Egy teljes életet tár elénk H. Zsebik Sarolta Újságíró voltam című önéletrajzi kötete. Az olvasó helyenként meglepődve, helyenként háborogva, máskor lelkesedve, esetleg irigykedve, de összességében elismerően, mély meghajlással veszi tudomásul a Nő hetilap egykori riporterének beszámolóját tartalmas életéről.
Az újságírás egyes zsánereivel is illethetném ezt a munkát, de leginkább a nagyívű riport és a beszámoló jellemző rá. Egy gazdag élet nagyriportja, amely bővelkedik kalandokban, sikerekben, buktatókban, csalódásokban – ahogyan az általában szinte mindnyájunkkal lenni szokott. Ám nem mindenki – sőt, nagyon kevesen – képes rá, hogy papírra vesse, és így másokkal is megossza élete történéseit. Nem is csoda, hiszen erős kitartás, hangyaszorgalom és szívós munka, emellett a jó elbeszélőkészség, s nem utolsósorban a szükséges emlékezet a feltétele egy ilyen cél elérésének. A szerzőben pedig mindez megvan, ez derül ki a könyv olvasása során.
Zsebik Sárika Körtvélyesről indult el a nagyvilágba, ebből a mintegy 350 lakost számláló, a magyar határ közelében fekvő, Rozsnyói járásbeli faluból. „Az 1958-ban alapított magyar tanítási nyelvű Tornaljai Mezőgazdasági Műszaki Középiskola első diákjai közé azért kerültem, mert a családi hagyományok szerint nekem is a mezőgazdaságban kellett maradnom” – írja beszámolója elején. Csakhogy őt kiskorától az újságírás érdekelte, és akkoriban már rendszeresen írt híreket, beszámolókat, tudósításokat a hazai magyar lapokba.
Ettől a céljától nem lehetett eltántorítani. Nem sokkal az érettségi után két bőrönddel és egy paplant és párnát tartalmazó zsákkal Pozsonyba kerülve előbb a Szabad Földműves szerkesztőségébe került, majd a Nő hetilaphoz. Akkoriban még alig tudott szlovákul, de később a munkája mellett elvégezte a közgazdasági egyetemet is. Közben sok víz folyt le a Dunán: házasság, gyerekek, majd újra az újságírás. Sok utazás, sok családi gond, sok-sok riport és interjú. A „Nem adom fel!” jelszavával mindent győzött, mindennel megbirkózott. Huszonnyolc éven át folytatta a száguldó riporteri munkát, cikkeit Dél-Szlovákia-szerte szívesen olvasták, nevét jól ismerte a szlovákiai magyarság. Mígnem elérkezett 1989, vele a rendszerváltás és a női lapok igazgatóságának döntése a Nő megszüntetéséről. A szó szerint imádott munkának vége lett. De H. Zsebik Sarolta nem roskadt magába, hanem új munkalehetőség után nézett: vállalkozni kezdett. Egy élelmiszerbolt vezetője lett. A szlovákiai vállalkozások indulása sem volt sétagalopp. Rengeteg hiányosság, tapasztalatlanság jellemezte a kezdeteket, de aki következetesen kitartott, sikereket könyvelhetett el. A könyv szerzője ezek közül való. Természetesen, nem volt egyszerű sikereket elérni, számos buktatót kellett kiküszöbölni, ezekről is sok mindent megtudhatunk a könyvből.
Mindeközben a várdombon építkeztek, jóval később egy másik ház felépítésére is sor került. Hétvégi házat is építettek, amelyik leégett, ehelyett egy másikat, amelyiket eladtak, következett a harmadik a hegyekben. Ez lett az „igazi”. 1980 óta itt jön össze a nagy család, itt ülik meg a karácsonyt, rendszeresen itt pihenik ki fáradalmaikat a családtagok. Sarolta két gyermeke hat unokával lepte meg a nagyszülőket, s a kötet befejezéséig már három dédunokával is bővült a család. „Hát kérhetnék ennél többet?
Mindnyájan jók és szeretetteljesek hozzám, szinte lesik minden kívánságomat, hogy azt mielőbb teljesíthessék. Elégedett lehetek, és az is vagyok. Életem munkája kellőképpen gyümölcsözött. Volt miért élnem.” Így summázza életútját, és nem kesereg amiatt, amit megszenvedett.
A könyv nemcsak őszinte önéletrajzi regény, hanem alapos társadalomrajz is. Az ötvenes évek végétől napjainkig rámutat az egyes időbeli szakaszok jellegzetességeire, a társadalmi és családi gondokra, a boldogulás nehézségeire, a tisztesség, a helytállás, a kitartás fontosságára. De mindenekfölött élvezetes olvasmány: kimondottan jó érzés olvasóként részesülni a leírt történésekben.
Phoenix Library Womanpress, Pozsony, 2021
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
