Horváth Martin- Hazug szerelem

Szeretünk a szerelemről meg a kapcsolatokról beszélni, filmeket nézni róla, zenét hallgatni és olvasni felőle. Nyilvánvalóan más témákkal ellentétben, minden ember elemi része, hogy ezzel a témával vagy így vagy úgy tud azonosulni. Egyszer már írtam a szerelem hamis bálványáról és, hogy milyen hamis megváltáseszményt tulajdonít neki a mai társadalom. Ez azonban rengeteg problémát szül végső soron és a férfi és a női kapcsolatok között a világban hatalmas feszültséget generál.
Ismerjük a Hollywoodi álmot, amelyben a két főszereplő kalandos úton egymásba szeret, ezt végigizguljuk és összejönnek és a totális, mámoros boldogság állapotába kerülnek. Ez mind szép és jó csak sok esetben hamis és nem mutatja az árnyoldalait a dolgoknak. Mivel a társadalmunk a felvilágosodás után elvesztette a mindennapi spiritualitását így ezt a szakrális élményt, amely helyén csak űr volt, be kellett töltenie valamivel. Ezt pedig egyedül a szerelem mámoros állapota tudta megközelíteni. Aki ismer már tudja, hogy csak csak belefogok szőni valami Krisztusit, a keresztény formámat…Nos, igen. A szerelem csakis a két fél és Isten szellemének munkája révén nyerheti el elrendelt funkcióját és abban a maga szerepének megfelelő spiritualitását. De mi a helyzet enélkül? Milyen a pőre, materiális szerelem? Mert, hogy van ilyen az bizonyos.
A nő, mint olyan, bálvánnyá vált. Régen inkább kezelték értékes „valamiként”, a középkorban akár, vagy napjaink iszlám országaiban vagy Indiában. A nyugati társadalom férfijai körében azonban, ahogyan a tradicionális feladatok férfiként lassacskán eltűntek, ezzel együtt azok a céljuk amiben férfiasságuk és ebből fakadó értékük, fontosságuk megmutatkozik. Így lett az egyetlen mérce a nő, melyben megnyilvánulhat, hogy „ érek valamit”, vagy „ férfinak érzem magam”. A legtöbb férfi számára tehát egy barátnő szerzése kutyakötelesség, különben semmit sem ér. Gondolja. Ha már kell egy nőnek, pláne egy többi férfi társa által is preferált, szépnek tartott nőnek, akkor érzi magát igazán valakinek, férfinak, értékesnek. Ergo a barátnő mérce lett, státuszszimbólum és a degenerálódott társadalomban elkorcsosult lelkünk felületi kezelésére alkalmas pillanatnyi gyógyír. Eltűnt férfiúi szerepeink utáni kárpótlás, hogy emlékeztessen még valami arra: férfi vagyok. Rengeteg depressziós kamasz, de érett korú férfi flangál az utcán csak azért mert nem sikerül szereznie maga mellé egy társat. A probléma az, hogy ennek fő oka, hogy ha szerez is, nem igazán tud vele mit kezdeni. Nem tud a többség egy kapcsolatot fenntartani. Sokak számára ha mérlegre tesszük, hogy barátnővel együtt, vagy szinglin volt-e boldogabb, hát billen a mérlegnyelve a szingliség felé. Mindenki ismer egy-egy sztorit az elveszett barátról, akit elrabolt egy nő és szakítás után nagy ovációval fogadják vissza  a baráti körbe. Ezt nem mondom, hogy helyén van és ennek a logikáján nagyon hamar kilyukadnánk a MGTOW-nál, amiről már kedves „kollégám” már írt, mi is az és mi a problémája. Sokkal inkább arra akarok kilyukadni, hogy számos férfi nem feltétlen azért akar egy nőt szerezni az életébe, mert önfeledt boldogságot vár tőle, hanem mert „valakinek akarja” érezni magát, „férfinak akarja” érezni magát, mert a mai társadalomban kevés lehetősége van ezt máshol megélni, mint mondjuk az archaikus társadalommodellekben. Itt pedig már érezzük, hogy ez nem is annyira a másik iránti szeretetről szól, hanem a saját identitásunk ápolásáról és az egonkról.
A helyzettel a nők sem állnak sokkal jobban, leszámítva a femnácikat. Amennyiben azt jobbnak nevezhetjük, de állapodjunk meg abban, hogy nekik más a gondjuk. A nő lényéhez, pszichológiájához ösztönösen, kódoltan hozzátartozik, hogy vágyjon a valakihez való tartozáshoz. Ideális esetben a férfi identitás kiegészíti a női identitást és fordítva. Ennek a férfi identitásnak az ölelésébe vágyik az egészséges lelkületű nő. Ha ilyen evolúciós szinten nézzük, akkor a nő motivációja tudat alatt majdnem minden esetben alapvetően önös. Az ősközösségekben kialakult verseny nem szűnt meg napjainkra sem. Ott a nők között egyfajta versengés volt, hogy ki szerzi meg a legerősebb, legdominánsabb „alfa” hímet. Ennek mai torz kivetülése ma is tetten érhető. A sminkek, kiegészítők és ruhák világa ennek a hozadéka. A külső a kinézet és az ezzel járó figyelemfelhívás a verseny része. Ugyan melyik nő akar kifejezetten csak is magának tetszeni egy-egy csinosnak gondolt ruha viselésével? Nyilvánvalóan a külvilág felé mutat valamit. Ezzel egyébként a férfiak sincsenek másként, hisz valamennyi nárcisztikus hajlam mindenkibe kódolt. A nők azonban kifejezetten tetten érhetők az egymás közti versengésben. A nők általában megnézik egymás ruháit, haját stb. És ne tagadjuk, mindenki tapasztalta már a női irigységet, ha a másiknak jobban állt ez vagy az.
Mit is akarok ebből kihozni? Ha lecsupaszítjuk az anyagi világunk körülményeire a dolgokat, és evolúciósan, ösztönszinten nézzük a párkapcsolatokat, akkor a következőre juthatunk:A kapcsolatok többségében az emberek nem a másik iránti földöntúli, leírhatatlan és feltétel nélküli szeretet miatt vannak benne, hanem saját egojuk, önbecsülésük, önértékelésük végett, valamint azonos nemű társaik előtti megfelelés, felvágás, státuszépítés végett. Mind hallottunk már olyat, hogy ” jót tenne neked valaki”, vagy “szükséged van valakire”. Mintha csak egy gyógyszert írnánk fel. Mennyire önös motiváció az, ha valakit azért “szeretünk”, mert a lelki-pszichés állapotunknak jót tesz. A valódi szeretet nem önös, nem önző, nem vár semmit cserébe, nem azért szeret vagy örül a másiknak mert segített rajt, jót tett neki vagy hasonló. Egyszerűen csak van, szeretet. Vagy ahogyan Pál apostol írja a Korintusiaknak írt levélben: 
“A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha.”

 Természetesen ez , hogy a legtöbb esetben egyáltalán nem így zajlik, hanem komoly “megéri-e nekem” gondolatok vannak mögötte, mind tudat alatt történik. Ösztönösen és pszichológiailag kódolt folyamatok. És mi mind elfedjük ezeket mézes mázas indokokkal, kitalált érzelmes indíttatásokkal, fenkölt szerelmes hőskölteményekből lopott gondolatokkal. El is hisszük őket. Valójában mind hazudunk magunknak ezügyben. Azonban sajnos ezek alól ebben az anyagi világban nem vagyunk képesek kivonni magunkat. Az ösztöneink a pszichénk, a genetika így vagy úgy de hatással van ránk, a gondolkodásunkra és az érzelmeinkre is. Ezzel szembenézni fájó, nem kellemes dolog. Komoly és kemény önismeretet jelent. Leásni motivációink valódi mélyére, a kényelmes tudat miatti kreált magyarázatainkat folyton félredobni és megismerkedni és szembenézni a valódi, gyarló énünkkel. Nem kellemes. Azonban ha őszinte életet szeretnénk, őszinték szeretnénk lenni magunkkal és párunkkal, leendő szerelmünkkel, akkor ez elkerülhetetlen. Ha motivációink tisztázatlanok, nem ismerjük saját gyarló ösztönös mivoltunk akkor könnyen rossz vége lehet egy kapcsolatnak de bármi másnak is. Hisz amit nem ismerünk magunkban, az ural minket. A végén pedig mi sem értjük miért lett az a vége ami, és akár magunkat sem, hogy mikor éppen miért tettünk ez vagy amazt.
Hiszem, hogy az igazi Isten lelkével áthatott spirituális helyét a világban elnyert szerelem és kapcsolat, csak is akkor jöhet létre, ha ezekkel az anyagi világban lévő gyarló, önző és ösztönös motivációinkkal szembe nézünk és tudomásul vesszük létüket. Ezeket ismerve, tehát kezelve pedig megnyílik az út egy olyan szerelem és olyan párkapcsolat felé, amelyet valóban Krisztus szelleme tölt be és össze sem hasonlítható a materialista keret között lévő, elnyomott önös érdek motivált egymást kölcsönösen kihasználó mai kapcsolatok zömével. Horváth Martin


Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »