Horváth Martin- Strock-sokk

Bevallom sosem szerettem a focit. Nem érdekelt különösebben, sosem hatott meg sem maga a játék sem a nézése. Olyannyira, hogy még az Európa Bajnokságra való kijutásunk híre sem kavart fel. Azért persze csak-csak rávettem magam, hogy azt az oszták-magyar meccset megnézzem és onnantól kezdve nem mehettem el a történések mellett, de az egész ország sem. Most pedig nem is annyira a fociról és a válogatott teljesítményéről akarok írni- arra meg vannak a szakértők és meg is tették párszor- sokkal inkább a társadalmi hatásáról ennek a furcsa két hétnek.
Magyarország válogatottja 1986 óta, 30 éve nem jutott ki nemzetközi tornára. 1972 óta, 44 éve nem jutott ki az Európa Bajnokságra, és 1966 óta, vagyis kerek 50 éve nem jutott tovább a saját csoportján. Ezek most 2016-ban mind megtörténtek. A magyar társadalomban pedig nem maradt olyan ember aki így vagy úgy de nem formál véleményt ezzel kapcsolatban.
Kezdjük a negatívokkal. Sajnos mindenhol és mindig lesznek, akik az életnek csak a sötét, borús oldalát látják. Így egy jelentős hányada az embereknek már a kijutáskor szerette volna a magyarokat ritkán érő optimizmust letörni azzal, hogy csak megnövelték a keretet azért jutottak ki. A pályán és a nyolcad döntőbe jutással ezt azért cáfolhatjuk. A legnagyobb tábor az Orbán-fóbiásoké. Akik képtelenek elrugaszkodni a mindennapi ócska politika szürke világától és a világon, mindent és mindenkit ehhez viszonyítanak. Orbán Viktorhoz képest léteznek csak. Ha Orbán szereti a focit, a foci rossz. Ha Orbán kiállna, hogy mennyire szereti a tejet, ők mind laktózérzékenyek lennének másnap. Természetesen ki ne adna igazat annak, hogy a stadionépítések és a fociba ölt pénzek jobb helyre is mehettek volna? Ki az aki nem kifogásolja ezt kormányzati programot? Azonban ennek vajnyi köze van ahhoz, hogy az EB-n sikereket értünk el. Nem Orbántól meg a stadionoktól és a sok millió forintból lett jobb egy válogatott, hanem egy Bernd Strocktól, remek edzőtől, és a csapat motiváltságától. Természetesen a kormány mindent megtesz, hogy az ő sikerének tüntesse fel, de a magyar emberek döntő hányada jóval eszesebb annál, hogy ne látna át a szitán. Ezen háborogni felesleges. Ha örülünk Orbán fociszeretetének és a stadionjainak, ha nem, attól még léteznek, és ha most beállunk a hőzöngők népes táborába, akik úton útfélen ezt szajkózzák, mintha fel lennének húzva és önműködően szólna újra a rigmus, ezek a dolgok akkor is ott lesznek. Orbán már nem változik, és a stadionok is ott maradnak ahol. Ettől még ha valami magyar siker, magyarként lehet neki igenis örülni.

Persze jogos kritika is létezik a foci-lázzal kapcsolatban. A futball jelenleg az egyik legpopulárisabb szórakozás és szórakoztatás az egész világon. Meg van benne minden, ami az archaikus férfi jellemnek kell. Közösség, összetartás, ellenfél, küzdelem. A csapatoknak való szurkolás pedig alapvető törzsi-összetartozás ösztönünknek a jelenkori kiteljesedése. Ez a törzsi ösztön teljesen természetesen férfiösztön, amit valahol ki kell élni a férfiak jelentős többségének. Ma már harcok, túlélés és az élet alapvető küzdelmei nélkül, hadsereg nélkül ezeknek a harcias férfi kvalitásoknak a kiélése a lelátókra és a TV-képernyők előtti drukkolásra szorult vissza. A világ pedig, ami elakar bennünket nyomni és hagyományos értékeinket és életmódunkat megsemmisíteni, fel is fedezte ebben a lehetőséget. A sportból hatalmas show-t kerített és a szurkolást gőzlevezetőként használja a férfi tömegek számára. Ahogyan a nőknek például a szappanoperát is, a saját női lelkületük vágyainak kiaknázására. Így hát a „cirkuszt és kenyeret a népnek” mondásból a foci jelenkori felkapottsága igazából a cirkusz rész. Gondoljunk bele, hogy férfi energiáinkat mennyi hasznosabb dologba is ölhetnénk. Természetesen lehet ezt egyszerre is csinálni. Hasznos célt találni és közben szurkolni is ha úgy adódik. A fentiektől pedig még nem lesz maga a foci, mint sport rossz, vagy a játékosok gonoszak, csak rossz célért, gonosz hatalmak felhasználják őket. Ezt jobb, ha szem előtt tartjuk.
A magyarok többségéből mégis nem negatív érzelmeket és kritikát, hanem hatalmas ovációt, örömöt és lelkesedést váltott ki az EB. Mert a foci nem csak sport, de politika és háború is. A nemzetek összemérési lehetőségének gyakorlatilag egyik fóruma a kevés közül. Háborúk és egyéb versenyszituációk nélkül a globalista világban, ahol minden nemzetet és népet egy kalap alá akarnak venni, nem sok lehetősége van a patrióta szellemiségnek és a nemzetnek összemérni a képességeit egy másikkal. A sport, és kifejezetten a futball ennek ad teret. Az pedig, hogy visszakerültünk ennek a megmérettetésnek a térképére, mi magyarok is, hatalmas nemzeti élményt adott. A nemzeti összetartozás élménye már csak itt, a szurkolásban, egy csapatért való igalomban jelenik meg. A csapat amely képviseli az egész magyarságot, engem, téged és mindenkit, aki magyar. A velük való azonosulás pedig magával vonja rögtön az összmagyarsággal való azonosulást is. Az pedig, hogy ez a csapat várakozásainkon és a nemzetközi színtér várakozásain felül teljesített, hatalmas öröm és boldogság volt egy egész nemzet számára. Ilyen ez a mai világ, 11 ember meg egy labda képes ezt a szellemiségben, lélekben megtépázott magyar nemzetet pár nap alatt egységessé kovácsolnia és a híres magyar pesszimizmust elűznie a szívekből. Ebben az esetben a kutya se bánja, hogy a háttérerők is felakarják használni ellenünk a focit, vagy, hogy Orbán is milliókat öl bele. Mert ennek a magyar népnek valami olyasmit adott ez a két hét, amire akkora szüksége volt, mint éhezőnek egy falat kenyérre. Megismertette velünk a nemzeti összetartozás élményét, a magyarság közös lelkületének megérzését, megismertette a reményt és a hitet is. Megmutatta, hogy bármilyen reménytelen is a helyzet, bármennyire is lemondtunk már valamiről, -mint a magyar foci sikeréről már évtizedek óta-, olyan, hogy lehetetlen nem létezik. Mindig van esély, újrakezdés, ha az ember kellő hittel, bizalommal, összetartással teszi azt, amit tesz. Ez a válogatott pedig a lehetőségeihez képest mindent megtett. Bíztak magukban és egymásnak, amire rég volt példa. Iszonyatos hittel küzdötték végig ezt a négy meccsüket. Ha jól állt a szénájuk, ha katasztrofálisan, sosem adták fel és küzdöttek. Küzdöttek egy nemzet nevében. Ez a nemzet pedig büszke is volt rájuk ezért, és az emberek pedig ezáltal a nemzetükre. Ez a hazafias érzület pedig azért is csodálatos, mert végre nem az eddig jellemző ellenségkép-nacionalizmus talaján állt. Nem valakit utáltunk és hibáztattunk a saját keservünkért(legyen az akár jogos is) és nem ez kovácsolt egybe minket, hanem egy pozitív élmény. Nem más gyűlölete, hanem saját magunkból fakadó büszkeség és örömérzet forrasztotta egybe végre a magyarságot.. 
Mind tudjuk, hogy ez a kis csoda nem tart örökké. Az emberek egy idő után visszasüppednek a mindennapokba és a nemzeti összetartozás és közös szívverés homályba merül ismét. De talán így már nem is lesz nehéz előkaparni a lelkünk mélyéről ezt az érzést, ha a sors megköveteli. Most már nem 50 évekre tekintünk vissza egy ilyen élményre és nem hírből ismerjük, hanem újabb generációk ismerhették meg és élhették át a magyar nemzetre való büszkeség élményét és a sikerben egy emberként való azonosulás boldogságát. Öregek fiatalok, kicsik, nagyok, nők és férfiak, jobbosok és balosok, olyanok akik évtizedek óta szurkolnak és olyan akikről sosem hittük volna, hogy valaha fognak. Ezért a két hétnyi csodáért, pedig az egész csapatnak és a stábjának, egy nemzet nevében tiszta szívből köszönöm, hogy ezt átélhettük!
Horváth Martin


Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »