Hogyan lehet újra sikeres a szociáldemokrácia Európában?

Hogyan lehet újra sikeres a szociáldemokrácia Európában?

Már az osztrák elnökválasztási kampányban megmutatkozott, milyen nagy arányban vándoroltak át egykori szociáldemokrata munkásszavazók a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) felé. Egy tömegdemokráciában felettébb fontos, hogy a proletariátust – amely alacsonyabb iskolázottsága miatt eleve fogékony a szélsőjobboldali megoldásokra is – meg tudja-e tartani a szociáldemokrácia. Európa történelme ugyanis azt mutatja, hogy az underclasst vagy a szélsőjobboldal uralja – Magyarországon is például a Horthy-rendszer iránti szociális elégedetlenséget a nyilasok és nem a szocdemek tudták szavazatokra váltani –, vagy a baloldal szólítja meg, ahogy ez Európa legsikeresebb évtizedeiben, az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig tartó jóléti korszakában sikerült.

Számos nyugat-európai országban a globalizáció erősödésével, illetve a hagyományos osztályszerkezet és munkabeosztás fellazulásával a munkásság – amely ma már értelemszerűen nem kifejezetten a gyári munkásságot, hanem az alacsony bérből és fizetésből élő rétegeket jelenti – elbizonytalanodott mind jövőjét, mind politikai identitását tekintve.

Az osztrák Szabadságpárttól a francia Nemzeti Frontig a nyugat-európai szélsőjobboldali pártok egykoron ideológiailag dogmatikus jobboldaliak, gazdaságpolitikában pedig neoliberálisok voltak. A kilencvenes évekre azonban váltottak e pártok, és a szociális témák felé fordultak. Ezekre azonban nem szociális, hanem etnicista válaszokat adnak. Szerintük ugyanis a szociális problémákat a globalizmussal megnyílt piacok, az európai bővítéssel beáramló vendégmunkások, a bizonytalanságot pedig a bevándorlók már helyben élő tömegei okozzák. A szociális kérdést így nemzeti-etnikai kérdéssé fordították át; az ellenség ugyanaz maradt, mint neoliberális korszakukban: az etnikailag meghatározható „másik”. A baloldal azonban, amely a kilencvenes évek folyamán valóban nem védte kellőképpen a jóléti államiság intézményeit, e kihívásra szintén etnikai válaszokat ad, amikor is egyfajta liberális kozmopolitizmus jegyében – amely azonban szintén nem a munkás-, hanem inkább a felső középosztály körében értelmezhető beállítottság – a „másság” kritikátlan tiszteletével válaszol. Ez azonban megmarad a szélsőjobb logikáján belül, amely a társadalmi konfliktusokat, problémákat etnikai alapon értelmezi.

E problémára – éppen a menekültválságban tapasztalható viták kapcsán – számos baloldali is rámutatott. A jelenlegi menekültválságban ugyanis láthatóan csak a szélsőjobboldal szólítja meg az alsóbb osztályokat, érti meg attól való félelmüket, hogy a beáramló menekültek tömegei fokozni fogják a bérversenyt, az elosztható „szociális torta” pedig ugyanakkora marad, de már egy nagyobb néptömeg között lenne elosztandó. Azt is észlelik, hogy a menekültek integrációjának esetleges kudarcai is az alsóbb osztályokat sújtanák, hiszen a feszültségek nem a belvárosi dzsentrifikált (a szó a belvárosi területek lakosságának kicserélődését jelenti), főleg zöldszavazók lakta kerületekben, vagy a kertvárosi, főleg konzervatív szavazók lakta villanegyedekben szoktak kialakulni.

Az „őshonos” munkás és „bevándorló” munkás etnikai alapon kerül egymással szembe, ha az amúgy hasonló problémáik (munkanélküliség, lakásproblémák stb.) csak a szélsőjobb diktálta és a balliberálisok által is átvett etnicista nyelvezetben (azaz a másság „jóságában” vagy „rosszaságában”) fogalmazódnak meg. Az alsóbb néprétegek sokszor csak látják, hogy „a másság miatt” esetleg kevesebb szociális lakás közül választhatnak, növekszik a gyárban a bérverseny (hiszen a kelet-európai munkaerő mondjuk feleannyiért is elvállalja a melót), csökkennek a lakónegyedben az iskolai férőhelyek, és az eleve hátrányból induló gyerekeiknek – ellentétben a felső középosztály gyerekeivel – olyan iskolákba kell járniuk, ahol esetleg az osztály fele nem is beszéli a hivatalos államnyelvet.

A baloldalnak érzékelnie kellene e szociális problémákat – jelenleg azonban maga is az etnikai logikán belül marad. A multikulturalizmus éltetése ugyanis ugyanúgy etnikai nyelvezet, mint annak bírálata. A menekültválságban a baloldal nagy része azonban beállt egy olyan pozícióba, amely érzéketlen volt e folyamat szociális következményei iránt. Nem véletlenül írta Bernd Stegemann az amúgy liberális hamburgi Die Zeit hetilapban, hogy a multikulturalizmus igenlése csak féligazság. Ha nem teszi mellé a baloldal a szociális kérdések másik féligazságát, az ahhoz vezet, amit láthatunk: immár Németországban is tömegével állnak át munkásszavazók a jobboldali populista (és amúgy neoliberális) AfD mellé. Ha a menekülteket anélkül engedik be Európába, hogy annak szociális következményeire is választ adnának a kormányok (például az újraelosztás növelésével, amit viszont Angela Merkel a legszigorúbban elvet), akkor – ahogy Stegemann nagy esszéjében írja – nem történik más, morális köntöst húznak a pőre neoliberális érdekekre, azaz az alacsonyabb néprétegek további kizsákmányolására.

A jelenlegi narratívában csak a másság szépségéről folyik a vita. Aki e vitában megemlíti, hogy a másság az alacsonyabb néprétegek között csak akkor lesz szép, ha nem okoz bérversenyt, lakáshiányt és rosszabb oktatást, azt könnyen lenácizzák. Ahogy az a német Baloldal (Die Linke) korábbi társelnökével, Oskar Lafontaine-nel és a párt leninista frakcióvezetőjével, Sahra Wagenknechttel meg is történt: amikor a két politikus (amúgy házaspár) felvetette a menekültkérdés szociális oldalát, rögtön megkapták a szokásos jelzőket. Pedig mind Lafontaine, mind Wagenknecht helyesen látja, hogy amennyiben az egész menekültkérdésről folyó diskurzus etnikai síkon marad – azaz annak kérdéseként, hogy morálisan miként kell viszonyulni a „mássághoz” –, akkor a szociális problémákat csak a szélsőjobb fogja meglovagolni, és azokra persze etnikai válaszokat fog adni.

Sigmar Gabriel, a német szocdemek vezetője ezért vetette fel, hogy a német állam a beengedett menekülteknek nyújtandó támogatások mellett a szegényebb német rétegek számára is indítson szociális programokat. Ugyanis csak így kerülhető el, hogy etnikai színezetű bér- és egyéb konkurenciaharc alakuljon ki a bevándorló és német szegények között. Wolfgang Schäuble, aki egy sváb öregasszony fantáziájával és empátiájával irányítja a német költségvetést, ezt rögtön elutasította. Merkel egyszerre ragaszkodik a nulla hiányos költségvetés neoliberális dogmájához és a menekültpártiság (amúgy etnikai nyelvezetű) humanizmusához. Ez azonban életveszélyes. Stegemann a Die Zeitban ezért szorgalmazta: éppen a menekültválság lehetne jó alkalom arra, hogy Európa visszatérjen a jóléti államisághoz, növelve a folyamatosan csökkenő újraelosztás mértékét. Azonban a német szociáldemokrácia – noha a Bundestagban amúgy baloldali (szocdem-zöld-kommunista) többség van – olyan siralmas állapotba került, hogy Schäuble egyetlen intő szavára kihátrált a német szegények megsegítését célzó javaslat mögül. Így persze nincs mit csodálkozni azon, ha a német (francia, osztrák, holland stb.) szegények mennek szépen át a szélsőjobbra.

Talán még az osztrák szociáldemokrácia érzi leginkább e problémát, de az SPÖ meg fejvesztve kapkod. Nem más, mint az Ausztriában majdnem a kancellárénál is nagyobb hatalmú szakszervezeti vezér, Erich Foglar nyilatkozta például a bécsi Profil magazinnak, hogy nem szabad kizárni az FPÖ-vel való együttműködést. Annyiban tényleg igaza van, hogy a két párt szavazói között hatalmas az átfedés – ami jelenleg azonban úgy néz ki, hogy az FPÖ egyre nagyobb mértékben fedi le az SPÖ korábbi szavazóit. Az SPÖ-nek azonban be kell látnia, hogy a belső pártharcokban az FPÖ-höz való viszony kapcsán eddig két hamis alternatíva ütközött. Az egyik oldal szerint elég humanistának lenni, és mindenre, ami „más”, kritikátlanul igent mondani – elvégre ezt követeli a morál –, a másik oldal pedig átvenné az FPÖ idegenellenességét, és így szerezné vissza az elvesztett szavazókat. Azonban mindkét út bukás. A humanista dogmatizmus eleve egy felső középosztályból jövő eszme, azaz a munkásság között teljességgel érthetetlen, egy ilyen opció a szociáldemokráciát a zöldekké – azaz egy felső középosztálybeli, humanista baloldali párttá – tenné. Ahogy persze az is bukás, ha a szociáldemokrácia hirtelen az FPÖ-t jobbról akarná előzni. Mindkét út hibája, hogy önálló út helyett másokét (a zöldekét vagy a széljobbét) másolja, és eleve megmarad az etnikai diskurzusnál.

A szociáldemokrácia azonban csak akkor lehet Európában újra sikeres, ha észreveszi az eme diskurzus mögötti szociális valóságot – és arra nyújt megoldásokat. A jóléti állam védelmével, az újraelosztás növelésével, az egészségügyi és az oktatási hozzáférés szélesítésével és minőségének javításával. Ezek ugyanis olyan témák, amelyekben „őshonos” és bevándorolt munkás egyaránt egyetérthet, mert itt közösek az érdekei. A szélsőjobb idegenellenessége és a menekültpártiság moralizmusával elfedett neoliberalizmus abban érdekelt, hogy az etnikai narratíva alkalmazásával ossza meg az alacsonyabb néprétegeket, s állítson szembe „őshonos” munkást bevándorlóval.

A szociáldemokrácia feladata lenne, hogy ne egymással, hanem a neoliberalizmussal állítsa szembe e népréteget.

A szerző jogász, újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »