Valószínűleg ez keveseket érdekel, de engem sok ideje foglalkoztat. Ennek oka: a bolgár anyanyelvű nem szakemberek semmire se reagálnak annyira élésen, mint az “l” hang “hibás” ejtésére.
Az emberi fül számára a szonoránsokban a legkisebb eltérés is jobban feltűnő, mint az obsztruensekben.
Nem szeretnék érthetetlen szavakkal dobálózni, így mindent külön megmagyarázok. Szóval a tüdővel képzett hangok (s az európai nyelvekben, pár kaukázusi nyelvet leszámítva, minden fonéma tüdővel képzett) 2 fő csoportja az obsztruens és a szonoráns. Az obsztruensek képzése során a tüdőből kiáramló levegő akadályba ütközik, míg a szonoránsok esetében nincs akadály.
Szonoráns tehát minden magánhangzó, s a mássalhangzók közül minden közelítőhang, oldalhang, s pergőhang. (A közelítőhang esetében a levegő középen halad, a hangképző szervek csak közelednek egymáshoz vagy alig érintik egymást, az oldalhang pedig olyan közelítőhang is, ahol ugyanez zajlik, de a légáram oldalt halad. A pergő teljesen ugyanez, csak ott a légáram rezeg is.) A kakukktojás az orrhangok, ezek fizikailag obsztruensek a szó szoros értelmében (hiszen van akadály), de a viselkedésük inkább szonoráns (mert a levegő akadálymentesen távozik az orron keresztül), így az utóbbiakhoz szokás őket sorolni.
Az obsztruenseket most felejtsük el, mert nem róluk lesz szó. De íme példa az egyes szonoráns mássalhangzók, hogy érthető legyen mindenkinek:
- tipikus magyar közelítőhang a “h” amikor szótag elején van (csak akkor!), lásd “három”: a légáram kicsit szűkűl a gégénél, zöngésedés nélkül (ha pedig két magánhangzó közé esik, akkor zöngésedik), ennyi az egész,
- tipikus oldalhang a magyar “l” minden esetben, kivéve ha gy, ny, ty előtt áll – a felső fogínyt röviden érinti a nyelv, eláramlik a légáram közben,
- tipikus pergőhang a magyar “r” minden esetben – a felső fogínyt röviden érinti a nyelv, eláramlik a légáram közben, ezt rezegteti a két szerv egyszer vagy többször (a fiatalabbak egyszer inkább, az idősebbek inkább többször, szóval az utóbbi kezd kihalni), kivéve a raccsoló magyarokat: a raccsolás valójában azt jelenti, hogy pergőhang helyett közelítőhangot ejtünk.
De most rátérnék a “l” hangra.
Az ősmagyarban kétféle “l” volt az elmélet szerint: egy dentális (azaz foggal képzett) “l” és egy palatális (azaz szájpadlástetővel képzett) “l”, ez utóbbi volt az “ly” – ez a legtöbb magyar nyelvjárásban átalakult “l” vagy “j” hanggá – a köznyelvben minden esetben “j” lett. A magyar köznyelvben a “ly” utolsó maradványa: ha az “l” hang “gy”, “ny”, “ty” előtt áll, akkor “ly”-t ejtünk ma is.
Megjegyzés: nem használom az IPA-t (Nemzetközi Hangtani Ábécé), mert nem eléggé részletes. Az IPA egyébként nagyszerű eszköz, de nem mindenre. Egy időben próbáltam magam is népszerűsíteni a módosított IPA-rendszert, mely maximálisan részletes, ez Luciano Canepari olasz nyelvész találmánya, melyet szerényen canIPA névre keresztelt, de ezzel meg az a gond, hogy kb. senki se használja. Lásd, az IPA-ban a dentális, alvoláris, posztalveoláris “l” hang egyformán “l”, míg a canIPA- ban ezek: “l”, “l” és “ᶅ” (egyáltalán ezt felismeri-e az Unicode? – nem, megnéztem, az elsőt teljesen átírta a Unicode, kis ⅃ kellene hogy legyen, szóval erről ennyit – persze nem zárom ki, hogy az én Unicode-tudásom kevés). Szóval inkább leírom az egyes hangokat.
De vissza a lényeghez. Szóval miközben az “ly” eltűnt, az “l” hátrább húzódott, az dentálisból alveoláris (azaz fogínnyel képzett) lett. Erről még írok.
Az ősszláv nyelvben ezzel ellentétben az elmélet szerint volt ugyanúgy egy dentális és egy palatális l, de a dentális l mély magánhangzók előtt velarizálódott. A velarizáció egy másodlagos kiejtés-elem, azt jelenti, hogy az eredeti ejtés mellett a nyelv eltolódik a hátsó szájpadlás felé. Tehát ott eleve 3 féle “l” volt:
- az ősmagyar l-lel azonos hang,
- az ős magyar ly-nal azonos hang,
- az ősmagyar l velarizált verziója.
Na most, az egyes szláv nyelvekben nem ugyanaz zajlott le. Leegyszerűsítve:
- volt ahol a megmaradt egy teljes kemény-lágy paradigma, melyben aztán a kemény hangok mind velarizálódtak, minden helyzetben,
- volt ahol csak pár kemény-lágy hangpár maradt meg, s a velarizáció megszűnt,
- s volt, ahol csak a “l” esetében maradt velarizáció.
Későbbi fejlemény: egyes nyelvekben a velarizált l-ből “w” (mármint: mint az angol w) lett, ami egy veláris közelítőhang – a folyamat teljesen természetes, úgy tűnik, hogy könnyebb eleve velárisan ejteni, mint velarizálni.
A mai helyzet “ly” ügyben:
- van, ahol – magyar módra – az “ly” megszűnt, csak nem “j”, hanem “l” lett belőle: lásd cseh és szlovén – a szlovén esetében zavart szokott okozni az írás, ugyanis ott “lj” betűkombináció is létezik, ez azonban – szemben a horvát írással – nem jelez ly-t,
- van ahol az “ly” helyett másodlagos palatalizált dentális “l” van, ez hallásra kevésbé “lágy” az igazi ly-nél, ilyenek a keleti szláv nyelvek,
- van ahol teljesen megmaradt az “ly”, pl. a bosnyák-horvát-montenegrói-szerb és a szlovák.
Sokan nem értik, az oroszok miért hiszik a magyar l-t lágy l-nek. Mert kicsit hátrább van az ejtáse, mint az orosz “kemény” l-nek és nincs velarizálva, így orosz füllel közelebbinek tűnik az orosz “lágy” l-hez.
A bolgár helyzet egészen sajátos. Alapvetően a bolgár nyelvészetben eleve vitás, van-e a bolgárban kemény-lágy szembenállás. A kommunizmus alatt kötelező volt azt állítani, hogy van, mert az oroszban van, így a bolgárban is kell lennie. A “hivatalos” álláspont az volt, hogy van kemény-lágy ellentét a bolgárban, de korlátozott formában, azaz csak a, o, u előtt lehetséges (az oroszban bárhol lehetnek lágy mássalhangzók).
Az alternatív nézet sokkal valósághűbb.
A gond az, hogy a bolgár esetében mindez abszolút nyelvjárásfüggő: keletről nyugatra haladva csökken a lágyság megléte, továbbá az iskolázottság szerepe is jelen: minál iskolázotlanabb valaki, annál lágyabban beszél. Utóbbi miatt a lágyság egyenesen stigmatizált.
Szóval nyelvjárási szinten az mondhatom hogy kelet-bulgáriai falvakban idős, kevéssé iskolázott emberek beszédében határozottan vannak lágy mássalhangzók, míg nyugat-bulgáriai falvakban csak 4 darab lágy mássalhangzó van: ly, ny, valamint lágy k és lágy g – a nyugat-bolgár lágy k a kelet-bolgár lágy t (= magyar ty) megfelelője, míg a a nyugat-bolgár lágy g a kelet-bolgár lágy d (= magyar gy) megfelelője. Az egyik nyugat-bolgár nyelvjáráson alapuló macedón nyelv ezt írásban is jelöli: ѓ és ќ.
A modern bolgár köznyelvben viszont immár gyakorlatilag semmilyen lágyság nincs, az említett 4 nyugat-bolgár lágy mássalhangzót se ejtik, közülük 2-at soha (g/gy, k/ty), egyet (ly) szinte soha, s egyet (ny) ritkán. Olyan szinten, hogy ezek közül – az “ny” kivételével – bármelyik ejtése viccesen hat.
A mai helyzet velarizált “l” ügyben:
- van, ahol megszűnt, azaz sima “l” lett, pl. cseh, szlovák, szlovén,
- van, ahol maradt minden esetben, pl. orosz,
- van, ahol magánhangzóvá vált, ennek esete a bosnyák-horvát-montenegrói-szerb, ahol “o” lett belőle, lásd Belgrád szerbül Beograd.
S két sajátos eset: a lengyel és a bolgár.
A lengyelben ez a hang megmaradt sokáig, ezt jelzi a ł betű. Viszont a XX. sz. során a kiejtés megváltozott, lassan terjedni kezd a “w” ejtés (mint az angol “w”), s mára ez a norma, csak egyes kelet-lengyel nyelvjárűsokban tartja magát az eredeti velarizált “l” ejtés. Tehát pl. II. János Pál római pápa eredeti neve – Wojtyła – magyarul ejtve nem “Vojtila”, hanem kb. “Vojtiua”.
A bolgár esete szintén szokatlan. A bolgárban a hivatalos köznyelvben mindenhol velarizált l van, egyedül magas magánhangzók előtt lehet nem velarizált, viszont ma már teljesen általános magas magánhangzók előtt is a velarizált ejtés.
Ami azonban érdekes: a fiatalok egy kisebb része “w”-t ejt. Nem-reprezentatív felmérésem szerint 35-40 %. Ez teljesen elfogadott, kivéve ha valaki magas mássalhangzó előtt is így ejt, ez utóbbi viccesnek számít.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
