Így lett fogalom Psota és Sinkovits neve

2015. augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

 

Psota és Sinkovits

Kötelező divat volt még nem is olyan nagyon régen, még a két háború között is, hogy a színész, ha nem csengett elég szépen, kimaszkírozta a nevét. Valaha, a szí­nészi előidőkben, a regényes név járta: elbeszélésekben, já­tékokban, anekdotákban elég volt, ha valakit Lengeffynek, Retteginek, Liliomfinak hív­nak, mindenki tudta, hogy csak színész lehet az illető. Egy jól hangzó színész-név később is majd hogy nem előfeltétele volt a színpadi érvényesülés­nek, szinte külön kellett belő­le a pályára lépés előtt diplo­mázni. Egykori színigazgatók­nál, de egykori közönségnél is kész kudarc volt egy szürkébb, jelentéktelen név: ugyan, gye­rekeim, ilyen névvel akartok ti színpadi karriert?

Ilyen névvel? Psota? Sinko­vits?

Psota egy időre, az ötvenes évek elején, föl is vett színész­nevet: egy vagy két évadon át Dávid Irénként szerepelt a színlapon. Szerepelt? Inkább csak előfordult. A Madách Színház „aprószentjei” közé számított, kis cseléd-szerepe­ket játszott, meg egy-két sza­vas királynőket. Arra a tüdő­bajos kis szolgálóra, akit, ha jól emlékszem, Hubay Miklós Egy magyar nyárjában ját­szott, kevesen figyeltek fel. Nem volt neve: ki az a Dávid, vagy Psota? Pedig attól a szereptől számítom a mostani Kossuth-díját. Nem sokat szólt, inkább csak nézett. De 37,5-tel, a tébécé alattomos hőmérsék­letével nézett, apró hőemelke­désekkel nézett és üldözött cse­lédszorongással. A riadalmat hozta be egy pillanatra a szín­re, a kiszolgáltatottságot, a babonát, a szellőzetlen cseléd­sorsot. Ilyen lehetett, gondol­tam akkor, Varsányi, akiről annyit hallottam családi kör­ben. Nagy szemű, lázas, túlfű­tött, egyszerű.

Azután évekre elvesztettem szem elől. Ha láttam is időn­ként játszani, a jeltelen szere­pekben nem volt látható töb­bé az a láz, ami abban a szol­gálólányban olyan magasra szökött. A szerepek hibája volt-e vagy az övé, vagy az enyém – nem tudom. De egy­szer, Brecht Kurázsi mamá­jában egy néma lány egy vis­kó tetején ülve dobolt. Riadót vert a háború ellen s néma lé­vén, mint egyetlen kifejezőesz­közével, a dobolásával sikolto­zott. Hangtalan kétségbeesése iszonyú ütemre rángatta a két karját, az arcán felgyújtott fal­vak iszonyata tükröződött. Bel­ső látomást színész csak kivé­teles percekben tud ilyen közvetlen, félelmetes látvánnyá tenni az egész, megdöbbent közönség előtt, mint akkor Psota; hosszú monológot egyet­len szó nélkül olyan lenyűgöző erővel elmondani még nem hallottam, mint akkor őtőle. Nevet ekkor szerzett. Psota a Kaukázusi krétakörben, amint rongyokba csavart pólyásával a karján, lengő kötél-hídon, szembefújó szélvészben menti a gyerekét az üldözök elől – Psota a Yermában, amint a kiszikkadt, sivatagi égre üvölt egy magzatért –, Psota az Irma, te édesben, amint ártatlan és tiszta marad olcsó garni­szállók ágyain –, Psota az Elektrában –, Psota drámai sanzonokban. Mindig extatikusan és mindig egyszerűen, mindig kigyulladva a feladat­tól, mindig tökéletesen elégve benne és soha nem ki hamvad­va. Psota.

És Sinkovits? Egy lapaj fiú a Nemzeti Színház színpadán, inkább kamasz még, sovány, háromszögletbe futó arccal, ir­galmatlanul használhatatlan hosszú végtagokkal, mint a Csongor és Tünde valamelyik ördögfiókája a három közül. Ez az első emlékem róla. Rakoncátlan részese annak a hajcihőnek, amivel a három szurtos pokolfajzat végighempergi ezt a mesés drámai költe­ményt. Inkább intrikus-palántának nézném, mint drámai hősnek, beléndeknek inkább, mint jegenye-suhángnak. Le­het belőle komikus színész is, csak a hangja ne volna olyan zengően szép s ne tudna ilyen hibátlanul magyarul. Ehhez a fanyar, egy kicsit már-már ki­ábrándult külsőhöz, amelytől iróniát, kétkedést, egy csepp keserű gúnyt várna az ember, valahogy nem illik ilyen konduló, misére hívó orgánum.

Mégis ennek az orgánumnak lett igaza: drámai hős lett az ördögfiókából. Sinkovitsban a megérés éveiben – a színész­élet nehéz kamaszkorában – két olyan tulajdonság fejlődött ki, amely elég ritkán jár együtt: a drámai erő és a szín­padon, a színpadról és a kép­ernyőről közvetlenül beszél­getni tudó, társalgási charme. Ez a két újabb vonás lényének alapvető fanyarságához társulva, kivételesen változa­tos, mégis temperált, afféle mérsékeltövi éghajlatot terem­tett a színészetében: megfér benne a kemény jégverés a szelíd derűvel, a tavaszi líra az őszi bölcsességgel. A rajon­gó drámai hős: Ádám, a ki­égett, kétkedő rezonőrrel: De Sade-dal. Ebben a színészi klí­mában természetes, hogy meg tud teremni Macbeth éppúgy, mint a Tizedes, a magyar film­művészetnek ez az elragadó kópé-figurája, megterem egy kedves, behízelgő konferanszié közvetlensége és a tragédiák pátosza.

S ebben a nagy terjedelmű művészi skálában szakadatlan kísérő hangként szól Sinkovits emberi tisztasága. Magánélete jelen van színészetének meg­bízhatóságában, pontosságá­ban, az ízlésben és a bizton­ságban, ahogyan szerepeit ki­dolgozza, a lelkiismeretesség­ben, ahogyan színészi munká­ját végzi. Egy megállapodott, kiegyenlített emberi jellem és művészi egyéniség erőit érzi hatni a közönség, valahány­szor Sinkovits elébe lép.

Két színházilag csengéstelen név olyan fénnyel telt meg pusztán viselőik színészi tehet­ségétől és egyéniségük erejé­től, hogy keresztnevük említé­se nélkül is mindenki tudja, ki az a két színész, aki az idén Kossuth-díjat kapott. Fogalom lett a két név egy évtized alatt, a Psotáé és a Sinkovitsé.

Mátrai-Betegh Béla (1966. április 4., 9. oldal)

 

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a bittner.levente@mno.hu címre!


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »