Ilyenek voltunk – Kiürült házak

Az elmúlt évek, évtizedek során sorra elmentek azok az idős szomszédok, rokonok, akiket ismerve felcseperedtünk. Űrt hagytak maguk után, szó szerint is. Kiürültek a jól ismert házak, amelyekben anyánkat kísérve sokszor megfordultunk és gyermekként hallgattuk felnőtt beszédüket.

A legtöbb magára maradt házat eladták a leszármazottak és ezzel lezárult egy fejezet, elmúlt egy életmű. Arcok, nevek, személyiségek, akiket ismerve felnőttünk, akiket kedveltünk és, akik az életünk, a mindennapjaink részei voltak. Naponta találkoztunk, s bár túl sokat nem beszélgettünk, mégis összekötött bennünket valami láthatatlan, de jól érzékelhető kötelék. Az összetartozás érzése. A közös lét a faluban és a település egy-egy utcáján.

Bendi bácsi és Ilka néni ott élt a közelünkben. A templomban nem láttuk őket, mert ők adventisták voltak, de a kertben mindig ott voltak. A kertművelés mintaképei voltak, akik tavasztól késő őszig, kora reggeltől estig ott serénykedtek az ágyások között. Ez volt az életük. A kert és a szorgalom. Szigorúak voltak, távolságtartók, nem könnyen barátkoztak, de ők ketten jól láthatóan harmonikusan összetartoztak, eggyé váltak szorgos munkálkodásukban.

Bentor néniék szintén nagy szorgalommal művelték a kertet. Merthogy, ha jól belegondolok, akkoriban mindenkinek a kert volt a második otthona. Hiszen nem voltak végtelen tévéadások, még szó sem volt internetről, a lassan csordogáló időben a legtöbben a kertművelésben találtak kiteljesedést, hobbit, örömet, elmélkedést. Hiszen a falu akkor még falu volt, nem kertváros és hangos agglomeráció. Falu, a szó szoros értelmében, tehénbőgéssel, kerttel, tengerikapálással, góréval és valami mélységes, szinte már harmóniába hajló egyszerűséggel.

Bentor néniék udvara mindig árnyékos volt. Több fenyő uralta otthonukat. Párszor Bentor bácsi is elkísérte tatámat telente fát vágni a Körös-menti irtásba. Ilyenkor jóízűen mesélt régi történeteket, meséket, anekdotákat. Bentor néni szívében megállt az idő, amikor egyetlen lányával lezuhant a repülőgép. És bár ő is nagy társalkodó volt, aki nehezen eresztette azt, aki vele szóba állt, de sokszor kibukott belőle a fájdalom. Egyszer láttam a temetőben a lányuk síremlékét. Egy repülőgép volt rávésve. Zuhanórepülésben.

Szabó néni tele volt kedvességgel. Az az alkat volt, akit gondolkodás nélkül elfogadna bárki a nagymamájának. Kedves kicsi házuk előtt volt a buszmegálló. A portájuk előtt rövidke pad állt, mint a legtöbb ház előtt akkoriban. Hol a buszra várók, hol Szabó néni üldögélt a padon. A buszmegálló még megvan, a házat porig rombolta egy vállalkozó, miután gazdái kihaltak belőle. A pad göcsörtös, sok időt látott deszkája is csak az emlékezetünkben él.

Hírdetés

Tóker bácsi, a magas, hórihorgas szomszéd csendesen, némán, tátott szájjal nézett bele a világba. Szinte már flegmatikus érdektelenség jellemezte. Még abban a lassú világban is érdekesnek számított ráérőssége. Élete párja, Roszka néni, éppen az ellentéte volt. Tűzrőlpattant, apró termetű öregasszony, aki gyors beszédével ámította a vele találkozót. Bámultuk őket, régi öregeket, jellegzetes személyiségüket, furcsa, öreges mozgásukat, lassú vagy gyors beszédüket. Némelyikük néha megengedte emlékezetének rozsdás csapját és mesélt valamit a távoli múltból. És mi csak hallgattunk és néha a szánk is tátva maradt a csodálkozástól.

Sok papírt tele lehetne még írni az egykori vénekről. Gyermekkorunk időseiről, régmúlt idők hőseiről. Például Elmárosi néniről, akiknek a milicisták is előre köszöntek, merthogy ő bába volt, ami akkoriban nélkülözhetetlen mesterség volt. Aki, ha jött a hívás, nem tétlenkedett, felkapott egy rossz kabátot és ment, koszosan, kopottan, papuccsal a lábán a legfinomabb úrinépek közé is. Komoly megbecsülésnek örvendett, mert mindent tudott a szülésről és a csecsemőkről.

Vagy meséljek Juli néniről és Jani bácsiról, akik a rokonaink voltak? A rokonok pedig akkoriban sűrűn összejártak. Disznóvágás, születésnap, névnap szolgáltatta hozzá az apropót, ha meg éppen semmi, akkor is felkerekedtek csak úgy, egy-egy vasárnap délutáni rokonlátogatásra. Aminek a vége, Jani bácsinak köszönhetően gyakran nótaszó volt: „Elment Lizi néni a vásárba, csuhajja…” Mondanom sem kell, Jani bácsi nagy kedvence volt a gyerekembernek, mert mindig nevetésre és nótára állt a szája.

Ők már mind sírhantjuk alatt alusszák örök álmukat. Bendi bácsi és Ilka néni, Bentor bácsi és Bentor néni, Szabó néni, Tóker bácsi és Roszka néni, Elmárosi néni, Juli néni és Jani bácsi. És mind, akikre jó lenne még emlékezni.

Akik háza előtt naponta eljártunk, és akikkel csak keveset beszéltünk, talán csak egy-egy szégyenlős csókolomot mondtunk, de mégis összekötött velük valami láthatatlan kötelék. Valami megmagyarázhatatlan összetartozás érzés.

Valami mélységes és megnyugtató bizonyosságát annak, hogy amíg mindennapi utjaink során találkozunk velük, jelenlétük élő, békességes bizonyosságot hirdet nékünk arról, hogy tartanak még a gyermekkor boldog békeidői.

Fábián Tibor


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »