Horváth Martin- A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala (Rendszerváltás 30.) II. rész

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

A sorozat előző része itt tekinthető meg: A jó a rossz és a Grósz(Rendszerváltás 30.) I.rész

Hírdetés

   1990-1994
Miközben a szovjet csapatok vonultak ki, az egyre inkább repedező Szovjetunióba, a friss és új, ámbár terhelt alkukkal és politikai paktumokkal megszületett Harmadik Magyar Köztársaság első szabad parlamenti választását tartotta. A rendszerváltást kivitelező klikkek versenyeztek a választók kegyeiért, így a nemzeti, népi jobboldali ideológiai kánaán könyvtáros kisugárzású úriemberek (MDF), az urbánus-liberális belpesti, magát értelmiségnek kikiáltó kör (SZDSZ), a Soros György pénzén éhes kismalacként csüngő kolesz-haveri kör (Fidesz), a kommunista pártot – saját bőrük mentése érdekében- belülről meghekkelt opportunista ex-pártfunkcionáriusok (MSZP), az egykori, nagy múltú történelmi jobboldali párt nevét előkukázó, agrárköntösbe bújt plebeljus-jobberek (FKGP) valamint a másik történelmi pártot újra élesztő kereszténydemokraták (KDNP). Természetesen rajtuk kívül sok más apróbb formáció is indult, vagy indulni próbált a királyságot visszaállítani kívánóktól , az egykori kommunista pártot újra alakító komcsikig. Esélytelenül. Az első szabad választásokat a legnagyobb jobboldali rendszerváltó párt, az MDF nyerte. Második befutó nem meglepően pedig a másik leghíresebb rendszerváltó párt, az SZDSZ lett. Az MDF összefogott hát a többi jobboldali erővel így az FKGP-vel és a KDNP-vel. Így lett hát a Harmadik Magyar Köztársaság első kormánya egy konzervatív jobboldali kormánykoalíció. Ez gyakorlatilag lefedte a magyar társadalom vágyát, mely legnagyobb részt olyan erőket juttatott hatalomra, akik a kommunizmus előtti társadalmi rendszert és értékeket preferálták. Ha úgy tetszik, rögtön felsejlett a magyar társadalom jelentős részének ellenforradalmi vágya és a ’45 előtti társadalmi állapotok iránti nosztalgia képe, ha homályosan is. Miközben természetesen ez keveredett a modern, nyugati, atlanti integráció gondolatával is. Leginkább persze azért, mert senkinek fogalma nem volt arról, hogy az a nyugati, európai feeling milyen. Csak azt, hogy „ az jó”. Természetesen a parlamentbe jutottak még az MSZP-sek is, akik ekkor eléggé mostoha helyzetben találták magukat és kicsit kirekesztett gyerekként érezhette magát, akit a többi párt kerül és nem áll vele szóba, mert mégiscsak a rendszerváltás véghezvitelében máshonnan járult hozzá. Felülről jött és nem alulról, mint a többiek. Na és persze ott volt a nagy üdvöske is a „Soros kottájából játszó” Fidesz.

Az Antall-kormány megalakulása után azonban szembesülni kényszerült, mind a kormány, mind a társadalom a rendszerváltás kőkekény valóságával. A romokban heverő pénzügyi, gazdasági helyzettel, amit megörökölt a 3. köztársaság a kommunizmusból. Emellett a rendszer átalakításának kicsit sem kívánt melléktermékeivel. Ilyen volt az árak felszabadítása és drasztikus drágulása, mely a taxisblokád képében öltött leginkább testet, hogy miképpen nem ért egyet a társadalom. Alighogy megalakult az új köztársaság nem telt bele egy év, a választások után pedig fél év se és olyan mértékű tömegdemonstrációt tartott az elégedetlen nép, amekkorára régóta nem volt példa. A privatizáció véghezvitele a másik nem kívánatos melléktermékként csapódott le, mely az egyik legvitatottabb pontja a magyar rendszerváltásnak. Szégyen és gyalázat, hogy egyedül az FKGP-nek jutott eszébe, hogy adják vissza a kommunista állam által elkobzott földeket, vállalatokat az eredeti tulajdonosának, vagy annak leszármazottjának. Természetesen a többi pártnak esze ágában sem volt ezt megtenni. A nyugati befektetők nyomása és a saját hatalmi lehetőségek meglátása a pártok számára lehetetlenné tette a reprivatizációt. Így hát kulcsfontosságú magyar vállalatok kerültek nagyon hamar vagy volt kommunista funkcionárius kezébe vagy  külföldi nagyvállalat érdekeltségébe. Amely vállalatok igen hamar, tudatosan építették le a magyar cégeket, üzemeket, hogy a saját, külföldről behozott termékeiket busásabb áron adhassák el a magyar társadalomnak. A profimaximalizálás bálványának oltárán így hullott el pár éven belül mindaz, ami a magyar gazdaság számára lehetőséget jelentett volna a kommunizmus után. A helyzetet nem segítette az MDF-SZDSZ paktum léte sem, mely folyamatos zsarolási helyzetben tartotta a legnagyobb (külföld számára támogatott) ellenzéki párt részéről a kormányt. Így hát a kormánypártok között is feszültségek támadtak, sőt, magukban a pártokon belül is. A ciklus felére a kormányzó MDF-ből kettő kisebb formáció is kivált, melyből híres a Csurka István vezette MIÉP lett, ami a magyar radikális jobboldal archetípusává vált. A koalíciós partner FKGP frakciója pedig ketté szakadt, és egyik része áttáncolt az ellenzéki oldalra. Mivel a média gyakorlatilag személyi cserék nélkül üzemelt tovább, ezért a véleményformálók továbbra is azok az emberek voltak, akik a kommunizmusba kerültek pozícióba és mindent meg is tettek, hogy a jobboldali kormány munkáját a lehető legrosszabb színben tüntették fel. Ezek a médiakapcsolatok pedig egyértelműen az MSZP malmára hajtották a vizet, már csak személyes ismeretség és ideológiai azonosság miatt is. Az MDF kormány később meg is próbált személyi cserékkel és strukturális átalakításokkal a közmédiában pozitív, kormányhoz rokonszenvesebb irányt elérni.
Mindezekkel párhuzamosan az Antall-kormány ellenzéke, elsősorban az SZDSZ vezetésével már 1991-től komoly aggodalmakat kezdett megfogalmazni az MDF vezette kormánnyal szemen. Történetesen, hogy ellentétben az SZDSZ prominens tagjaival, az MDF-FKGP-KDNP tagjai nem voltak a ’80-as évek antikommunista földalatti, szamizdat ellenzék része, valamint beszédstílusuk, fogalomhasználatuk olyannyira konzervatív volt és az 1945 előtti állapotokra emlékezettett, de még a párt tagjai, szimpatizánsai körében vallott elvek is egyértelműen a Horthy-nosztalgia és a szélsőjobboldali eszmék szellemében fogalmazódtak meg, melyektől a kormány nem igazán határolódott el. Egy új, jobboldali diktatúra képe jelent meg szemeik előtt, melyben az 1945 előtti nemzeti-konzervatív autokratikus rendszer restaurációja valósul meg. Így alakították meg 1991-ben a Demokratikus Chartát az SZDSZ-esek, melyhez csatlakozott az MSZP is és minden olyan szervezet, egyén, amely a demokráciát féltette a fasiszta veszélytől, mely a kormányból leselkedett elméletileg az országra. Később a Fidesz is részt vett a Chartában, azonban mindig is nehezményezte az addig elszigetelt, ex-komcsikból álló MSZP kiszabadítását a politikai burokból és nem kívánt a bűnös rendszer egykori részeseivel együttműködni, egyenrangú demokratikus pártnak kezelni a többi mellett. Végül hatalmas tömegdemonstrációt tartott a Charta a Hit Gyülekezete pénzelésével, egy időben, az akkor még MDF belső ellenzékeként működő Csurka István és társai tüntetésével. Ezek az emberek azonban kipörögtek lassan az MDF-ből, és úgy látszott azért a Charta jelentősen eltúlozta a fasiszta restaurációs veszélyt. Mindezek ellenére a Charta egy értelmiségi klubként kezdett üzemelni és egyre szorosabb brománcok születtek szervezetek között. Így alakult ki lassan a szocialista-liberális, MSZP-SZDSZ szerelem, amire áldását az akkor még nagyon durván szektaként üzemelő Hit Gyülekezete adta. Ebben a balliberális értelmiségi körré redukálódó társaságban azonban egy valaki nem érezte jól magát és kezdett kilógni a sorból: a Fidesz. Azon belül is Orbán Viktor, aki a fasiszta-veszélyt kiabáló, balliberális értelmiségi miliőben egyre kevésbé érezte otthon magát és valóban maga a belpesti balos értelmiség sem tekintett a vidéki gyerekek koleszszobájára egyenrangúként. Ekkor pedig úgy döntött a fiatal Orbán Viktor 1992-től kezdődően, hogy a liberális elveket kukázzuk is ki a Fidesz ideológiai tárából, hogy ha a liberálisok ilyen gőgös értelmiségit játszó alakok, akik a volt rendszer ivadékaival érzik jól magukat. Így hát az addig több főt számláló testületet mely vezette a Fideszt megszüntették, helyére egy pártelnököt neveztek ki, aki nem más, mint Orbán lett. A Fidesz liberalizmustól való lassú, de fokozatos távolodását a jobboldal irányába többen sem nézték jó szemmel és Fodor Gábor és jó páran átdobbantottak az SZDSZ-be. A Demokratikus Charta, – tehát az Antall-kormány ellenzékének zöme- pedig ezentúl nem nézett le és utált annyira az MDF-FKGP-KDNP kormány mellett semmi mást, mint a Fideszt. Ez pedig tovább segítette a Fidesz jobbra tolódását. Mondhatni a liberális értelmiség felelőtlenül, gyakorlatilag átrugdosta Orbánt a jobboldalra. Mivel a Fideszt kezdte kihagyni az ellenzék többi része mindenből, így magának kellett gondoskodnia gazdasági hátteréről, amit az úgynevezett „székházügy” alapozott meg. Jól érezhető a Fidesz mostoha jellege az ellenzék körében és jobbra tolódása, hogy ezt a mutyit az MDF-el közösen rendezte már el 1993-ban. Gyakorlatilag a Fidesz innen kezdte el, Simicska Lajos segítségével kiépíteni magát egy önálló gazdasági lábon álló, balliberális ellenes maffiává.
Mérhetetlenül szimbolikus, hogy a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke, már halálos (rákos) betegen kezdte meg munkáját és mielőtt ciklusa lejárt volna, Antall József 1993. december 12.-én elhunyt. Tragikus szimbolizmus ez, mely Antall József képében előre vetítette a megalakulása pillanatától beteg Magyar Köztársaság halálát. A választásokig tartó rövid pár hónapra Boros Péter lett a miniszterelnök. Érdemi kormánytevékenység ekkor már nem történt. Mindenki a következő választásokra készült. A kormányzó MDF gyakorlatilag széthullott, első embere meghalt, a belső ellentétek 3 felé szakították a pártot. Az FKGP eleve kettészakadva várta a ciklus végét és a KDNP-t is megviselte a kormányban való részvétele és minden kormányzó párttal együtt bezuhant a népszerűsége. A jobboldal kormánypárátok népszerűségvesztése mögött egyrészt állt, a rendszerváltással jövő szükségszerűen mostoha hozadékok azonosítása, mint az áremelkedés, a munkanélküliség megjelenése. Ezért is nevezte Antall József az első kormányt „kamikáze kormánynak”. Intézkedéseinek zöme szükségszerű volt, hogy a demokratikus, piacgazdasági struktúrára álljon át az ország, ám ezek szükségszerűen negatív következményekkel jártak. A kormány nem is kezelte jól a maga szituációját, mindegyik pártja a kormánynak súlyosan terhelt volt belső ellentétektől és feszültségektől, amik nem éppen azt az érzetet keltették az emberekben, hogy stabil és megbízható pártokról van szó. Erre nem kis lapáttal tett rá a volt rendszer funkcionáriusainak kezében lévő sajtó és média is, mely mindent megtett, hogy a kormányzó jobboldali erők rossz, míg az ellenzéki baloldali pártok pozitív színben tűnjenek fel. A Fidesz irányváltása következtében szintén belső feszültségektől terhelté vált nem sokkal a választások előtt, s az ellenzék többi szereplőjének klikkjében miután kegyvesztetté vált, így a baloldali média őt is kemény ostrom alá vette. Így történhetett, hogy a kormányzó posztra esélyes Fidesz végül 1994-ben éppen betudott jutni a parlamentbe. Ezt pedig Orbán nem kis részt a balliberális pártok és a média hozzáállásának tudta be, melyet Orbán sohasem bocsájtott meg. Ez az akkor jelentéktelennek tűnő momentum pedig, vészjósló jövőképet sejtetett fel a Harmadik Magyar Köztársaság jövőjével kapcsolatban. Az MDF és az FKGP rettentő gyér számban jutott be az Országgyűlésbe. Ugyan az SZDSZ is komoly népszerűségvesztésen esett át, de így is a második legnagyobb erő maradt. A választásokat fölényesen nyerte ezen körülmények között az MSZP, mely egymaga is kormányt alakíthatott volna de felajánlotta a Chartában szerelembe esett SZDSZ számára a koalíciót. Ez pedig megpecsételte örökre a magyarországi liberalizmusról, tágabb értelemben a liberális demokráciáról alkotott képet, ezzel együtt pedig a Harmadik Magyar Köztársaság szomorú jövőjét is.  Folytatása következik…Horváth Martin


Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »