyet írni két ekkora kiválóságról.

Bizony, nemcsak a Sorstalanság, hanem a Jegyzőkönyv is a Kádár-rendszerről szól, bár 1991-ben játszódott. Egy Bécs felé utazó értelmiségit kínosan megaláznak a Hegyeshalom felé tartó vonaton, mert a vámossal közölt ezer schillingen túl mellényzsebében még ott volt háromezer. Az incidens már a szabad Magyarországon történt, ennek fényében tehát a mű arról is szól, hogy mennyire nem volt nálunk igazi rendszerváltozás. A hatóság megkérdezi az írót, mennyi valutát „visz ki”, és sokallja az ezer schillinget. Amikor kiderül, hogy Kertésznél még van háromezer schilling, felszólítják, adja vissza az útlevelét, s az összes pénzét lefoglalják. (Egy osztrák schilling 6 forint körül volt, tehát a Bécsben egyetlen napot eltölteni készülő író még a szállodát is alig tudta volna kifizetni.) A diktatúrából itt maradt éber vámosok mindenesetre leszállították Kertészt a vonatról. Beterelik egy helyiségbe, ahol megalázó procedúrának vetik alá, és az „esetről” jegyzőkönyvet tolnak elé. Hogy már a rendszerváltozás után vagyunk, az itt csak annyi, hogy az író szembeszáll velük, ha eredménytelenül is, hiszen nem engedik továbbutazni. Kertészből több évtizedes elfojtott keserűség tör föl, a szocializmusban naponta megtapasztalt kiszolgáltatottság ilyen fokú továbbélése miatti végtelen felháborodás. Érdemes fölfigyelni rá, hogy az incidenst éppúgy kiterjeszti és eláltalánosítja, amint azt a Sorstalanságban megtette. „Legalább ötven esztendeje, amióta országom a kultúrvilág és legfőképpen önmaga ellen háborúba lépett, azóta ebben az országban – mondjuk három év megszakítással – minden törvény mindig törvénytelen volt. Ennek a vámembernek az eleve bűnöst föltételező, álnok kérdése mögött az én fülemben csizmák dübörögtek, mozgalmi dalok harsogtak, hajnali csöngetések sikongtak, az én szemem előtt börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeztek. Aki erre a kérdésre válaszolt, nem én voltam, hanem az évtizedek óta gyötört, idomított, tudatában, személyében, idegrendszerében sérült, ha éppen nem halálra sebzett polgár – de inkább fogoly, mint polgár.”

Elviselhetetlen intenzitással tör rá a fölismerés, hogy így élte le az életét, s hogy „ez a méltatlan és gyilkos élet ilyen mélyen véste be gonosz jegyeit az ösztöneimbe”. A vámosról jeges malíciával jegyzi le, „az ő ösztöneibe is ugyanazt vésték bele az évtizedek, mint az enyéimbe, csak éppen az ellenkező előjellel”. A konklúzió sem késik: „És miközben útlevelemet a lefoglalt 4000 schillingről szóló nyugtával együtt visszakapom, hozzáteszem még, hogy roppant nehéz lesz elhitetni ezzel az országgal, hogy szabad.”

Kertész a Nobel-díj átvétele után hirtelen tévécsatornák és lapok állandó szereplője lett, s nyilatkozataiban kontrollálatlanul és teljes bizalommal kiadja magából a Kádár-rendszerben elszenvedett keserűségeit. Körülbelül ugyanazzal a naivitással, amellyel azt hitte, hogy egy szabad ország szabad polgáraként nem kényszerülhet többé arra, hogy ha nyugatra utazik, ne saját maga fedezze személyes költségeit. Abban bízik, hogy megértik, hiszen a fél országot hasonlóképpen kényszerítették kisszerűségbe és hazudozásra.

De nem így történik. Értetlenkedés fogadja mondatait, s onnan érik a legfájóbb támadások, ahonnan a legmélyebb megértést remélte. Egyik oldalról folyt az „imrekertészezés”, másik oldalról pedig éppenséggel a Nobel-díj visszaadását javasolták neki… Két szék között a pad alá? Jó hely az egy írónak.

Kertész Imre sokakat megkavart, amikor az ÉS-ben megjelent vele egy beszélgetés ezzel a címmel: „A Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írtam” (Rádai Eszter interjúja Kertész Imrével. És, 2003. május 30.). Két hét múlva a lapban a következőket olvassuk: „A Kádár-korszak és Auschwitz felcserélhetőségének lebegtetését, mi tagadás, nem Kertész Imrétől vártam. Egyébként ha komolyan gondolja, amit mondott, akkor – mivel teljes mértékben félreértették életművét – önérzetesen vissza kellett volna utasítania a Nobel-díjat” (Vári György: Kádár és Köves. ÉS, 2003. június 13.).

Az olvasóilevél-forma azért érdekes, mert adott esetben jelentheti azt, hogy a szerkesztőség nem azonosul a közöltek tartalmával. Vári György kimondott valamit, amit a balliberális értelmiség erősen érzett, de közölni a Nobel-díjas Kertész ellen mégsem mert. Viszont ez az érzékenységeken trappoló ifjonti szókimondás az ÉS-nek jól jött. (A kritikus azóta egy Kertész-monográfiával gondolta jóvátenni heves kiebrudalási reakcióját.)

Stockholmból hazajőve Kertész tévéinterjúban is hangsúlyozta a holokauszt és a diktatúrák közös gyökerét: „Én a totalitárius diktatúrákról írok, de főképp és elsősorban a holokausztról. Nem véletlen, hogy éppen a Kádár-rendszerben írtam azt a regényt, amely hasonló folyamatról szól… A holokausztról beszélek, de tulajdonképpen minden diktatúráról beszélek.” S bár a Nobel-díj odaítélésének indoklásában nem szerepelt, hogy a Sorstalanság a holokauszton át a proletárdiktatúráról is szól, mi idehaza a 2000-es évek első felében fölfejthettük volna a diktatúrajelképpé emelt Auschwitz-szindrómát, ha a kettészakadt honi értelmiség együttesen próbált volna eligazodni Kertész világában. Így állításait csak azok vették értékén, akik már ismerték, és nem a Nobel-díj miatt rohantak könyveit beszerezni. Tudván, Kertész nem a levegőbe beszélt, művei (Gályanapló, A kudarc, Az angol lobogó, Jegyzőkönyv, A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, Valaki más) bőven szavatoltak a díj átvétele után kimondottakért.

Akik kétségbe vonták, hogy a Sorstalanság a Kádár-korról is szól, azok nem úgy élték az életüket az ’56 utáni megtorlásokat követő rafináltabb diktatúra Magyarországán, ahogyan Kertész Imre és még oly sokan, névtelen, hallgatag emberek ebben az országban. Nem az a baj, hogy a hangos elítélőknek mások voltak az életélményeik, hanem hogy erőfeszítéseket sem tettek a friss Nobel-díjas író korábbi műveinek megértésére. Pedig értelmezéséhez ő maga adott kulcsot: „Nem a zsidók, hanem az ember, ha történetesen zsidó: a »zsidó« mint helyzet a totalitarizmusban.” Kertész a holokauszttal kapcsolatban egy új beszédmód kialakítására vállalkozott, mert szemléletének alapja nem korlátozódott a fasizmusellenességre, ő mindenfajta totalitarizmussal szemben állt. Akik ezt nem értették, azoknak nyilván Orwell 1946-ban tett kijelentése sem tetszett volna, mely szerint a baloldal bűne, „hogy antifasiszta akar lenni anélkül, hogy egyszersmind antitotalitarista volna”.

A Gályanaplónak egy 1975-ös jegyzetében Kertész Imre Dosztojevszkij híres mondatára utalva („ha nincs Isten, akkor minden meg van engedve”) ekként jellemzi a szocialista Magyarország értékvesztett világát: „Ahol semmi sincs megengedve, és minden lehetséges.” Nem volt a kor kegyeltje; a Sorstalansággal, nehéz elhinni, házalni kényszerült. Kéziratát az állami tulajdonú Magvető Kiadótól visszakapta, a sors fintora, hogy a ledorongoló jelentést egy másik (az örmény) kisebbséghez tartozó lektor írta róla, majdhogynem antiszemitának állítva a regényt. Kertész előadásmódja, amelyen sokszor érezni Camus, elsősorban a Közöny hatását, stílusát, sokaknak furcsa volt, és sajnos a jelek szerint a lektornak is. Kellett egy jó szemű szerkesztő (Ács Margit író), aki a Sorstalanságot a Szépirodalmi Kiadónál útjára indította. És kellettek a barátok is, akik az 1975-ös megjelenést követően rögtön felhívták a figyelmet arra, hogy ez nem egy szokványos holokausztregény (Spiró György).

Azt kellene végre tudomásul vennünk legalább halála után, hogy bár Kertész kamaszkorát tragikus módon meghatározta az Auschwitzban eltöltött idő, életének javát a Kádár-rendszer határozta meg, és utálta ezt a rendszert. „A proletárdiktatúra olyan hely, akár a lakásom, akár az életem: se fény benne, se ünnep, kényelmetlenül és szorongva meghúzom magam benne egy (remélhetően rövid) átmeneti időre.”

Nincs tehát csodálkoznivaló a Sorstalanság kiterjesztésén. Az 1975-ben megjelent művel sokan éppen azért nem tudtak mit kezdeni, mert noha Auschwitzról szól, közben mintha másról is szólna. A rabságról, a reménytelenségről, a becsapottságról. Az élet megszegényítéséről, beszürküléséről, a perifériára szorítottságról (még csak akkor voltunk igazán perifériaország!), az állampolgári kiszolgáltatottságról, a hazugságokra kényszerítettségről. Mindez nem illett sem a hetvenes évek második felének húzd meg, ereszd meg politikájához, sem a hatalom és az értelmiség összekacsingatós játékai közé.

Kertész nagy fegyverténye, hogy az Auschwitzban történteket kiemelte a konkrétumok, a politika és az ideológia kizárólagosságot sugalló világából, és a filozófia irányába terelte. Hogy ez a hetvenes években, sőt a szocializmus alkonyán sem hozott számára népszerűséget, az majdhogynem logikus. A Nobel-díj jelentősége talán éppen az volt, hogy alkalom teremtődött az életmű mélyebb megértésére. 2002 decemberében Kertész Imre még a díj átvételekor szokásos háromperces szónoklatban is az általános síkjára emelt traumáról beszélt: „Azt gondolom, hogy a holokauszt az európai civilizáció traumája, s e civilizáció létkérdése lesz, hogy ez a trauma a kultúra vagy a neurózis, az alkotás vagy a rombolás formájában él tovább az európai társadalmakban.”

Egy író, aki a Kádár-korban élvén nem akart a kornak megfelelni, miért is akart volna a Nobel-díj után bárkinek is megfelelni? A végső kocsmában (2014) leírta, amit leírt a muszlim térhódításról meg az „öngyilkos liberalizmusról”. Akik nehezményezik, hogy véleményének kialakításakor nem számított neki sem az amerikai nagykövetség, sem Ferenc pápa, sem a nyugati liberális világ álláspontja, azoknak fogalmuk sincs, mitől író egy író. „Beszélnék arról, hogy a muzulmánok elárasztják, megszállják és elpusztítják Európát, és hogy az európaiak hogyan viszonyulnak mindehhez az öngyilkos liberalizmussal és a buta demokráciával. […] Mindig ugyanúgy végződik: a civilizáció eléri az érettség bizonyos fokát, ahol már nemcsak hogy nem képes megvédeni önmagát, hanem látszólag érthetetlen módon a saját ellenségét imádja.”

Legyen ez a pár mondat útravaló nekünk mindahhoz, ami vár ránk, európaiakra.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »