Így ömlött a vér a Parlamentben

Így ömlött a vér a Parlamentben

Alig tizenöt éve épült fel a Parlament, az erőtől duzzadó dualista Magyarország jelképe, amikor a tanácskormány vörös terroristái birtokukba vették, és a kommunista diktatúra félelmetes erőszakszervezetének központjává tették. A pincében kínzott áldozatok sikolya még a közeli terekre is kihallatszott.

Gyors léptekkel közeledtünk a Parlament felé. Átvágtunk a Kossuth téren sétálgató turisták között, egészen a tizenhármas kapuig. Itt kezdődött körutunk az Országházban, amely – alig tizenöt évvel az átadása után – az 1919-es tanácskormány rettegett belügyi szerveinek központja is lett. Itt rendezkedtek be, itt vallatták és itt kínozták – olykor halálra – a tiszavirág-életű kommunista rendszer ellenségeit a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztályának tagjai: a hírhedt Lenin-fiúk, az egykori bőrmunkás Cserny József brutális verőlegényei. Itt, az Országházban – tudtuk meg idegenvezetőnktől, a témában nemrég könyvet publikáló B. Müller Tamástól.

Cserny József és a Lenin-fiúk Fotó: Wikimedia

A kutató röviden vázolta a helyzetet: a világháborús vereség utáni káoszban, az 1918. október végén lezajlott őszirózsás forradalom hírére a ’17-es Lenin-féle hatalomátvételben is részt vevő oroszországi egykori magyar hadifoglyok elkezdtek visszaszivárogni Budapestre; az alkalmas pillanatban pedig átvették a hatalmat a Károlyi-kormánytól. Megalakult a kényszerkoalíció a szociáldemokraták és a Kommunisták Magyarországi Pártja között, a kommunisták (ahogy a második világháború után is) magukhoz ragadták a belügyi tárcát, és – mivel társadalmi támogatottság híján máshogy nem tudták volna megtartani a hatalmat – rekordsebességgel megalakították erőszakszervezetüket, ezzel állami szintre emelve a terrort.

A tanácskormány fegyelmezetlen, kegyetlen különítményeseit, az egykori bőrmunkás Cserny által vezetett több száz Lenin-fiú alakulatait a szociáldemokrata kormánytagok nyomására színleg feloszlatták, de a 40-50 fős kemény magot Csernyvel együtt betagolták Korvin (eredeti nevén: Klein) Ottó politikai nyomozó osztálya alá, amely teljesen független volt a rendőrséget és a csendőrséget felváltó Vörös Őrségtől, és közvetlenül a pártvezetők utasításait hajtotta végre. Korvinék voltak a diktatúra ökle, Csernyék pedig a bokszer ezen az öklön.

Mint B. Müller az MNO-nak elmondta, Korvinék a Parlamentet gyakorlatilag ellenállás nélkül foglalták el májusban a házőrségtől, amelyet meglepetésszerű rajtaütéssel, szuronyt szegezve szólítottak fel megadásra, miután amazok felszólításra nem adták át fegyvereiket.

„Maga öt perc múlva lógni fog!”

Miután elfoglalták az úri Magyarország szimbólumát, a kommunisták saját céljaiknak rendelték alá a megszerzett helyiségeket, amelyeken B. Müller végigvezetett bennünket. A túra kiindulópontja a laptudósítók egykori étterme volt, itt, és a vadászteremben tartotta ugyanis fogva a politikai rendőrség azokat a reprezentatív vezetőket, akiket veszélyesnek tartottak a tanácskormányra, ezért túszként az első, áprilisi hullámban összefogdosták őket.

Ők az 1918 előtti elit tagjai voltak: volt képviselők, egyházi és katonai vezetők, földbirtokosok, több százan. A foglyoknak relatíve jó dolguk volt – mondta a kutató –, ami azt jelenti, hogy fizikai erőszak nem érte őket, és saját költségükön a belügyeseket élelmező proletár konyhában vagy a mostani parlamenti menza helyén működő étteremben is ebédelhettek – persze fegyveres kíséret mellett –, s ha lefizették őreiket, a teraszon dohányozhattak is. Fekhelyük ugyan a földön volt, de szőnyegekkel takarózhattak.

A vadászterem. Szász Károly egykori házelnök visszaemlékezéseiben mondta, mennyire sajnálkozott immár politikai fogolyként, hogy házelnökként vastag bársonyszőnyegeket rendelt a padlóra, nem pedig valami vékonyabb anyagot, amellyel könnyebb lett volna takarózni Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

Ugyanakkor állandó pszichikai terrornak voltak kitéve: visszatérő ígéret volt, hogy másnap kivégzik őket; sokszor éjszaka fegyvert csörtetve vonultak át a szobán a Lenin-fiúk; máskor bedobtak közéjük egy-egy kevésbé szerencsés, félholtra vert foglyot, csak a miheztartás végett.

Ugyanis a későbbiekben Korvinék erőszakszervezete sorra göngyölített fel valódi rendszerellenes összeesküvéseket is – például a ludovikás tisztekét –, a résztvevőket pedig vallatták, és kegyetlenül megkínozták – ez jellemzően a Lenin-fiúk feladata volt. Az összevert embereket többek között a közeli gobelinteremben őrizték, az innen nyíló kis szobákba dobálták be a verésbe beleájult áldozatokat, amíg magukhoz tértek, hogy folytathassák rajtuk a kínvallatást.

Sétánk közben átvágtunk a kupolatermen – itt volt az ellenforradalom letörésében elesett vörös őrök állami gyászszertartása is –, és elhaladtunk azok mellett a termek mellett is (például a mai Nagy Imre-terem), ahol a politikai nyomozók priccseken és ágyakon aludtak.

A Nagy Imre-teremben is a politikai nyomozók szállása volt berendezve. Egy-egy alaposan összevert fogolynak néha az a „megtiszteltetés” jutott, hogy egy helyiségben alhatott kínzóival Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

Ők, mint B. Müller elmondta, igencsak sikeresen végezték a dolgukat: lényegében minden ellenforradalmi szervezkedést időben lekapcsoltak; a vörösterrornak is végül a román megszállás vetett véget, nem valamiféle sikeres belső ellenállás.

Ez köszönhető volt például az 1918 előtti államrendőrségi állomány önkéntes vagy kényszerített átvezénylésének: ők képezték ki a nyomozókat, és irányították a nyomozásokat – később pedig ők segítették bíróság elé a volt népbiztosokat és verőlegényeket.

A munkamegosztás egyértelmű volt: a körülbelül 400 nyomozó jellemzően nem végzett fizikai kínzásokat – ez Cserny és a Lenin-fiúk dolga volt –, hanem más módszereket alkalmazott. A már említettek mellett „kint felejtették” a már akár bántalmazással megdolgozott áldozat halálos ítéletét az asztalon, egy speciális színészkülönítmény pedig a szabad világban a kávéházak, kaszinók közönségébe próbált beépülni, illetve álrabként az őrizetesek bizalmába férkőzni – meglehetősen sikeresen. Az újabb és újabb letartóztatásokat Budapest egyes lakói is segítették mintegy háromezer feljelentéssel. A háznagyasszony termében ellenőrizték a levelezéseket, és működtették a cenzúrát.

A háznagyasszony terme – több nagyszabású összeesküvés is az itt megszűrt leveleken bukott le, például Perényi Zsigmond báróé Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

Jellemző volt az egyes őrizetesek „sétáltatása” is: elkísérték a szervezkedéssel gyanúsított egyént a társaival megbeszélt találkozási pontra, és mindenkit, aki kapcsolatba lépett vele, akár odaköszönt, letartóztatták; ha nem vallott, mehetett a pincébe a Lenin-fiúk kezelésébe.

Utunk is nagyjából itt ért véget, ahol Cserny emberei dolgoztak. Ők javarészt frontot is megjárt egykori katonák voltak, akiktől tapasztalataik miatt egyáltalán nem állt távol az erőszak. Jellemzően a vízvezetékcsövekre kötözték a rabokat, és ott verték őket vizes kötéllel, puskatussal.

Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

A legkegyetlenebb azonban egy egykori orosz és egy szerb hadifogoly – Grünblatt Boris és Sid Aserovits Leon – volt, számos áldozatuk emlékeiben mély nyomot hagytak.

„Reggel kezemnél fogva megkötöztek, és felhúztak a vízvezetékcsőre, míg Bonyhádi és Boris a talpamat öngyújtóval égette, […] a két térdemet valami gumibottal addig ütötték, amíg le nem roskadtam, kihasadt testemről letépkedték a kötéseket […], azután odakötöztek egy székhez, a nyakamra egy emberi fülekből, orrokból s nemirészekből álló karikát tettek, s kérdezték, hogy hol kezdjék rajtam a csonkítást” (Szörtsey József visszaemlékezése, akit a már említett Perényi-összeesküvés miatt fogtak el).

A törvényes rend visszaállítása után, mint B. Müller elmondta, még sok éven keresztül bevett ellenérv volt a parlamenti vitákban a szociáldemokraták ellen, hogy „maguk csak hallgassanak, hiszen mit műveltek a Parlament pincéjében?!” Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

B. Müller megmutatta a raktárakat, ahol vélhetőleg a kínzások folytak. Mint kérdésre mondta, elképzelhető, hogy van valóságtartalma a Tormay Cécile által is leírt városi legendának, miszerint a vörösök jelszóra berregtették különféle járművek motorjait a pincék külső falainál. Ezzel próbálták ugyanis elnyomni a kínvallatás alatt álló áldozatok üvöltözését és sikolyait, amelyek kihallatszottak – ki az Országháza térre, azaz a mai Kossuth térre.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »