Immaculée Ilibagiza: Megmaradtam hírmondónak

Immaculée Ilibagiza: Megmaradtam hírmondónak

Afrika többnyire hatalmas földrajzi kiterjedtségű államaitól eltérően Ruanda kis ország, területe mindössze 26 ezer négyzetkilométer, a kontinens közepének apró ékköve. Az ország két meghatározó népcsoportja a hutu és a tuszi. 1994 tavaszán a gonosz kézzelfogható módon pusztított: a hutuk (milíciák és civilek közösen) több mint egymillió tuszit mészároltak le néhány hónap leforgása alatt.

Immaculée Ilibagiza tanító és földműves családba született, tusziként, három fiútestvére volt. Hároméves volt 1973-ban, amikor szélsőséges hutuk megtámadták a tuszikat, felgyújtották az ő házukat is, menekülniük kellett. Szülei már 1959-ben is átéltek hasonló erőszakot. Ennek ellenére soha egyetlen rossz szót nem szóltak a hutukra, arra tanították gyermekeiket, hogy minden ember egyenlő. A mély istenhit, az isteni gondviselésbe vetett bizalom az egész család magatartását meghatározta.

Immaculée Ilibagiza könyvében nem Ruanda, nem is a népirtás, hanem a saját történetét meséli el, úgy, ahogyan emlékszik rá. Hét nővel együtt kilencvenegy napot töltött el egy ház fürdőszobájában, amelynek szélessége egy méter volt, hossza arasznyival több. Egy hutu protestáns tiszteletes, Murinzi bújtatta őket. A tuszik után vadászó, irracionális gyűlölettől fűtött gyilkosok rendszeresen vissza-visszajártak, ordítoztak, gúnyosan „röhögtek”, dicsekedve azzal, hogy hány tuszit öltek meg, akiket csak „csótányok”-nak neveztek. Közvetlenül a fürdőszoba ajtaja mögött őrjöngtek, a helyiség szűke miatt egymáshoz préselődött üldözöttek szívében gyökeret vert a félelem, hogy bármelyik pillanatban rájuk törhetnek. „Próbáltam elképzelni, milyen érzés lesz, amikor a kés a bőrömbe hasít és mélyen a csontjaimba hatol” – idézi fel ezeket a rettegéssel töltött perceket a szerző. Minden perc, minden nap egy emberöltőnek számított számukra. Életterük leszűkült erre a parányi fürdőszobára, lelkierejüket próbára tették az odakintről behallatszó zajok, az istenképmására teremtettségükről elfelejtkezett hutuk pusztításra buzdító jelszava – „Öld meg! Öld meg!” –, illetve az áldozatok jajgatása, sikongása.

Bárkiben felmerülhet, hogy amikor valaki ennyire kiszolgáltatott helyzetben van, meginog-e az Istenbe vetett hite, netán el is veszítheti bizalmát a gondviselésben. Immaculée Ilibagiza szembesül a transzcendenciával. Miközben Istent hívja segítségül, kezében szorongatva az apjától kapott rózsafüzért, a népirtás elkövetőire gondolva „szinte fuldokol a gyűlölettől”, megkísérti a gonosz: „Ne hívd Istent, Immaculée! Tudja, hogy hazug vagy! Hazudsz, ahányszor csak imádkozol hozzá, és azt mondod, szereted. Nemde saját képmására teremtett valamennyiünket? Hogyan szeretheted hát Istent, miközben ennyi teremtményét gyűlölöd?” Természetes, hogy a hazugság atyja azzal is megvádolja a Teremtőt, hogy a népirtás az ő akaratából történik: „Nincs értelme, ne szólongasd Istent! Mit gondolsz, ki küldte rád a gyilkosokat? Ő tette!” Immaculée iszonyúan küzd önmagával, hogy szívéből gyökeresen kiirtsa a gyűlöletet: „Uram, kérlek, nyisd meg a szívemet, és mutasd meg, hogyan bocsássak meg! Nem vagyok elég erős, hogy elfojtsam a bennem égő gyűlöletet – annyi rosszat tettek velünk! Olyan súlyos ez a gyűlölet, hogy agyonzúzhatna. Érintsd meg a szívem, Uram, és mutasd meg, hogyan bocsássak meg!”

Szent Páltól tudjuk, hogy amikor a gonosz túlságosan elhatalmasodik, közel a kegyelem. Az egyik éjszaka sikoltozás, csecsemősírás hallatszik a ház közelében, majd reggelre elcsöndesedik. Immaculée kéri az Urat, fogadja magához a csöppség „ártatlan” lelkét, majd azt kérdezi: „Hogyan bocsáthatnék meg olyan embereknek, akik képesek ilyet tenni egy csecsemővel?” Ekkor az Úr hangját hallja olyan tisztán, mintha a szobában beszélgetnének: „Mindannyian a gyermekeim vagytok – s a kicsi most nálam van.” Ez az egyszerű mondat a válasz a földi halál kézzelfogható közelségébe került Immaculée imáira, napok óta tartó őrlődésére. S ekkor kimondja: „Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek… A harag elpárolgott a lelkemből, kinyitottam a szívemet Isten előtt, s ő megérintette végtelen szeretetével… megsajnáltam a gyilkosokat. Kértem Istent, bocsássa meg a bűneiket, és fordítsa lelküket az ő csodálatos világossága felé.”

A kötet egyik legmegrázóbb jelenete, amikor a népirtásban szüleit és két testvérét elvesztő Immaculée a börtönben találkozik az egyik tömeggyilkossal, Feliciennel, aki kis idővel korábban kifejezetten őrá vadászott. Semmi nem emlékeztet az egykori, bozótvágó késsel gyilkoló rémre; összetört, szánalomra méltó ember. Immaculée sírva fakad a szenvedését látva, „Felicien beengedte a gonoszt a szívébe, és a gonosz, mint a lélek rákos daganata, tönkretette az életét”. Amikor a börtönőr dühöngve vonja felelősségre a szinte minden családtagját elvesztő Immaculéet, hogyan bocsáthat meg a vérengző gyilkosnak, így válaszol: „A megbocsátás az egyetlen, amit adhatok.”

Hírdetés

Immaculée Ilibagiza 1998 óta New Yorkban él, férjhez ment, két gyermeke van. Az ENSZ-ben dolgozik, járja a világot, előadásaival mindenütt az egyetemes, kivétel nélkül mindenkire kiterjedő krisztusi szeretetet, megbékélést, megbocsátást hirdeti. Szülőfalujában újjáépíttette a hutuk által felgyújtott, lerombolt házukat – a béke és a megbocsátás szentélyévé tette: mindenki előtt nyitva áll, aki szeretne elcsendesedni, imádkozni vagy elmélkedni az édesapja számára oly kedves Szűzanya szeretetéről. Itt együtt imádkozhatnak hutuk és tuszik. Az egykori családi ház ma az ima és a békés elmélkedés helyi központja. Élő példája annak, hogyan formálja át Ruandát a szeretet és a megbocsátás ereje. Goethe Mefisztója juthat eszünkbe, aki a kérdésre, kicsoda ő, így válaszol: „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s mindig jót mível.” A sátán iszonyú pusztításokat végezhet, de végső győzelmet soha nem arathat, gonosztetteiből ugyanis, szemben eredeti szándékaival, gyakran születik jó. A tragikus helyzetekben, látva a romboló erők eluralkodását, az emberben megszólalhat a lelkiismeret, s így a rossz alkalmat teremt arra, hogy felszínre kerüljön a jó.

Immacuéle Ilibagiza megbékélésről szóló tanítása teljesen hiteles, beismeri, hogy Isten határtalan kegyelme és szeretete nélkül nem lett volna ereje megbocsátani a népirtás elkövetőinek, felelőseinek. Önerőből erre nem képes az ember. A bennünk meglévő rosszat csupán Krisztus irgalmával, erejével győzhetjük le. Ezt kellene egyszer felfognunk, nekünk, legfőbb teremtményeknek, hogy eljöjjön végre a valódi, kősziklára alapozott béke korszaka.

A könyv megírásában közreműködött Steve Erwin író, újságíró.

Immaculée Ilibagiza: Megmaradtam hírmondónak. Hogyan találtam meg Istent a ruandai népirtás viharában
Fordította: Ménesiné Mezősi Krisztina

MÉCS Családközösségek, 2019

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »