Hűség

Hűség

Tavaly augusztusban a Cserehát dimbes-dombos tájait jártuk barátommal.

Szeretem azokat a nyár és az ősz közé bújó napsütéses, de már bágyadt napokat. Mélabú üli meg a tájat. Napkelte előtt, napnyugta után nedves hűvösség libabőrözteti az embert. Érezni már a közelítő őszt.

Naponta elmentünk a hepehupás úton az ingoványos rét és a macska hátaként púposodó domb között. Szent István napja után voltunk, már gyülekeztek a gólyák a réten. Szép számban élnek errefelé az utóbbi időben hazánkban megfogyatkozott madarak. A közeli falu kéményeire, telefonoszlopaira rakják fészkeiket. Ez az ingoványos rét a vadászterületük. Peckesen lépegetnek a zsombékok között, néha hirtelen lecsapnak a zsákmányra, a fű közt rejtező kígyóra, békára.

Egy reggel eltűntek a gólyák, figyelő tekintetünkkel hiába pásztáztuk végig a környéket. Úgy látszik, eljött az ideje, hogy útra keljenek.

Néhány nap múlva, amikor már nem is számítottunk rá, feltűnt egy magányos gólya. Ott bóklászott a páraülte hajnali réten. Nem tudtuk mire vélni, miért nem tartott a többiekkel. Másnap aztán fény derült a titokra: másodmagával mutatkozott a megszokott helyen, a zsombékok között. Társának a szárnya élettelenül lógott az oldalán, biztosan nekirepült egy vezetéknek, és eltörött.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »