„Hogy magyar ne ölje többé a magyart…” 2.

A szürke napok borongós, fájdalmas novemberi nyirkosságba fordultak a Rába partján. És a magyar történelemben is jöttek a nemszeretem, nyirkos napok.

Sorsdilemmák – szétlőtt szabadság?

AMIKOR NÉHÁNY NAPRA EGGYÉ VÁLT A HAZA ÉS AZ ORSZÁG 

Nem tudta senki, mi is történt. És mi fog történni. Visszajön, visszajönnek a géppuskások? Vagy tényleg elmentek? De az életösztön – életösztön. Gyorsan mindenki kiugrált a műszaki gödörből, és rohant a városháza felé. Én is. Már kezdett sötétedni. Még sötétebb, nyomasztóbb lett a szürkeség. Hirtelen édesanyám lépett elém izgatottan, megragadta a kezemet: Gyerünk innen! Neked itt semmi keresnivalód! – mondta, s futva, rohanva indult velem haza.

Akkor a Káptalan-domb aljában, a Sarkantyú közben laktunk. Üres volt a ház, amikor hazamentünk. Édesapám „úton volt”. Mint annyiszor azokban a napokban. Hova, miért, soha sem tudtam meg. De valami ismeretlen érdeklődés, feszült várakozás kerített hatalmába. Indultam, szöktem volna otthonról. De édesanyám jól tudta, miért zárta be az ajtót, meg a kaput…

Ez a védelem zárt ajtója volt, a féltésé és a szereteté. Mennyivel másabb volt ez a zárt otthoni világ, mint amaz, aminek szürke vaskapuján át pár szempillantásra betekinthettem. Attól megborzongott a lelkem, ettől biztonságban éreztem magam. De izgalmam, kíváncsiságom nem csillapult.

MAGYAR SORSDILEMMA? OKTÓBER 25-30.: VÉGRE!

Apám egyre ritkábban jött haza. Leginkább csak rövidet aludni, s ment tovább. Először arról számolt be, hogy a Városháza dísztermében a munkások, a forradalmárok leszedték a Lenin képet.

Lekerül a Lenin-kép a Városháza dísztermének faláról

Aztán a városháza előtt Nemzeti dalt, s más verseket szavaltak, meg beszédek hangzottak el. Volt egy számomra is szomorú pillanat. Édesanyámmal éppen falatot vittünk édesapámnak, amikor a Városháza előtti téren egy koporsót láttam. Nem tudtam, volt-e benne halott. Oda akartam menni meggyőződni arról, hogy jelképes-e vagy valódi? Édesanyám nem engedett. Kis idő múlva átlyukasztott nemzeti színű zászlót hoztak, azt húzták rá a koporsóra. A forradalom első győri áldozata – mondták. (Ki ölte meg? Kinek a fegyvere? Szovjet gépfegyver magyar kézben? Idegen kézben idegen fegyver? Soha el nem dönthető dilemma – magyar sorsdilemma?). Édesapám ezekben az órákban Munkástanácsokról beszélt, meg Forradalmi Bizottságról. Szigethy Attila nevét említette, mag a Nemzeti-, és Munkástanács megalakulását, s örömmel húzta elő lódenkabátjából a szabad győri sajtó termékét – így fogalmazott -, a Győr-Sopron Megyei Hírlap gyűrött példányát.

Közben elterjedt a hír, hogy a nemzetközi Vöröskereszt segélyszállítmányokat küld, ezek folyamatosan érkeztek is a városba, meg a városon keresztül a főváros irányába. És hangzott a Szabad Európa és a Kossuth Rádió hangja. A független magyar kormányról hallottunk mindenfelől. Meg az ENSZ-ről, amelyik majd mellénk áll, meg arról, hogy amerikai csapatok állomásoznak az osztrák oldalon.

Édesapám néhány győri művésszel felvette a kapcsolatot, és korábbi tervét próbálta egyeztetni velük: létrehozni egy független művésztelepet Győrben. Mivel ő keramikus volt. És kun makacssággal dolgozott terve megvalósulásán. Végre! Meglesz, meglesz! – ismételgette. Hogy ez mire vonatkozott pontosan, nem tudtam. Az eseményekre? Hogy végre ezek a napok is eljöttek? Tervei kilátásaira? Azoknak a napoknak a legtöbbet hallott szava édesapámtól ez volt: VÉGRE!

Hírdetés

Édesanyámmal mi a hátországot alkottuk. Néha becsomagolt elemózsiát vittünk édesapámnak a Városháza elé, máskor a közeli Kármelita templomba mentem édesanyámmal imádkozni. Vagy a Sarkantyú köz elején lakó lelki nagymamámhoz, Koppán Erzsike nénihez, aki óva intett mindentől. Erdélyi, dicsőszentmártoni, sok viharban edzett, hallóvá-látóvá formálódott lelke nagy bajt szimatolt. Református szíve és imádságos keze jótékonyan nyugtatgatott, amikor látta, hogy csupa izgalom vagyok. „Gyere, olvassunk inkább Bibliát!” – mondogatta. A felbolydult és nyugtalan világban ő volt a béke szigete – kicsinyke szobájában a tengelyt, a középpontot, az Életet az asztalon fekvő Biblia jelentette. Tele jelzőkkel, igés lapokkal. A Biblia élt, éltette olvasóját. És ezt tette később is, amikor a még nehezebb napok jöttek. Mert jöttek…

Szovjet páncélos a Kisfaludy szobor és a Kármelita templom előtt

 

1956. NOVEMBER 5… ILYENEKKEL LŐTTÉK SZÉT SZABADSÁGUNKAT!

Hallottam édesapámtól, hogy a parlamentert, Maléter Pált, aki béketárgyalásokra ment az oroszokhoz, letartóztatták, tőrbe csalták. A szürke napok borongós, fájdalmas novemberi nyirkosságba fordultak a Rába partján. És a magyar történelemben is jöttek a nemszeretem, nyirkos napok. Egyszer csak berohan a szobába édesapám, és szinte sírásba forduló, remegő hangon, visszafojtottan mondja, már-már ordítaná: Itt vannak! Itt vannak! – Kik? – kérdezem. – Az oroszok fiam, mindennek vége! – Hát most mi van? Nem végre, édesapám? Mindig ezt mondtad: végre! Miért hogy most vége? Miért, minek van vége? – Ekkor hetek óta először megfogta a kezem, és azt mondta, most jól figyelj. És kivezetett a lakásból. Jobbra, Erzsike néni háza oldalán, a Sarkantyú köz bejáratánál hosszú csövet láttam belógni közünkbe. Ez meg mi? – Ágyúcső, egy tank lövegcsöve – mondta édesapám. Micsoda? Nézzük meg! – jöttem volna gyermeki izgalomba. De ő leintett. – Ilyenekkel lőtték szét a szabadságot! A mi szabadságunkat! Jegyezd meg, kisfiam!

Később megtanultam: T-54-es szovjet tank volt, ami valósággal beszorult a köz bejáratába. Mélyen belekarcolva Erzsi néni lakásának a falába. Ám a különös történet ezután következett. Édesapám jól beszélt szerb-horvátul, hosszú ideig élt és alkotott, meg tanított az újvidéki (ma Novi Sad) művésztelepen, Baranyi Ferenc szobrászművész műtermében. Meg a gyönyörűen zöld Neretva partján, Mostarban, az ottani művésztelepen. Szóval az én édesapám megszólalt ezen a nyelven, s fenn, a lőállásból páncélsisakban derékig kimagasló, mongolarcú, vágott szemű szovjet katonát megkérdezte, nekem tolmácsolva mondanivalóját: Mit kerestek itt? S miért jöttetek ide, éppen ebbe a közbe?

A katona kimászott a páncélozott toronyból, és előhúzott az oldalán lévő térképtáskából egy katonai térképet. És rábökött egy helyre, ezt mondva: Mi a Szuezi csatornához jöttünk, nézd, itt a csatorna, mi meg itt, az a feladatunk, hogy megvédjük a csatornát az ellenségtől. Apám felháborodottan, csaknem ordítva válaszolta: Stá, stá, stá? Zgyesz Vengrija, nyet Kanal Szujez. Zgyesz Vengrija, panyemajes? Fogalmam sem volt arról, miről beszél, de nagyon izgatott volt. Mit, mit, mit?! Ember! Ez Magyarország! Nem a Szuezi csatorna! Ez Magyarország, érted?! Ő meg csak nem értette, nem akarta megérteni, hogy a Rába nem Szuezi csatorna! Fájdalom, mérhetetlen fájdalom érződött apám ingerült, mégis visszafojtott hangján. Csak annyit jegyzett meg nekem halkan: Eddig is hazudtak, ezután is azt fognak!

Katonai teherautók, lövegek vonultak mindenfelé

Mivel a tanktól nem tudtunk tovább jutni a Kisfaludy szobor irányába, a köz Király utcai oldalán mentünk ki a szoborhoz. Ott szintén egy T-54-es állt, járatta a motorját, undorító büdös füst áradt belőle. Csövével Bécs felé állt. Apámmal bejártuk a város főbb utcáit. Katonai teherautók, lövegek vonultak mindenfelé…

dr. Békefy Lajos

(Folytatjuk)


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »