Így vette vissza hazánk fegyverrel Kárpátalját

Így vette vissza hazánk fegyverrel Kárpátalját

Lelkes és hazafias amatőrök csaptak össze egymással – így jellemezte a Magyar Királyi Honvédség alig kiképzett alakulatai és a kárpátaljai ukrán nacionalista szervezet, a Szics-gárda csapatai közötti csetepatékat Fedinec Csilla történész. Kárpátalja visszavétele előtt a Rongyos Gárda alakulatai és lengyelek is diverzáns akciókkal keltettek zavart a térségben, Csehszlovákia pedig éppen akkor hullott szét, a honvédek így napok alatt elérték az ezeréves lengyel–magyar határt. A ruszinok azonban hiába várták az ígért autonómiát.

Fedinec Csilla, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa A Magyar Szent Koronához visszatért Kárpátalja – 1938–1944 című könyvét nemrég jelentette meg a Jaffa Kiadó. A kötet a címben sugalltakkal ellentétben a sokat szenvedett terület egész huszadik századi történetének kontextusába helyezi a magyar revízió lépését.

A kisantant fojtóhurka

Múlt héten tartott előadásában is egészen a vesztes első világháborútól kezdte a történetet. Az Északkelet-Felvidék megtartására Károlyi Mihály kormánya is tett próbálkozásokat 1918 decemberétől, a négy nemzetiségi törvényből az első az akkor még homályosan körvonalazódó Kárpátalja lakóira, a ruszinokra vonatkozott, ők Ruszka-Krajna néven autonómiát kaptak Magyarországon belül. Azonban

a cseh hadsereg januárban bevonult, eloszlatva mind a magyarbarát, mind a cári Oroszország területén létesülő, rövid életű Ukrajna felé kacsintgató egyéb elképzeléseket.

Prága katonai közigazgatást vezetett be a trianoni béke aláírásáig – a béketárgyalásokba egyébként a helyi ruszinokat semmilyen érdemi módon nem vonták be.

A történész nekünk is nyilatkozott, melynek során azt is elárulta, hogy miért kellett ennyire Prágának Kárpátalja: hogy megteremtse a kisantant-gyűrű folytonosságát Magyarország körül – mondta, hozzátéve, bár a versailles-i békerendszer elvileg nemzetállamok megteremtésével tett volna rendet Ausztria–Magyarország káoszában, ugyanazt a katyvaszt teremtette újra, csak más határokkal. Így került a Csehszlovák Köztársaságba többek között 1 millió magyar, nem beszélve a németekről és a ruszinokról.

Budapesti sugallatok

Bár az 1919-es saint-germaini szerződésben Prága kötelezte magát, hogy a ruszinoknak autonómiát ad, erre csak formálisan került sor: a fővárosból kinevezett kormányzó kapott valamiféle formális posztot, az autonomista törekvéseket pedig csaknem két évtizedig elfojtották – emlékeztetett Fedinec. Ugyanakkor a csehszlovák demokráciában a ruszinok valamelyest mégis hangot adhattak szándékaiknak: a térség második legerősebb pártja a kommunisták után a (csak nevében magyar) Bródy András vezette autonomista Autonóm Földműves Szövetség volt, amelyet törekvéseiben Budapest is támogatott Prágával szemben.

Fedinec Csilla, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet Csehszlovákok és a Szics-gárda

Aztán 1938 szeptemberétől megkezdődött Csehszlovákia felbomlása, az első bécsi Döntéssel pedig Magyarország novemberben visszakapta a Felvidék, és így Kárpátalja déli, magyarlakta sávját, a meggyengült Prága pedig ezúttal utat engedett a ruszin autonómiának – bár Bródyt, aki a térség hovatartozása kapcsán népszavazást sürgetett, még le tudták váltani, az ukrán orientációjú Avgusztin Volosin miniszterelnöksége alatt pedig

1939 elején ukrán nacionalista egységpárt alakult – a többi pártot, így a magyarokét is betiltották, ahogy a magyar és orosz nyelvű lapokat is.

A területen ekkor még csehszlovák hadsereg állomásozott, emiatt Volosin nem mert saját hadsereget állítani, csak a Szics-gárda nevű félkatonai szervezetet támogatta, amely később, Csehszlovákia szétesése után egyedüliként szállt szembe a bevonuló magyarokkal.

Ugyanis Budapest sem mondott le az egykor hozzá tartozó területről, azonban német hozzájárulás híján nem tudott lépni a revízió ügyében. Eközben a magyar Rongyos Gárda diverzáns akciókkal próbált zavart kelteni a térségben. Ekkor került sor az 1939. január 6-i vízkereszti csatára, amikor a feldühödött csehszlovákok három páncéljárművel rátámadtak Munkácsra. A magyar propaganda segítségével ez a támadás a cseh agresszió szimbólumává vált.

Ez idő alatt a lengyelek is diverzánsokkal destabilizálták a térséget, Budapestet segítve abban, hogy az a rendteremtés ürügyén bevonulhasson, és megszerezhesse a területet Csehszlovákiától – valahogy úgy, ahogy az Oroszország által átdobott fegyveresek teszik azt 2014 óta Kelet-Ukrajnában.

Varsó segítségét nem csak a legendás lengyel–magyar barátság indokolta: egyrészt a lengyeleknek sem állt érdekében, hogy egy esetleges német befolyási övezet vágja el őket magyar szövetségeseiktől, illetve ők is tartottak attól, ha létrejön valamiféle ukrán állam a térségben, az a Lengyelország területén élő ukránoknak is vonzerőt jelenthet. Később azonban, amikor Magyarország német orientáltsága nyilvánvalóvá vált, leállították ezeket az akciókat.

Előre a lengyel határig

Bár a németek sokáig hitegették Volosinékat is, végül 1939. március 14-én rábólintottak: Budapest támadhat, méghozzá egy időben azzal, hogy Hitler csapatai bevonulnak Prágába, Jozef Tiso pedig kikiáltja Szlovákia függetlenségét. Ezzel Csehszlovákia megszűnt létezni. Aznap Volosinék is kikiáltották a független Kárpát-Ukrajnát, azonban a csehszlovák hadsereg kivonult, így csak a Szics-gárda mintegy 2 ezer főnyi, gyengén felfegyverzett önkéntese szállt szembe a magyar honvédekkel, akik szintén csupán másfél hónapos kiképzésben részesültek.

Lelkes és hazafias amatőrök csaptak össze, ahogy Fedinec fogalmazott, és ennek megfelelően történtek kegyetlen dolgok.

A vérmezei csatában a szics-gárdisták sokszor fegyvertelen huszti gimnazistákat állítottak ki a magyar hadsereg elé, utóbbi pedig terroristaként bánt el az ellenállókkal. A honvédek mintegy nyolcvan, a szicsek több száz embert vesztettek. Bár a román hadsereg is készenlétben állt, tudván, hogy a revízió következő célpontja Erdély lesz, végül tétlenül végignézték, ahogy Magyarország visszafoglalja Kárpátalját.

Ugyanakkor érdekes módon a németek védnökséget vállaltak a kárpátukrán vezetők és a Szics-gárda vezetői fölött is, így a kedélyek lecsillapítása végett a varjúlaposi táborba internált szicsek is szinte kizárólag az egyszerűbb emberek közül kerültek ki; a többi vezető helyben maradva, bántatlanul gazdálkodott, vagy csatlakozott a későbbi szovjetellenes ukrán felkeléshez – mondta el Fedinec.

Az is érdekes, hogy Kárpátalja német jóváhagyással történt visszaszerzésével helyreállt a lengyel–magyar határ, amelyen keresztül éppen a Harmadik Birodalom elől menekülő 60 000 lengyel katona és rengeteg civil tudott Magyarországra érkezni; közülük sokan Nyugat-Európába távozva folytatták a harcot a németekkel szemben.

Ellenálltak: nincs autonómia

Bár Kárpátalja visszatért Magyarországhoz, a sokáig ígért autonómiát a ruszinok nem kapták meg. Teleki Pál miniszterelnök értekezletek során győzködte a magyar politikusokat, hogy adják meg az önrendelkezés jogát a térségnek, mindenki arra hivatkozott, hogy az ígéretek békés bevonulásra vonatkoztak, Kárpát-Ukrajna azonban katonailag ellenállt, ez pedig felmenti Budapestet a korábbi ígéretek alól – vázolta fel a képet a történész.

Huszt, 1939 – a Rákóczi út a főtér felől nézve, balra a Szent Anna-templom, háttérben a vár Fotó: Fortepan

Ennek megfelelően minden korábbi Budapest-párti politikust félretoltak (bár Bródy parlamenti képviselői posztot kap), inkább azokra az idős, az egykori Ruszka-Krajnában politizáló ruszinokra építettek, akik – a magyar politikusokhoz hasonlóan – úgy vélték, hogy az előző húsz év relatíve demokratikus csehszlovák uralma semmilyen hatással nem volt a térségre, és nosztalgiával gondoltak a Monarchiára, holott a ruszinok jelentős része már nem ebben a közegben szocializálódott.

Egyébként a ruszinok elnevezése is kérdésessé vált, főként az ukrán nacionalizmus visszaszorítása érdekében:

sokan a Trianon előtti, latinos „rutén” mellett törtek lándzsát, mások a „magyarorosz” elnevezést preferálták.

A hivatalos nyelvhasználatot is próbálták minél távolabb tolni az ukrántól, a sajtóban és az oktatásban is az oroszosítást erőltették. Érdekesség, hogy mind Bródyt, mind Volosint valószínűleg még magyarul anyakönyvezték, utóbbi pedig még 1939-ben is erőteljes magyar akcentussal beszélte az ukránt – tudtuk meg.

Mindenesetre az 1939-es miniszterelnöki rendelet Kárpátalján ideiglenes közigazgatást rendel el, megalakul a Kárpátaljai Kormányzóság, hasonlóan névleges jogkörökkel, mint a csehszlovák időkben, kétnyelvű hivatalos lappal, a Kárpátaljai Közlönnyel. Érdekes módon egy kettős közigazgatás is kialakul, például Ungvár és Munkács egyszerre része a kormányzóságnak és vármegyerendszernek is.

Honvédek, vélhetően a visszacsatolt Felvidékről „zsákmányolt” csehszlovák utcatáblákkal Fotó: Lissák Tivadar / Fortepan

Szakmaiatlan csendőrség

A magyar uralom első hónapjaiban fennálló katonai közigazgatás időszakában előfordultak túlkapások is, Fedinec szerint olyannyira, hogy a közigazgatás vezetője, Novákovics Béla folyamatosan panaszkodott az egységek magaviseletére.

Elvégre a honvédek alig másfél hónapos kiképzést kaptak, de szemtanúk szerint a magyar csendőrök is „sültparasztként” viselkedtek a cseh csendőrökhöz képest – épp azért, mert az állomány hiányzó létszámát csellengő parasztfiúkkal töltötték fel.

Hogy hogyan változott ez idő tájt a térség etnikai képe, nehéz megmondani. Csak annyi biztos, hogy Kárpátalja lakosságának több mint 10 százaléka volt magyar, ezekhez a magyar népszámlálás hozzászámolta a zsidókat is (a csehszlovák nem), és sok volt a magyarul kiválóan beszélő, de nem magyar identitású ruszin is.

Perecseny, Lupták László kereskedése 1943-ban Fotó: Kulin Júlia / Fortepan

Egyébként Prága a magyarlakta részek vasúti csomópontjaira számos csehet telepített be. 1938 után pedig a zöldhatáron sok ruszin szökött át a Szovjetunióba a magyar uralom elől – azonban a szovjetek elfogták, és potenciális kémként lágerekbe zárták őket – mondta a történész.

Az örök ágyútöltelék

Nem véletlenül távoztak pont szovjet földre: Kárpátalja éppen a szegénysége miatt etnikumra való tekintet nélkül leginkább baloldali, kommunista szimpatizáns volt.

Ugyanakkor ennek ellenére Moszkva egészen 1944-ig sikertelenül próbálkozott partizánok bevetésével, azokat a magyar karhatalom igen hamar – sokszor a lakosság támogatásával – elfogta; egészen a szovjet hadsereg megérkezéséig nem jártak sikerrel a toborzásaik: ők sem voltak más Ruszinföldön, mint egy új idegen hadsereg – magyarázta Fedinec. Hozzátette:

Kárpátalja drámája, hogy a lakossága minden hadseregben szolgált, és az embereknek csak töredéke tette ezt önként.

Alsókalocsán egyébként azóta közös emlékművet állítottak a második világháborúban különböző hadseregekben elhunyt falubelieknek. A sors fintora, hogy az autonomista, Prága és Budapest által is mellőzött Bródyt magyar kollaboráció miatt a szovjetek Ungváron agyonlőtték.

Málenkij robot és a banderisták

A szovjet hadsereggel együtt azonban 1944-ben megérkezett a málenkij robot is, ami elsősorban Kárpátalját sújtotta. A klasszikus megközelítés szerint a szovjetek a veszteségeikkel indokolva, kvázi hadifogolyként vitték el a magyarokat; a történész azonban egy másik magyarázatot is ismer, miszerint a nem szláv lakosság elhurcolása azt a célt is szolgálhatta, hogy egy esetleges népszavazáson minél kevesebben voksoljanak a Moszkvához tartozás ellen. Végül a térség helyzetéről a szovjet–csehszlovák egyezmény döntött, így került Kárpátalja a Szovjetunióhoz.

Ugyanakkor bár a szovjeteknek nem sikerült a magyarok ellen felpiszkálniuk a lakosságot, a korábban német szövetségben a szovjetek ellen harcoló UPA partizánjai megvetették a lábukat a hegyekben, és egészen az ötvenes évek elejéig folytatták küzdelmüket Sztálin rendszere ellen.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »