Hol van Isten, amikor fáj?

Hol van Isten, amikor fáj?

Miért engedi Isten a szenvedést? A kérdésről, amely próbára teszi hitünket, Philip Yancey keresztyén író, újságíró, a Hol van Isten, amikor fáj? című, nemrégiben magyar nyelven is megjelent könyv szerzője beszélt nemrégiben magyar olvasói előtt.

Páratlan érdeklődés övezte a világhírű amerikai író közelmúltbeli előadását a Deák téri evangélikus templomban. Philip Yancey neve ismerősen cseng hazánkban is, hiszen az elmúlt tíz évben tizenegy könyve is megjelent magyarul, jórészt a Harmat Kiadó gondozásában – a legutóbbi Hol van Isten, amikor fáj? címmel. Ezúttal a szenvedés témakörét fejti ki, amely már fiatalon elkezdte foglalkoztatni. Előadásában elmondta: fiatalon a szenvedés ténye akadályt gördített hite elé. Nem értette, ha Isten mindenható és szerető, hogyan uralkodhatott el a zűrzavar a világban. „Édesapám 23 évesen egy járványos megbetegedés következtében egyik napról a másikra lebénult. Ez a fiatal férfi csakhamar sem mozdulni, sem levegőt venni nem tudott. Hat hétig vastüdővel lélegeztették, ez idő alatt több száz ember imádkozott a gyógyulásáért. Mivel ezek az emberek arra a meggyőződésre jutottak, hogy Isten meg fogja gyógyítani, az orvosok tanácsa ellenére levették a lélegeztető gépről. Édesapám tíz nap múlva meghalt. Ennek a döntésnek az árnyékában nőttem fel, hiszen végignéztem, mindez milyen hatással volt az édesanyámra. Ezek a hívő emberek szerették édesapámat, de teológiai természetű hibát követtek el – olyan dologra formáltak jogot, ami kizárólag Istenre tartozik: eldönteni, hogy ki gyógyul meg és ki nem.”

 

A miérteket feszegetni
Ha a kórházi ágyban fekvők mesélni tudnának… és meséltek is, hiszen Philip Yancey sokukat meginterjúvolta. Olyan embereket, akik csodával határos módon éltek túl valamilyen megpróbáltatást, legyen az medvetámadás, kígyómarás vagy éppen egy hatalmas hóvihar. „Egy közös volt bennük: mind azt mondták, a történteken túl a legrosszabb az volt, amikor a gyülekezetük néhány tagja meglátogatta őket. Míg én a gyógyulásra fókuszáltam, ők arra, hogy vajon miért történt meg ez velem. Van, aki szerint bűnt követtek el, és a történtek nem mást jelentenek, mint jogos büntetést. Mások szerint ördögi támadás áldozatai lettek. És voltak, akik Isten különleges kiválasztottait látták bennük, akik lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák a világnak, milyen mély a hitük. Egyik interjúalanyom erre meg is jegyezte: ezek alapján, ha valakinek Isten a barátja, nincs is szüksége ellenségre.”

A nagyító alatt: Jézus
Hogy kell-e keresni a szenvedés okát, az a hívő újságírót is foglalkoztatta. Könyvet is azért írt, mert alaposan utána szeretett volna járni a kérdésnek. Kutatásai közben olyan embereket kérdezhetett meg, akik fontos eligazodási pontokra hívták fel a figyelmét, a Biblia és más források pedig segítettek megfogalmazni a szenvedéssel kapcsolatos alapvetéseket. „Talán automatikusan azt gondoljuk, Isten sújt valamivel, amit megérdemelt büntetésnek szán. De az egyik és talán legfontosabb dolog, amit tanultam, hogy Isten mindig a szenvedő pártján áll. Ha nehéz kérdéssel szembesülök, a nagyítóm fókuszába mindig Jézust helyezem. A tanítványok és a farizeusok időről időre próbálták kideríteni, mit tett a szenvedő ember vagy a családja, de Jézus nem foglalkozott ezzel. Attól függetlenül, ki ment oda hozzá, Ő mindig együttérzéssel és gyógyítással válaszolt. Neki mindig volt ideje vak koldusokra.”

Az egyház nem mindig a lehető legjobb reakciót adja ezekben a helyzetekben. A vakon született Bartimeust a tanítványok még meg is próbálták elhallgattatni, amikor segítségért kiáltott – idézte fel a bibliai történetet. Majd egy vele megtörtént esetről szólt. Amikor lakóhelyét elárasztotta az ár, egy rádióműsorban úgy hallott nyilatkozni egy hívő embert, hogy Isten azért bünteti Coloradót, mert legalizálták a marihuánát. „Nekem ettől nem lett jobb, nem vigasztalt és nem segített, amit ez az ember mondott. Jézus sosem próbált magyarázatot adni, miért történnek hasonló dolgok, és legfőképpen senkit sem oktatott ki. A szenvedőhöz vigasztalással fordult és meggyógyította.”

Három esetről tudunk, amikor Jézus maga is sírt – tette hozzá. „Amikor barátja, Lázár meghalt, nem mondta, hogy ugyan már, minek sírunk, egy nap úgyis viszontlátjuk őt. Sírt akkor is, amikor Jeruzsálemre tekintett, mert tudta, mi vár rá. Ilyen fájdalmat érezhetnek szülők, amikor végig kell nézniük, hogy a gyermekük egyik rossz döntést hozza a másik után. Végül, Jézus sírt akkor, amikor ő maga szenvedett a Gecsemáné kertben. Nem azt mondta, hogy most figyeljetek, mert most megmutatom, hogyan kezelje a szenvedést, aki engem követ. Ehelyett a földre borult és azt mondta: Istenem, ha van bármi más mód, múljék el tőlem ez a pohár. Tudjuk tehát, Jézus mit gondol a szenvedésről, mert felénk fordította az arcát, és azon az arcon könnyek folytak.”

Otthon embernek, otthon Istennek
Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy miközben az egyházat gyakran éri kritika – néha részéről is – újságíróként számos országban járt már, és mindenütt azt tapasztalta, hogy ahol valaha megfordultak keresztény misszionáriusok, ott árvaházak, kórházak és iskolák épültek. Philip Yancey egy angol orvos példáját említette, aki visszautasítva a világ legjobb orvosi egyetemeinek ajánlatait India legszámkivetettebb kasztjának leprás betegeihez indult, hogy őket gyógyítsa meg. „Jézus követői a középkorban csak Franciaországban kétezer leprakórházat alapítottak. Annyira jól bántak velük, hogy Európából eltűnt a lepra. Ám a világ más részein ma is legalább 12 millió ember szenved ettől a betegségtől. Mi lenne, ha a szegényekkel, az éhesekkel, a hajléktalanokkal úgy bánnánk, ahogy Jézus tenné?”

A miérteket feszegetni
Ha a kórházi ágyban fekvők mesélni tudnának… és meséltek is, hiszen Philip Yancey sokukat meginterjúvolta. Olyan embereket, akik csodával határos módon éltek túl valamilyen megpróbáltatást, legyen az medvetámadás, kígyómarás vagy éppen egy hatalmas hóvihar. „Egy közös volt bennük: mind azt mondták, a történteken túl a legrosszabb az volt, amikor a gyülekezetük néhány tagja meglátogatta őket. Míg én a gyógyulásra fókuszáltam, ők arra, hogy vajon miért történt meg ez velem. Van, aki szerint bűnt követtek el, és a történtek nem mást jelentenek, mint jogos büntetést. Mások szerint ördögi támadás áldozatai lettek. És voltak, akik Isten különleges kiválasztottait látták bennük, akik lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák a világnak, milyen mély a hitük. Egyik interjúalanyom erre meg is jegyezte: ezek alapján, ha valakinek Isten a barátja, nincs is szüksége ellenségre.”

A nagyító alatt: Jézus
Hogy kell-e keresni a szenvedés okát, az a hívő újságírót is foglalkoztatta. Könyvet is azért írt, mert alaposan utána szeretett volna járni a kérdésnek. Kutatásai közben olyan embereket kérdezhetett meg, akik fontos eligazodási pontokra hívták fel a figyelmét, a Biblia és más források pedig segítettek megfogalmazni a szenvedéssel kapcsolatos alapvetéseket. „Talán automatikusan azt gondoljuk, Isten sújt valamivel, amit megérdemelt büntetésnek szán. De az egyik és talán legfontosabb dolog, amit tanultam, hogy Isten mindig a szenvedő pártján áll. Ha nehéz kérdéssel szembesülök, a nagyítóm fókuszába mindig Jézust helyezem. A tanítványok és a farizeusok időről időre próbálták kideríteni, mit tett a szenvedő ember vagy a családja, de Jézus nem foglalkozott ezzel. Attól függetlenül, ki ment oda hozzá, Ő mindig együttérzéssel és gyógyítással válaszolt. Neki mindig volt ideje vak koldusokra.”

Az egyház nem mindig a lehető legjobb reakciót adja ezekben a helyzetekben. A vakon született Bartimeust a tanítványok még meg is próbálták elhallgattatni, amikor segítségért kiáltott – idézte fel a bibliai történetet. Majd egy vele megtörtént esetről szólt. Amikor lakóhelyét elárasztotta az ár, egy rádióműsorban úgy hallott nyilatkozni egy hívő embert, hogy Isten azért bünteti Coloradót, mert legalizálták a marihuánát. „Nekem ettől nem lett jobb, nem vigasztalt és nem segített, amit ez az ember mondott. Jézus sosem próbált magyarázatot adni, miért történnek hasonló dolgok, és legfőképpen senkit sem oktatott ki. A szenvedőhöz vigasztalással fordult és meggyógyította.”

Három esetről tudunk, amikor Jézus maga is sírt – tette hozzá. „Amikor barátja, Lázár meghalt, nem mondta, hogy ugyan már, minek sírunk, egy nap úgyis viszontlátjuk őt. Sírt akkor is, amikor Jeruzsálemre tekintett, mert tudta, mi vár rá. Ilyen fájdalmat érezhetnek szülők, amikor végig kell nézniük, hogy a gyermekük egyik rossz döntést hozza a másik után. Végül, Jézus sírt akkor, amikor ő maga szenvedett a Gecsemáné kertben. Nem azt mondta, hogy most figyeljetek, mert most megmutatom, hogyan kezelje a szenvedést, aki engem követ. Ehelyett a földre borult és azt mondta: Istenem, ha van bármi más mód, múljék el tőlem ez a pohár. Tudjuk tehát, Jézus mit gondol a szenvedésről, mert felénk fordította az arcát, és azon az arcon könnyek folytak.”

Otthon embernek, otthon Istennek
Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy miközben az egyházat gyakran éri kritika – néha részéről is – újságíróként számos országban járt már, és mindenütt azt tapasztalta, hogy ahol valaha megfordultak keresztény misszionáriusok, ott árvaházak, kórházak és iskolák épültek. Philip Yancey egy angol orvos példáját említette, aki visszautasítva a világ legjobb orvosi egyetemeinek ajánlatait India legszámkivetettebb kasztjának leprás betegeihez indult, hogy őket gyógyítsa meg. „Jézus követői a középkorban csak Franciaországban kétezer leprakórházat alapítottak. Annyira jól bántak velük, hogy Európából eltűnt a lepra. Ám a világ más részein ma is legalább 12 millió ember szenved ettől a betegségtől. Mi lenne, ha a szegényekkel, az éhesekkel, a hajléktalanokkal úgy bánnánk, ahogy Jézus tenné?”

Amikor eljön a szenvedés ideje
„Szeretek Istenre úgy tekinteni, mint nagy újrahasznosítóra. Azoknak, akik Istent szeretik, mindent a javunkra fordít. Ez nem azt jelenti, hogy csak jó dolgok történhetnek velünk. Pál, amikor erről ír a rómaiakhoz szóló levelében, felsorolja azt is, mi mindenen ment keresztül életében. Megkínozták, bebörtönözték, hajótörést szenvedett, kígyó marta meg. De azt mondja: most, hogy visszatekint minderre, azt látja, hogy Isten mindezeken keresztül a javára munkálkodott. Ugyanez látszik azoknak az életéből is, akik amikor Isten szeretetéről tesznek tanúbizonyságot, akkor nem a boldog pillanatokat említik, hanem a nehéz, kihívásokkal teli időszakokat, amikor muszáj volt Istenhez kiáltaniuk.”

Philip Yancey előadása végén felidézte saját élete legnehezebb pillanatait, amikor egy autóbaleset következtében az ő nyakcsigolyája is súlyosan megsérült. Félő volt, hogy egy csontszilánk átszúrja az artériáját, ezért orvosa azt tanácsolta neki, hívja fel a szeretteit és búcsúzzon el tőlük. „Így kezdődött életem leghosszabb napja” – emlékezett. „Nem tudtam, hány percem vagy órám van hátra. Ekkor már semmilyen hétköznapi dolog nem számított, ami miatt korábban aggódtam. Három kérdés foglalkoztatott. Az egyik, hogy kit szeretek és hívjak fel, a másik, hogy mire fordítottam az életemet és elégedett vagyok-e ezzel, a harmadik pedig hogy készen állok-e arra, ami ezután következik. Ekkor jöttem rá, hogy minden nap ezekkel a kérdésekkel kellene foglalkoznom.” Majd hozzátette: „Nem Isten pöccintette bele a szakadékba az autómat, viszont a fájdalom és a szenvedés rákényszerítettek arra, hogy azzal foglak, ami a legfontosabb. Semmi sem történhet velünk, ami elválaszthat Isten szeretetétől. Mindenekelőtt erre emlékezzünk, amikor eljön a szenvedés ideje.”

Képek: Vargosz/ reformatus.hu


Forrás:parokia.hu
Tovább a cikkre »