Nem közlünk semmi újat azzal, hogy sok esetben egy-egy magyar művész, kutató, tudós ismertebb a nagyvilágban, mint odahaza. Nem véletlenül hangoztatjuk annyiszor a mondást: senki sem próféta a saját hazájában. Erre példa Brunner Erzsébet személye is, aki Indiában már megbecsült festőművész volt, mire szülőföldjén megismerték művészetét.
Az 1910 július 1-jén Nagykanizsán született és 2001 május 2-án, 20 éve Delhiben elhunyt alkotó festőművész szülők gyermekeként született. Édesapja és édesanyja is a 20. század elejének komoly elismerésnek örvendő művészei voltak. Édesanyja elragadtatással tanulmányozta Buddha-tanait, minden érdekelte, ami a meditációval, spiritualizmussal, a természetes gyógymódokkal kapcsolatos, de különösen India szellemisége és az ország maga. Talán belejátszott ebbe az is, hogy a világhírű, Nobel-díjas költő, gondolkodó, Rabindranáth Tagore akkor lett ismert Magyarországon, akkor kezeltette magát a balatonfüredi szívszanatóriumban. Nagy valószínűséggel azonban az édesanya azon egyéni meggyőződése is, amely szerint ő eredetileg indus volt, majd reinkarnálódott magyarrá.
Lányuk, Erzsébet örökölte szülei művészi tehetségét, Kisfaludy Stróbl Zsigmondnál tanult szobrászatot és ígéretes jövőt jósoltak neki.
Így keltek útra, kevéske pénzükből először Olaszországban éltek, majd hajóval Egyiptomon és jóformán a fél világon keresztül eljutottak Indiába. Azért abban az időben nem volt semmi nekivágni egy ilyen útnak, ráadásul két magányos nőnek, tetézve azzal, hogy biztos anyagi bevételük sem volt. Nagyfokú elhivatottság, jókora merészség, mindent leküzdő bátorság kellett ahhoz, hogy nekivágjanak az ismeretlennek. De jó adag szerencse kísérte útjukat és közben olyan támogatókra találtak, mint Rabindranáth Tagore, Mahatma Gandhi és a Nehru család.
Indiába érkezve elbűvölte őket az ország sokszínűsége, az emberek sajátos megjelenése, a gyémántragyogású szemek, a tájak, a szokások. Festettek és festettek, képeiken ott ragyogott a lótusz tavak zöldje, a Gangesz misztikus világa, a hófödte Himalája, Buddha követőiként pedig számtalan képen örökítették meg őt is.
Érdemes megjegyezni, hogy Japánban, ahol két évig éltek, ők ismertették meg a népet Petőfivel, népszerűsítették és hozzájárultak költeményei kiadásához. 1936-ban egy kiállítás erejéig visszatértek Magyarországra, Sümegen mutatták be képeiket, aztán hosszú évtizedekig nem volt ismert munkásságuk szülőföldjükön.
A második világháború után, mivel megtartották magyar állampolgárságukat, ellenségnek minősültek, és száműzték őket a fővárosból egy katonai fogolytáborba, majd megengedték nekik, hogy Nainitalban egy házacskában élhettek. Ám ott is töretlen erővel dolgoztak, itt készültek Erzsébet legszebb képei a Himalájáról. Az édesanya 1950-ben bekövetkezett halála után Brunner Erzsébet Új-Delhibe költözött, felvette az indiai állampolgárságot, és már teljes mértékben csak az alkotásnak élt.
Még erőteljesebben festette az ország tájait, népeit, spirituális szokásait, a híres indiai zarándokhelyeket, barlangokat, a sajátos jegyű arcokat, a fákat, növényeket, állatokat, öreg templomokat.
Brunner Erzsébet több képet festett Mahatma Gandhiról is, a szakértők szerint az a legjobb, amelyet első találkozásukkor, fél óra alatt festett róla. A festőművész kapcsolatba került a Dalai Lámával és természetesen megfestette őt is. Egy alkalommal elmondta, hogy a festészet volt a mindene, minden nehézség ellenére az élete értelme, de Indiában és a Távol-Keleten rendkívül gyorsan kellett dolgoznia, mert a palettán gyorsan olvadt a festék, a vásznon pedig gyorsan száradt. Sajátos technikával dolgozott, a festés megkezdése előtt faszénnel rajzolta meg a kép körvonalalt, a munkát pedig a világos színekkel kezdte, majd fokozatosan haladt a sötétebbekkel.
Brunner Erzsébet magyarországi elismertsége részben Indira Gandhinak is köszönhető, 1972-es látogatása alkalmával ugyanis elhozta a művésznő négy képét, majd a Delhiben működő Magyar Kulturális Intézetben nyitottak munkáiból nagyszabású kiállítást, itthonról is mind többen felkeresték, írtak, tudósítottak róla.
Még életében több képét adományozta szülővárosának. Halála után pedig a hatalmas életműből, amely több mint 2000 alkotást tartalmazott, indiai képtárak és magyar közgyűjtemények is részesültek. Alkotásai a budapesti Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban is megtekinthetők, Budapest, Andrássy út 103.
Hosszú élet adatott meg neki, bár utolsó éveit már tolószékben, súlyos ízületi bántalmakkal élte, földijeit szívesen fogadta otthonában, örülve, hogy magyarul beszélhet velük. 2001. május 2-án érte a halál, utolsó útjára buddhista szerzetesek kísérték.
Vannak érdekes életutak, különös életpályák… Úgy tűnik, közülünk sokaknak jutott ilyen osztályrészül…
(Benyák Mária/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
