Holló Gábor 1989-ben született, Egerben nőtt fel. Az egyetemen az anglisztika szakot már nem fejezte be, helyette jelentkezett a szemináriumba. 2017-ben szentelték pappá. Kezdetben Gyöngyösön szolgált, majd 2020-ban a miskolci Szent Anna Plébániára helyezték. Hivatásáról, Szentlélek-szemináriumokról és az ifjúságról beszélgettünk vele.
– Mesélne a múltjáról?
– Egri katolikus családban nőttem fel, gyermekkorom óta ministráltam, de a papi hivatás gondolata sokáig fel sem merült bennem. Az egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumban érettségiztem. Nem volt konkrét elképzelésem a jövőre vonatkozóan. Az idegen nyelvek jól mentek, ezért a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre jelentkeztem anglisztika szakra, gondoltam, majd csak jó lesz valamire. Aztán az első tanév második félévében egyre világosabbá vált számomra, hogy Isten a papságra hív.
Még elkezdtem az egyetemen a második évet, de már éreztem, hogy nem ott van a helyem. A tanév végén jelentkeztem az egri szemináriumba.
– Az egyházi gimnáziumban hogyan élte meg a hitét?
– Akkor úgy éreztem, elég az, amit ott kapok. Nagyon jó hittanárom volt, szívesen emlékszem vissza rá, a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Az egyetemi időszakban viszont már belső késztetést éreztem, hogy jobban keressem Isten közelségét. Úgy gondolom, ez az indíttatás a Szentlélektől jött. Az egyetem alatt egyik este bulizni hívtak, de nekem inkább elcsendesedni, elvonulni lett volna kedvem. A kollégium kápolnájában találtam meg ezt a lehetőséget. Ekkortájt kezdett igazán személyessé válni a hitem.
– A szülei miben mutattak példát Önnek?
– Édesanyám katolikus családban nevelkedett, édesapám pedig édesanyám mellett tért meg. Akkor lett elsőáldozó, bérmálkozó, és azt hiszem, akkor is keresztelkedett meg, amikor a házasságkötésük volt. Azután együtt jártak a Házas Hétvége alkalmaira. Két és fél évvel fiatalabb nálam a testvérem, ő megnősült, feleségével családot terveznek. Gyerekkoromban Egerben, abban a városrészben, ahol laktunk, volt egy kispap, aki a nyári szünetben ministrálni tanított. Ezt nagyon élveztem. Kötődtem a plébániához is, tetszett, hogy segíthetek, télen havat lapátolhatok, ősszel levelet söpörhetek. De nem ezek az élmények voltak a meghatározók a papság szempontjából.
Szüleim jártak velünk templomba, reggel és este együtt imádkoztunk. Ezeket hoztam otthonról.
– Mikor jött el az életében az a pont, amikor elhatározta, hogy igent mond a papságra? Milyen érzés volt ez?
– Egyfajta kiválasztottság-élményt éltem meg. A kápolnai magányom idővel rendszeressé vált, hetente többször is úgy éreztem, szükségem van arra, hogy elvonuljak, elcsendesedjek, Isten elé vigyem a dolgaimat. Az oltár előtt aztán érezni kezdtem magamban a válaszokat. Egy ilyen estén Isten megmutatta, hogy születésemtől kezdve mennyi mindent köszönhetek neki az életemben. A szüleim kilenc évig éltek házasságban gyermekáldás nélkül, az orvosok sem tudtak segíteni nekik. Az imák hatására azonban mégis megszülettem, és a testvérem is. Felismertem, hogy az életemet Istentől kaptam ajándékba. Nem is egyszer. Négyéves koromban ugyanis átestem egy nagyon komoly betegségen, ami akár végzetes is lehetett volna, de maradéktalanul felépültem. Emiatt úgy éreztem, Isten azt akarja, hogy éljek. És egyszer csak
A létezésem célja biztosan több, mint az a motiváció, amivel jelentkeztem az anglisztika szakra, mondván, majd csak jó lesz valamire. Rájöttem, hogy Isten nem így lát engem, nem azt gondolja, „majd csak jó leszel valamire”, hanem nagyon is konkrét elképzelése van rólam. Idővel aztán megértettem, hogy a papságra hív. Elbeszélgettem az akkori egri káplánunkkal, elmentem hivatástisztázó lelkigyakorlatra, és fokozatosan megerősödött bennem, hogy ez lesz az utam.
– A családja hogyan fogadta a döntését?
– Édesanyám nagyon örült, ugyanis régi vágya teljesült ezzel, amiről azelőtt sosem beszélt nekem. Ahogy említettem, a szüleimnek sokáig kellett várniuk az érkezésemre, és mint kiderült, már a születésem előtt felajánlottak Istennek. Édesanyám azt kérte tőle, hogy ha a papságra hív majd, akkor adja meg neki azokat a kegyelmeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy abba az irányba tereljen engem. Ezt azonban soha nem mondta nekem, mert nem akart befolyásolni. Amikor elárultam neki, hogy pap szeretnék lenni, úgy érezte, Isten meghallgatta az imáit. Érdekes helyzetet teremtett a családban, hogy az öcsémmel egyszerre kezdtük el a szemináriumot, de ő a második év után elment szabad évre, és aztán nem jött vissza. Sajnos édesapám már nem érhette meg a pappá szentelésemet, de biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon örül neki.
– Hogyan emlékszik vissza a szemináriumi évekre?
– Hihetetlenül gyorsan elrepült az a hat év, szerettem odajárni. Persze voltak megpróbáltatások és nehézségek, de soha nem kerültem hivatásválságba. Nagyon biztos hivatástudattal léptem be a szemináriumba, és megerősödtem, mire elérkezett a felszentelésem. Nagyszerű elöljáróim voltak. A legjobb élményem ezekből az évekből a Szentlélek-szeminárium, amit ötödévesen sikerült elvégeznem. Nagyon mély, személyes tapasztalatot jelentett. Ott kezdődött a szentlelkes megújulásom, ami új dimenziót hozott a hitembe és a lelki életembe.
Ferenc pápa nem véletlenül mondta, azt várja a Karizmatikus Megújuláshoz tartozó közösségektől, hogy az Egyház minden tagjával megosszák a Lélek-keresztséget. A Szentlélek-keresztség óta úgy érzem, egyre nagyobb teljességben élek, de ez még sehol nincs ahhoz képest, ami előttem áll. Ha visszatekintek a korábbi éveimre, el sem tudom képzelni, hogyan élhettem keresztényként a Lélek-keresztség megújító ajándékai nélkül.
– Ekkor, ötödéves kispapként találkozott először a Karizmatikus Megújulással?
– Nem, már korábban is. Hugyecz János atya volt a prefektusunk, vele már az első évben eljutottunk egy országos találkozóra, de az az alkalom nem hagyott bennem jó emlékeket. Születésnapomra megkaptam tőle Josip Lončar Erő a magasból című könyvét, ami alakítani kezdett. Janó atya szemléletmódja is sokat formált rajtam, de akkor még nem éreztem a magaménak. Aztán ötödéven, a Szentlélek-szemináriumon, a Lélek-áradásért mondott ima során, az értem imádkozókon keresztül olyan látást kaptam, ami megváltoztatta az addigi hívő életemet, a lelkiéletemet, az egész kereszténységemet.
– Miben lett más az élete?
– A Szentlélek-keresztség elindított egy új úton, és azután kezdett kibontakozni bennem ez a kegyelem. A második Szentlélek-szeminárium, ami Gyöngyösön volt, nagy ugrást jelentett. oot én voltam a főszervező, és nagyon jó csapat állt össze. Amikor a kérügma (igehirdetés) pontjai alapján a tanításokra készültem, amiket én tartottam, az nagy lökést adott a hitemnek. A szemináriumon aztán én is egyre mélyebben átéltem hitünk valóságát, ahogyan beszéltem róla.
A Szentlélek azt akarja, hogy az egész életünkre kiterjedjen a hitünk valósága. A kérügma és a Lélek-áradásért mondott ima élővé tette a hitemet.
– Milyen emlékei vannak a Gyöngyösön töltött évekről? Adódtak olykor nehézségei is?
– Nagyon szerettem Gyöngyöst, családias, befogadó közeg vett körül, a barátságukba fogadtak az emberek. Az ottani szolgálatomból a legszívesebben az imént említett Szentlélek-szemináriumra emlékszem, illetve az abból kinövő Isten szántóföldje nevű közösségre, ami azóta is megvan. Kicsit megcsappant ugyan a létszám, de aktívak a tagjai, és nagyon szép gyümölcsöket teremnek. Miskolcon most iskolalelkész is vagyok a Fráter Gimnáziumban, ahol egy hétvégén tizennégy diáknak hirdettük a kérügmát, majd imádkoztunk a Szentlélek kiáradásáért. A szolgáló csapatban volt valaki, aki Gyöngyösön tért meg. Beszámolt arról, hogyan élte meg a Szentlélek kiáradását, és ez milyen változást hozott az életében, sőt, az ismeret szavának karizmáját is megkapta a Szentlélektől, amikor a gyerekekért imádkoztak.
Nehézséget az iskolával kapcsolatos dolgokban éltem meg. A pedagógusok még nem egy evangelizált közeg. Amikor a felszentelésem után, huszonhét évesen Gyöngyösre kerültem, úgy éreztem, oda kellene mennem ezek közé a nálam többségükben idősebb és tapasztaltabb emberek közé, és mondanom nekik valamit, ami hatással van rájuk. Ez nagy kihívást jelentett akkoriban. És az is, hogy úgy éreztem, nem sok karizmám van a fiatalokhoz. Felnőttekkel könnyebben, jobban megtalálom a közös nevezőt.
– Hogyan élte meg a Miskolcra helyezését?
– A Gyöngyösön kialakult személyes kapcsolataim miatt nehéz volt, de szerencsére máig vannak, akikkel jó ismerősök, barátok maradtunk.
És ha az Istent szeretőknek minden a javukra válik, akkor nekem az jó lesz. Így viszonyulok az új szolgálati helyemhez is.
– Van közössége, ahová rendszeresen eljár?
– A miskolci Imádság Házába járok, amit Szent Ferenc Kisnővérei üzemeltetnek. Kéthetente van itt felekezetközi dicsőítő alkalmunk. Emellett régóta vágyom már arra, hogy a Karizmatikus Megújuláshoz tartozó papoknak legyen valami közös fórumuk, ahol rendszeresen találkozhatnak, együtt lehetnek. Azért lenne jó egy ilyen, csak papokból álló közösség, mert mi jól ismerjük egymás gondjait, nehézségeit, és segíthetnénk egymás épülését.
– Mik a tervei itt, Miskolcon?
– Több mint egy éve vagyok már ezen a plébánián, jó kapcsolataim, ismeretségeim alakultak ki, barátokra is találtam. Vannak fiatal felnőttek, egyedülállók, házasok és családosok, akikből jó lenne közösséget alakítani, hogy együtt épülhessenek, növekedhessenek. Mindemellett örülnék, ha sikerülne elindítani egy ificsapatot is. A Fráter Gimnáziumban is szeretnénk további hétvégi alkalmakat tartani, mert a gyerekek igényelnék a rendszeres közösségi összejöveteleket.
– Az iskolalelkészség révén rálátása van az ifjúságra. Milyennek látja a miskolci, illetve általában a magyar fiatalokat?
– A valódi, a hiteles dolgokat keresik, és ez nagyon nagy érték. Ami felszínes, arra nincs szükségük. A gimnáziumi hétvégén megtapasztaltam, hogy amikor igazi mélységekkel találkoznak, akkor nagyon meg tudnak nyílni. Szomjazzák Isten jelenlétét, szeretetét. Ami pedig bennünket illet: nem kell félnünk megmutatni nekik Isten arcát. Nem kell attól tartanunk, hogyan fogadják majd, amivel találkoznak. A Szentlélek-keresztség átütő erő. Szeretettel és megértéssel kell a fiatalok felé fordulni. Ha úgy megyünk oda hozzájuk, hogy számonkérjük őket, azt kérdezzük, hol voltál vasárnap, miért nem láttalak templomban, akkor semmi sem fog megváltozni. De
– Nem nagy a korkülönbség Ön és a gimnazisták között, de kommunikációs szempontból ők már egy másik generáció. Hogyan tudja kezelni ezt a helyzetet?
– Sok szempontból másként kell közelíteni hozzájuk, mint a saját korosztályomhoz, és ez nehéz, nem mindig megy automatikusan. Néha úgy érzem, mintha fényévekre volnánk egymástól. Ma minden annyira más, mint amikor én voltam középiskolás. Nem könnyű az ő nyelvükön megszólalni.
– A szobájában itt áll egy gitár. Elő szokott kerülni az órákon is?
– Előfordul olykor, főleg itt a plébánián. A gyöngyösi Szentlélek-szeminárium idején kezdtem gitározni, hogy legyenek dicsőítések az alkalmakon. A hétfő reggeli iskolai áhítatokon is elő szoktam venni a hangszert. Imával indítjuk az új hetet, és a gitár jó szolgálatot tesz, amikor a fiatalokkal közösen dicsőítjük Istent.
– Hogyan éli meg a hivatását?
– Azt hiszem, mi, papok az emberek közé vagyunk meghívva, ott kell lennünk, ahol ők vannak. Ferenc pápa kezdettől fogva hangsúlyozza, hogy a pásztorok bárányszagúak legyenek.
Ezen a héten is találkoztam fiatalokkal, elmentünk pizzázni, de edzésre is járok, heti két-három alkalommal. Rögtön az elején kiderült rólam, ki vagyok, honnan jöttem. Az edzések során nagyon sok olyan emberrel találkozom, akik eltávolodtak Istentől és az Egyháztól, vagy soha nem is kerültek a közelébe. Már az sokat jelent, hogy látják, ahogy ott vagyok közöttük. Edzés után időnként nagyon jó beszélgetések alakulnak ki, és ha van egy-egy humoros megszólalásom, ami persze hívő humor, az általában bekerül a köztudatba – valaki felteszi egy közösségi oldalra, ahol mindenki látja. Ez is egyfajta tanúságtétel. Nagyon jó alkalmak kínálkoznak az evangelizálásra, ha bele merünk menni helyzetekbe, ha nem zárkózunk be a magunk világába.
Ez döntés kérdése, amit mindenki csak maga tud meghozni. Fel kell tenni a kérdést, hol van az a közeg, ahol találkozhatunk nem hívő, templomba nem járó emberekkel. Másképpen nem jutunk el hozzájuk. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy mi az evangelizációra vagyunk meghívva.
Szerző és fotó: Árki Kristóf
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 16-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
