Horváth Martin- Szól a Scriptula!

Kerek fél évezreddel ezelőtt, ezen a napon történt meg a híres Lutheri cselekedet.  Nem mennék bele az ezerszer csépelt sablonokba, nem zengenék újabb ódát Luther bátor kiállásáról, meg mesélném el sokadszorra, hogy lett kiszögelve a 95 tétel. Az egyházak is csak langyos megemlékezéseket tartanak többnyire ( tisztelet a kivételnek), ezerszer ismételt beszédekkel, éneklő asszonykórusokkal és a többi és a többi. De a reformáció üzenete valami velősen más, mint sem, hogy ily’ megemlékezést érdemelne.
Mi is a reformáció? Az az esemény  mikor ráébredtek és mertek is tenni hívők jelentős csoportjai azért, hogy ne emberi elképzelések, filozófiák, megszokások, berögződések jelentsék az Isten hit megélését, hanem a valódi hit, és a valódi üzenete Istennek: a Szentírás. Megtisztítani minden elképzelést, hagyományt, ami emberi balgaságként rárakódott az évszázadok alatt. Visszatérni az egyetlen, hiteles forráshoz egy keresztény számára, amely a Biblia. Az egyetlen és teljes kapcsolatunk Istennel. Nem pedig politikai-hatalmi érdekekkel átszőtt intézmények meg különböző posztokban üldögélő személyek a közvetítőnk Istennel. De győzött-e a reformáció? Aligha teljesen.

Először is, a katolikus egyház még mindig politikai-hatalmi érdekekkel átszőtt intézmény, amely tanításainak zömét ugyanúgy érvényesnek tartja a reformáció után is. Bár a katolikus egyház rengeteget változott az évszázadok alatt korábbi önmagához képest, ennek még sem örülhetünk. A katolikus egyház 1517 előtt, mondhatjuk úgy, hogy egy alapvetően pogány, mai értelemben (ultra)jobboldali nézetet képviselt. A II. Vatikáni zsinat után pedig megindult  a folyamat, hogy egy lagymatag, liberálisabb, baloldali világlátáshoz igazítsa a „kereszténységét”. Így bár a katolikus egyház rengeteget változott ez tény. De csupán korábbi önmagához képest! Az evangéliumtól, Krisztus szellemiségétől ugyanolyan távol maradt. Ha Krisztus egy függvénytáblázatban az origó, akkor a reformáció előtti katolicizmus a függvénytáblán valahol jobb szélen rostokol, az újkori katolicizmus pedig valahol bal szélen. A változás nagy, de Isten igéjétől egyaránt messze van mindkét esetben.
Másodszor itt vannak nekünk a protestáns egyházaink, akik most javában ünnepelnek. Jogos az ünneplésük? Ha szívükre teszik a kezüket, Luther, Kálvin, vagy bármelyik nagyobb elme akkoriban ezt akarta? Nézzük meg nyugaton a lutheránus egyházat. Homoszexuális esküvőket tartanak, ateista lelkésznőket szentelnek fel… A protestantizmus még a katolicizmusnál is serényebben csúszott át az említett függvénytáblázat bal szélére. Szolgaian fekszenek le a liberális világrendnek és hirdetnek progresszív teológiai nézeteket, amelyben kétségbe vonják azt is, hogy a Biblia eseményei megtörténtek-e. A protestantizmus jelentős ága abba a zsákutcába torkollott bele, hogy azt hitte, a reformáció azt jelenti, hogy minden újító változásba fejest kell ugroni és a világ antikrisztusi változásához is csatlakozott. Pedig a reformáció nem folyamatos újítást jelent az elvekben és hozzáállásban, hanem folyamatos visszatérést! Magunkat újítjuk meg folyamatosan a sziklaszilárd elveinkben és hozzáállással. Mert az alap az Ige, az változhatatlan igazság. Az ember viszont gyarló és óhatatlanul eltér tőle, saját maga elméleteit, szokásait szereti hozzárendelni. Pedig csak az Írás, ami biztos. Így folyamatosan reformálunk kell önmagunkat, de nem  keresztény elveket és magatartást a világban. Mindenki látott már, – balszerencsésebbek át is élték-, amikor megállít a rendőr és megkér, hogy menjen végig az alany egy egyenes vonalon, mert ha nem tud, instabil, akkor ittas. Ez a helyzet az emberrel is, az ember  a bűnös létállapota által mondhatni „részeg”. Az egyenes vonal a Szentírás, Isten szava. És nem képes végigsétálni rajta, eltér folyamatosan, néha vissza, néha újra eltér más irányba. A reformáció ezért folyamatos, hiszen az emberi tévelygéseinket visszaszeretné rángatni az egyetlen egyenes vonalhoz, Isten igazságához. A nagy protestáns egyházak ezt a korrigálást ugyanúgy elmulasztják, akár  a katolikusok.
Harmadrészt a protestantizmus egyértelműen nem végezte el feladatát. Sem a keresztények között, a világban pedig pláne nem. Meggyőződésem, hogy ha a protestantizmus szellemi forradalma végbe megy, nem jön létre a felvilágosodás. Az a felvilágosodás, mely ateista, keresztényellenes, baloldali eszmei fordulatot hozott a világba és mára szinte letarolta azt. Az a felvilágosodás, melynek végül a kommunizmus rémuralma, erőszak, halál lett az eredménye, vagy a fiatal lelkeket pusztító gender-elméletek. Ha a protestantizmus eredeti szellemiségét véghez viszi a világban, akkor egyértelmű lett volna, hogy a katolicizmus által képviselt jobboldali világrend ellenszere, nem a totális baloldali világrend, hanem a valódi kereszténység. Amely véleményem szerint a Tolsztoj által felvázolt keresztény anarchizmushoz áll a legközelebb. Csak a protestantizmus nagyon hamar kifulladt, és szintén a korabeli politika játékszerévé vált. Bár a katolicizmust a jobboldali világrendszer fenntartójaként említem, a lutheri irányzat ugyanígy ennek hamar lefeküdt a maga korában. Csupán egy kicsit más értelmezésű jobboldali rendszernek. Ezért is szakadt annyi ágra a protestantizmus, hiszen mindig voltak, akik látták, hogy még nem ért véget a visszatérés Krisztus szelleméhez. Luther jobb, mint a pápizmus, de Luthernél még mindig van tovább közelednünk a Szentíráshoz. Persze az újabb és újabb mozgalmak mindig megakadtak valahol, s mindig születtek újabb és újabb mozgalmak, akik tovább vitték a visszatérés gondolatát. Persze őket meg hamar kihasználta a politika és a hatalom szintén, mint ahogy a prekommunista Münzer az anabaptista mozgalmat meglovagolta. Ezzel persze folyamatosan járatva le az adott keresztény irányzatokat. Közben a már meglévő  evangélikus, kálvinista, református egyházak  folyamatosan csontosodtak be és ugyanúgy emberi hagyományok és szokásokba temetkeztek. Amiért eredetileg a katolikusokat kritikával illették. Csak az evangéliumot függönyként takaró emberi hagyományaik másban nyilvánultak meg.
Arról nem is beszélve, hogy az eredeti protestáns irányzatok kifulladása után, az evangéliumhoz visszatérést tovább sürgetők, néha egészen abszurd elméletekbe és bizonyosan nem Krisztus szellemiségével kompatibilis hitmegélési módokba torkollottak. A neoprotestáns irányzatok között akad jó pár ilyen. Végül pedig megjelentek azok is, akiknek se a reformációhoz, se Krisztushoz semmi közük nincs, de azt hirdetik, mint a mormonok, vagy a Jehova Tanúi. Összességében a reformációt nem ünnepelnünk kéne, hanem csinálnunk. Mert pár kis szabad egyháztól, kis gyülekezettől eltekintve, Krisztus Igéje ugyanúgy nem hat, sem a katolikus, sem a protestáns egyházakban, ahogyan a reformáció előtt sem hatott. Persze Krisztus tudja ezt a legjobban. Az ember ilyen. Az ember nem képes erre nagy tömegekbe, hosszútávon. Nem tudunk elszakadni attól, hogy  emberi szokásokat, hagyományokat rakodjunk rá Isten tiszta üzenetére. Részegek vagyunk, akik nem tudunk végigmenni a kijelölt egyenes vonalon. Bűnös létállapotunk nem engedi tisztán szemlélni Istent, ösztönösen elakarjuk fendi az igazságot külsőségekkel, és emberi elméletekkel. Más módszer ennek kiküszöbölésére nincsen, csak a reformáció legfontosabb tana: Sola Scriptula. Csak az Írás! Olvassuk minél serényebben, minél többször, minél figyelmesebben, minél nyitottabb szívvel és akkor Krisztus szelleme helyén lesz a szívünkben. Mert csak ott van a helye, máshol nem is lehet. Sem a katolikus, sem a protestáns felekezetek dogmatikájában, liturgiájában. Higgyük a reformáció legfontosabb üzenetét: nem kell más csak a Biblia és egy nyitott szív, és akkor rájövünk arra, amit Jézus mondott: „Isten országa, közöttetek van!”.
Horváth Martin 


Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »