Hősök vagytok!

Az, ami tegnap Bordeaux-ban történt, arra nincsenek szavak. Az maga a CSODA. Annyira kellett már ez a győzelem ennek a megtört gerincű magyarságnak, mint egy korty víz a sivatagban. És ha az összes többi meccsünket el is bukjuk, nem számít, akkor is megérte.

Őszintén bevallom, kezdetben én is károgó voltam. Csendes ellendrukker, önsorsrontó magyar búsongó. Barátaim a megmondhatói, hogy még a selejtező utolsó szakaszában is attól féltem, ha kijutunk, mi leszünk Európa lábtörlői, akibe mindenki kénye-kedve szerint beletörölheti a saras csizmáját. „Talán jobb lenne, ha ki se jutnánk, legalább nem aláznánk meg magunkat a világ színe előtt” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben…

Aztán az elmúlt hetek során engem is magával ragadott az örvény: a remény, a hit és a nemzeti büszkeség megélése iránti vágy. Tegnap pedig megtörtént az, amire nincsenek szavak. Az igazi CSODA. Amire olyan sokan olyan régóta vágytunk, de nem mertünk hinni benne igazán, mert már annyit csalódtunk. Elhitettük magunkkal és másokkal is, hogy velünk ilyen jó dolgok nem történhetnek meg, ez csak a bezzegországok kiváltsága. Nekünk marad, ami az asztal széléről lehull. És miközben a morzsák között egymást martuk, hogy ki miatt tartunk ott, ahol – eközben ez a kéttucatnyi magyar srác elhitte és megcsinálta a lehetetlent.

Nekünk. Helyettünk is.

Annyira kellett már ez a győzelem ennek a megtört gerincű magyarságnak, mint egy korty víz a sivatagban. És ha az összes többi meccsünket el is bukjuk, nem számít, akkor is megérte. Mert megmutattuk magunknak és a világnak, hogy mire vagyunk képesek, ha hiszünk magunkban. Az, hogy emellett lemostuk a pályáról az ellenfelet, szemet gyönyörködtető labdatartással játszottunk és végül bezsákoltuk a három pontot – ez már csak hab a tortán.

A mai nap, mint a tenger, megindulnak az elemzések, az eufória érzése lassan átadja helyét a józan és kevésbé józan újratervezésnek. Előbukkannak a föld alól az eddig meg nem hallgatott szakértők, akik mindig is tudták. A politikai agitátorok, akik megmondják majd, kinek kell igazából hálásnak lennünk. És lesznek továbbra is kitartó károgók, akik ennek se tudnak örülni, mert ők semminek sem tudnak szívből örülni, ami magyar.

De mi ne törődjünk velük. Nekünk most egy dolgunk van. Hálásnak lenni, hogy a Jóisten magyarnak teremtett bennünket, és megélhettük ezt a napot.


Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »