Hogy a földi élet körülöttünk ne váljon pokollá…

Hogy a földi élet körülöttünk ne váljon pokollá…

Városaink peremén, de akár a köpontjában sokan élnek kiszolgáltatottan, emberhez nem méltó körülmények között. Ha közéjük megyünk, a barátaikká válunk, visszaadunk valamit elveszített méltóságukból. Monoron a Sant’Egidio közösség tagjai próbálnak a járvány idején még jobban segíteni a rászorulóknak.

Monor nem nagy város, családias, látásból mindenki sokakat ismer. Amikor először hívtuk meg a szegényeket közös ebédre, nagyon meglepődtünk: azt a sok embert, aki összegyűlt az első vasárnapi ebédekre, soha nem láttuk korábban. Kis kuckókban húzódnak meg, a legtöbbjüknek van hol laknia, düledező házban, kicsiny szobában, a pincesoron, a város szélén omladozó putrikban, elhagyott bakterházban…Sok ilyen helyet láttam az elmúlt tíz évben, mégis újra és újra szomorúsággal tölt, milyen embertelen körülmények között élnek ezek az emberek, akik ma már a barátaink.

Ma elmentünk egy tragikus sorsú, mégis életvidám asszonyhoz és két férfihez, akik egy háznak nemigen nevezhető vityillóban élnek a szeméttelephez közel. Mintha a szeméttelep folytatása lenne a feléjük vezető út, pedig csodás táj is lehetne, kökénybokrokkal határolt ösvény, a bokrok előtt azonban végig sorakozik a lerakott hulladék, babakocsik, matrac, felesleges limlomok. Milyen jó lenne eltakarítani és élhetőbbé tenni az életüket! Nekik talán nem ez a legfontosabb és nem is tudják, milyen más szép helyen élni, de hátha egyszer nekünk sikerül szebbé varázsolni ezt a környéket! Mennyi álom születik ezeket a helyeket látva, és aztán múlik el lassan az idővel, mert a hétköznapi szükségletek is olyan nagyok, hogy felemésztik az erőt. Most is csak ennivalót vittünk a hétvégére. Nekik és másoknak, akik sokszor a hétvégén éhesek, mert nincs szociális alapon juttatott ebéd, és a napidíj is elfogyott már pénteken. Volt, aki panaszkodott, hogy két egész napot dolgozott és nem fizették ki…

Kéthetente főztünk a karanténidőszak második felétől, és egyre többen jöttek, a szokásos húsz-huszonöt vendégünk helyett negyvenen, és még az otthon maradottaknak is vittek. Próbálunk lépést tartani az igénnyel, de növekednünk kell, hiszen nincsenek nagy támogatóink, nem készen kapjuk az ételt. Megtanultunk ötven emberre főzni, és bár szeretnénk leülni velük együtt, hogy mint a járvány előtt, közösen beszélgetve együk meg, most csak kiosztani tudjuk. De már az az együtt töltött egy óra is értékes mindannyiunk számára: a találkozások öröme, a beszélgetések… érezni, ahogyan velük együtt válunk egy közösséggé, Isten nagy népévé. Hiányoznak az imádságok, a vendégeinknek is, talán legközelebb már bemehetünk a templomba, betartva az egészségügyi előírásokat.

Hírdetés

Jönnek az ebédért, most már tudjuk, honnan, ki szelíden, alázatosan, ki harsány vidámsággal, ki követelőzve. de nem bántódunk meg, hiszen miért jár nekünk a jó és miért nem jár neki, mi sem értjük. Már nem lep meg az arcuk, nem a homályból bukkannak elő, otthonossá vált számukra a templom környéke, hiszen ott találkozunk vasárnaponként, családias hangulatban. Karcsi, Borika, Feri, Laci, Mária, Gyula, Lajos, és még sok-sok név, már mindenki mögött ott van a története, tragédiák, álmok, és sok örömteli találkozás.

„A keresztények azért tesznek jót, mert félnek a pokoltól?” – kérdezte a lassan 15 éves, okos, kérdésekkel és kétségekkel teli lányom a minap. „Inkább azért, hogy a földi élet körülöttünk ne váljon pokollá” – válaszoltam. „Milyen jó válasz!” – mondta a nagy kritikus, akinek általában soha semmilyen válasz nem elég jó, többet vár, kielégítethetetlen kíváncsisággal keresi az igazságot. Talán ennek a válasznak olyan súlya és aktualitása volt, amit ő is érzett ezeken a találkozásokon a szegényekkel, de a saját közegében, a felnövő nemzedék köreiben is. Bárcsak többet tehetnénk azért, hogy az élet körülöttünk Isten országához, és ezekben a vityillókban sem a földi pokolhoz hasonlítson!

Forrás: Szegényekangyalai.blogspot.com

Fotó: Paeceblog.co

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »