„Hogy magyar ne ölje többé a magyart…” 3.

Minden kopjafában egy égre mutató, figyelmeztető ujjat is láttam, egy-egy élet intését: Vigyázzatok! Legyetek éberek!

Kezdett keringeni a hír: Tihanyi Árpádot lakása ablakából kidobták, megölték, Szigethyt elvitték. Jöttek a letartóztatások. A megfélemlítés. A hatalom kőkemény zsarnoksága. A megtorlás iszonyú, félelemkeltő, dermesztő „szabadossága”. Apámért egyik hajnalban barátok jöttek: Gyere velünk, most még át tudunk jutni Ausztriába. – Nem! – volt az egyszavas, kemény, kunosan dacos válasz. És maradt. Majd pár nap múlva bőrkabátosok jelentek meg nálunk éjszaka. És elvitték édesapámat. Haláláig nem beszélt arról, mi történt vele. 1957 elején jött haza…

1964. JÚLIUS. A FORRADALOM SZEMÉLYES ÁLDÁSAI. Édesapám passzív ellenállásába vonult vissza – haláláig. Legjobb barátja, Szalai Jóska disszidált, hívta is Ausztriába, 1958-tól családjával a svédországi Malmőben élt. Hívta többször édesapámat, látogassa meg, amikor már lehetett ilyen útra útlevelet kérni. Ő nem ment. Azt írta neki, mutassátok meg a fiamnak a ti világotokat. Így jutottam először 1964 nyarán Svédországba. Hogy világot lássak. S láttam bizony sok mindent. Akkor volt a kubai válság. S láttam, amint szovjet kereskedelmi hajókon rakétákat szállítanak a szigetországba. Itthon meg erről nem szabadott beszélni sem. De az igazság és Európa másik oldalának meglátását 1956-nak köszönhetem, az én győri 56-omnak. Meg azt, hogy egy puritán dominikánus templomban ott a messzi északon tértem meg, s döntöttem el, hogy református teológiát fogok tanulni.

1989. SZEPTEMBER. GYŐRTŐL A KOPJAFÁK MEGÁLDÁSÁIG. Az új Magyar Köztársaságban az első pillanattól fogva édesapám protestáló magatartása mozdított arra, hogy lelkészként, újságíróként, protestánsként a nyilvánosság előtt vállaljam apai, otthoni elkötelezettségünket. És megpróbáljam gyakorolni ezt. Ilyen pillanat volt, amikor Hegedűs Loránt akkori budapest-szabadság-téri lelkésszel, későbbi püspökkel, meg Vékey Tamás református költő barátommal a frissen felállított 289-301-es parcellák kopjafáit mentünk megáldani, ott voltam, ott lehettem én. Valami furcsa, nagyon halvány elégtételt éreztem. Másokkal együtt, akik ott voltak, s azok helyett, akikre emlékeztünk. Ez is valahol azoknak a napoknak az indítására történt, olykor könnyek között mondtam az áldó Igéket a szabadságharcosok emlékezetét őriző kopjafák között. Mintha élőket, s nem holtakra emlékeztető kopjafákat áldottam volna meg. Minden kopjafában egy égre mutató, figyelmeztető ujjat is láttam, egy-egy élet intését: Vigyázzatok! Legyetek éberek! A napok gonoszak! Bizony az ember sokszor nem testvére embertársának! Ezek az áldozatok még holtukban is üzennek, figyelmeztetnek. Értjük-e őket? Micsoda nagy dolog, amikor HAZA és ORSZÁG eggyé tud válni egy nagy szabadító lélegzetvételben, szívdobbanásban, együttgondolkodásban, forradalomban – és ezt a nagy egységet vérrel és hátratétel vállalásával is képes megpecsételni!

1989. NOVEMBER 4. – GYŐRTŐL A HŐSÖK TEREI KÖZIMÁIG. És amikor Romhányi és mások a nemzeti megújulásért, az oroszok kivonulásának sürgetéséért és 1956 hőseinek élő emlékezetben tartásáért a Hősök terére szólították a tömegeket, ott is részt vettem a nyilvános alkalmon Vékey Tamás barátommal. Fenn a hatalmas tribünön, reflektorok fényében, mikrofonok előtt. Ott hangzott el rövid történelmi hálaadó imám, amit a győri eseményekre emlékezve fogalmaztam meg, belefogalmazva a városomban átélteket.

Hírdetés

Istenünk, Történelem Ura! Köszönjük Neked azokat az ismert és ismeretlen honfitársainkat, akik 1956 fényes és véres napjaiban bátran vállalták a kiállást a haza és népünk szabadsága mellett. Köszönjük azokat, akik az elnyomás évtizedeiben is ébren tartották bennünk a szabadság reményét, az igazságot és azok emlékét, akiket nem lehetett semmilyen eszközzel megtörni. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy méltó örökösei lehessünk nekik, amikor szabadságunkért már nem kell olyan nagy árat fizetnünk, mint őnekik. Áldd meg, Urunk a magyart és adj szabad lakozást e hazában az idők végezetéig. Ámen.”.

Amikor vége volt a gyűlésnek, odalépett hozzám Rapcsányi László, a Magyar Rádió adásszerkesztője. Akkor vettem észre, hogy a közvetítő kocsi is ott áll a szoborcsoport oldalában. Röviden csak ennyit mondott: „Felvettük!”. Figyelmeztetés volt, emlékeztetés? Évek múltán aztán mit ad Isten!? Már a Magyar Rádió Református Félórájának, a Tebenned bíztunk-nak adásszerkesztőjeként munkatársa lettem Rapcsányinak. És azzal a közvetítő kocsival, amiben akkor a felvételezés történt, éveken át közvetítettünk református istentiszteletet határon innenről és túlról, sőt még Genfből is. Isten útjai és a forradalom működő, évtizedek múltával is ható emlékezete ennyire élő, jelenvaló. Van mire emlékeznünk, van miért hálásaknak lennünk, személyesen és közösen is – 1956 október 23.-án, forradalmunk mindenkori ünnepi évfordulóján. Lehet, egy ütközetet elveszített a nemzet, de a csatát végül is 1989-ben megnyertük.

*

Olykor a történelemre is igaz, amit Jézusról már sok százada hirdet a teológia: Victor, quia victima – győztes, mert áldozat! A nagy, végső győzelemig az áldozaton, áldozatvállaláson keresztül vezet az út. Lehetnek átmeneti, nagypénteki győzelmei a gonosznak, az életellenes, nemzetellenes, magyarságellenes, szabadságellenes fenevadaknak, de a húsvét feltartóztathatatlanul közeledik. Még akkor is, ha a harmadnapra feltámadott, a resurrexit tertia die jó hírére és valóságára olykor évtizedeket kell is várnunk. 2018. október 23-án is nagy üzenet: Victor, quia victima! Adja meg a történelem Ura, Istene, hogy ne kelljen soha többé a jövőben sem nekünk, sem az utánunk következő nemzedékeknek így fogalmaznunk. Ne legyen fejünk fölött soha a történelem forgandósága miatt palaszínű, nyomasztóan szürke az ég, ne legyen soha többé börtönvilág – Magyarországon! Hogy magyar ne ölje többé a magyart, hogy magyar ne lőjön soha többé magyar honfitársára!

Dr. Békefy Lajos

(Vége)


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »