Hodász András rendkívüli triduumja (II.): Álarcok nélkül, az empátia útján jutunk az Ígéret földjére

Hodász András rendkívüli triduumja (II.): Álarcok nélkül, az empátia útján jutunk az Ígéret földjére

A járványügyi veszélyhelyzet miatt idén számos templomban elmarad az évről évre várt háromnapos lelki felkészülés. Ezért arra kértük Hodász Andrást az angyalföldi Szent Mihály-templom plébániai kormányzóját, a Papifrankó oldalak (Instagram, YouTube) gazdáját, legyen Olvasóink segítségére. A második napi nagyböjti triduumos szentmise összefoglalóját adjuk közre.

A rendkívüli nagyböjti triduum második napján, pénteken Hodász András a mise kezdetén arra kérte a közvetítésbe bekapcsolódókat, hogy ugyanúgy készüljenek fel a részvételre, mint egy-egy misére: kapcsoljanak ki mindent, ami megszólalhat, csendesítsék el magukat, és szánják rá ezt az időt az Istennel való találkozásra.

Prédikációjában először visszatekintett az előző nap elmélkedésére. Akkor arról volt szó, hogy a választott nép „beveti magát” a pusztába, mert Isten oda vezeti őket. A kivonulás után, ami diadalmas és lelkes volt – hiszen Isten tíz csapással megdicsőítette a nevét –, hamar krízisbe kerülnek – a pusztaságba, ahol minden alapvetően megkérdőjeleződik. Eszükbe jut, hogy talán mégis jobb lett volna Egyiptomban maradni, meg hogy talán nem is létezik az Ígéret földje, de ha van is, nem fogják tudni elfoglalni, mivel a lakói túl erősek.
Megszokott, berögződött bűneink, komfortzónánk rabjai vagyunk, és kérdés, hogy ki tudunk-e belőlük lépni az Ígéret földjére való eljutás kedvéért. Van-e bennünk bátorság, Isten iránti bizalom, hogy elinduljunk Egyiptomból, és merünk-e kitartani a negyvenéves pusztai vándorlásban?

Ez a vándorlás komoly krízis a választott nép életében. Magában hordozza a teljes megsemmisülés lehetőségét, hiszen a pusztában éhen-szomjan lehet halni, és rablók is ránk támadhatnak. Viszont magában hordozza teljes átalakulás és újjáépítés lehetőségét is. És látjuk, hogy ők ezt az utat járják be. Törvényt kapnak az Istentől, új néppé, közösséggé válnak.

Az a gondolat volt tegnap az utolsó, hogy amikor krízisbe kerül az életünk, akkor merjünk ebbe a krízisbe beleállni. Ne engedjünk a kultúránk csábításának, amely fitnesz-wellness jellegénél fogva a kellemességet helyezi előtérbe, és megpróbál bennünket megvédeni mindenféle nehézségtől, krízistől (arra sarkall, hogy egy másodpercnél tovább se tűrjük a fájdalmat, hanem vegyünk be egy bogyót). Ez a kultúra nem kedvez a kereszthordozásnak, a krízisek elviselésének. Mégis hallgassunk a lelki mesterekre, akik azt mondják, hogy a krízisben az Isten munkálkodik. A pusztaságban a mennyei Atya vezeti a népét.

Az elveszett drachmáról szóló példabeszédet is értelmezhetjük ezzel összhangban. Egy asszony nem talál egyetlen drachmát, és felforgatja a házát, csak azért, hogy megtalálja. A lelkünk igazi kincseit, az életünk alapjait néha bizony úgy kell megkeresnünk-megtalálnunk, hogy mindent felforgatunk értük.

A lelki élet alapvetően mindig is kétirányú volt. Létezik úgynevezett magasból építkező lelkiség, amely lelkigyakorlatok, szentek életének és más könyvek olvasása, szónokok hallgatása, imák és aszkézisgyakorlatok segítségével vezet bennünket a megszentelődés útján. A leli élet másik iránya a mélyből forrásozó lelkiség. Már Avilai Szent Teréz is ajánlja az önismeretet és a lelkünk mélységeibe való leszállást mint a lelki élet egyik fontos mozzanatát. Erre van az önismeret, a személyesen vezetett lelkigyakorlat, a lelkigondozás, a lelki kísérés: hogy megismerjük magunkat, és merjünk szembesülni az életünk nehézségeivel és akár a sötétségeivel is. A 66. zsoltár szerint „Próbára tettél minket, Isten; megvizsgáltál minket tűzzel, mint ahogy az ezüstöt vizsgálják”. Nagyon erős kép: az Isten néha tűzpróbának vet alá bennünket – annak érdekében, amiért az ötvös az ezüstöt: hogy tisztuljon.

Hogyan tudjuk végigjárni a pusztai vándorlást a saját életünkben? Először is: hogyan ne tegyük? A kellemesség kultúrájából fakadóan ösztönösen menekülünk, ha nehézséggel szembesülünk.

A menekülésre kiváló alkalmat kínálnak a függőségeink. És itt nem feltétlenül az alkoholra vagy a drogra kell gondolni. Hanem például nagyon komoly szenvedélybetegség – egyre többen cikkeznek róla – a mobiltelefon- és az internetfüggőség. És nem csak a Z generációt érinti, hanem mindannyiunkat. Például ha egy apa eddig éjjel-nappal dolgozott, és most végre otthon lehet, de ahelyett, hogy a feleségével törődne, a házimunkából kivenné a részét, vagy a gyerekekkel játszana, egész nap a telefonját nyomkodja vagy a számítógép előtt ül, és játszik, akkor feltehetően menekül valami elől.

Anselm Grün írja Az emberélet útjának felén című könyvében, hogy háromféleképpen menekülhetünk a krízissel való szembenézés elől. Az első módszer az, amikor vonakodunk magunkba tekinteni, szembesülni az életünk nehézségeivel, meg azzal, hogy krízisben vagyunk, és ezért magunkon kívülre toljuk a súlypontot, kívül keressük a probléma megoldását. Hibáztatjuk a másik embert, a struktúrát, az intézményt, a vezetőinket, a párunkat, a gyermekeinket. Bárki hibás, csak én nem. Önmagamat nem kell megváltoztatnom, önmagammal nem kell szembenéznem, hanem változzon meg a világ és a körülöttem levő emberek, gondoljuk. Ez sajnos gyakori. Amikor mondjuk egy házasságban a pár egyik tagja felismeri, hogy krízisbe került a kapcsolatuk, de a másik tagja nem hajlandó ezzel szembenézni, akkor disszonáns helyzet áll elő. Az egyikük dolgozna az ügyön, eljárna terápiára, önismereti segítséget kérne, de a másikuk azt mondja, hogy ezzel nem kell törődni, hiszen a házasság felbonthatatlan, ami azt jelenti, hogy önmagától is működik, és előbb-utóbb minden gond megoldódik majd. Ilyenkor nagyon könnyen eltávolodhatnak egymástól a házastársak. Ha nem vagyok hajlandó szembenézni azzal, hogy nekem is dolgoznom kell a megoldás érdekében, ha nem ismerem el, hogy nekem is vannak problémáim, akkor nagyon könnyen másban kereshetem a hibát.

A menekülés másik útja a külsődleges vallási formákba menekülés. A vallásosságnak létezik nem helyes formája. Akkor sem, ha külsőleg úgy tűnik, hogy nagyon szent életet él valaki, hiszen állandóan a templomban van (már amikor nincs bezárva a templom), minden egyes kezdeményezésnek lelkes résztvevője, mindent szervez, és ő az első, aki megérkezik az esti rózsafüzérre. A templomi áhítat és szolgálat mindig fontosabb számára, mint az állapotbeli kötelesség vagy a család, a saját élete.

Hírdetés

Ez lehet nagyon szent dolog is, de lehet menekülés is. Amikor annak érdekében, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, ami otthon van, meg azzal, ami a szívemben-lelkemben van, ami nehézség, amivel nem tudok vele mit kezdeni, gyakran inkább a külsődleges vallási cselekedetekben keresem a megnyugvást és a biztonságérzetet. Ez annak a kifejeződése lehet, hogy

Akik így tesznek, a farizeusok. Ők azok, akik rászólnak Jézusra, hogy szombaton ne gyógyítson. Mert fontosabb a szabály, mint az ember, és mindig fontosabb a struktúra, mint az empátia, a szeretet. Az ilyen ember általában kicsinyes, örömtelen, nagyon szigorú, sőt görcsös. Görcsösen ragaszkodik a vallási előírásokhoz. Ha elő van írva, hogy háromkor kell elmondani az irgalmasság rózsafüzérét, akkor szerinte három óra nulla nulla egykor el kell kezdeni, különben nem érvényes. Ez nagyon örömtelen vallásgyakorlást eredményez. Ilyenkor szorosabb a kapcsolatom a törvénnyel, mint a törvény adójával. Nincsen igazán élő, örömteli istenkapcsolatom, csak a törvény megtartására szorítkozom. Ez is menekülés. Menekülés attól, hogy az Istent esetleg új módon tapasztaljuk meg. Menekülés attól, hogy az Isten esetleg kivegye a kezemből azt az istenképet, amit szorongatok, és ami hamis.

A harmadik menekülési út az, amikor valaki mindent felad, és kvázi új életet kezd. Mondjuk fogja magát, és azt mondja – például papként –: nem is ez a hivatásom. Krízisben vagyok, és ez biztosan annak a jele, hogy rosszul választottam meg a hivatásomat, ezért inkább buszsofőrnek vagy biciklisfutárnak állok. Vagy házasságban vagyok, és nem működik a házasságom. „Biztosan az az oka, hogy rosszul választottam. Kilépek a házasságból, és keresek valaki mást.” Az, aki így menekül, sehol nem fog tudni kitartani, és nem fogja megtalálni a belső békéjét.

Mi az, amit tehetünk, tennünk kell? Az első és legfontosabb, hogy állj meg. Nyugalom. Kérdezd meg, hogy mi történik benned. Mi az a helyzet, amibe most kerültél? Milyen szempontból érzed magadat most pusztaságban, krízisben? Nézz szembe a belső világoddal és az érzelmeiddel. Ismerd el az érzelmeidet.

Nagyon gyakran tapasztalható gyónások, lelkivezetések alkalmával, hogy valakiben olyan érzelmek dolgoznak, amelyekkel nem szembesül. Például azzal, hogy haragszik valakire, vagy egyenesen az Istenre, esetleg csalódott vagy bosszút akar állni. Nézz szembe a krízissel, és fedezd fel, hogy mire hív ezen keresztül mennyei Atyád, Teremtőd.

A választott népnek nagyon nagy bátorságra volt szüksége. Látjuk az Ószövetségben, hogy hullámzó módon álltak hozzá a krízishez, sokszor lázadoztak. De akik kitartottak a negyvenévi vándorlás során, igazán alkalmassá tudtak válni arra, hogy meghallják az Isten hangját.

A 34. zsoltár 19. verse így szól: „A megtört szívűekhez közel van az Úr.”

Hodász atyának, amikor 2014-ben kikerült Rómába tanulni, mindenki gratulált, hogy milyen szerencsés, de ő nem így érezte. Nagyon hamar krízisbe került odakint. „Mit keresek én itt, mit kezdjek az életemmel, képes leszek-e olaszul elvégezni az egyetemet?”, kérdezgette magától, és teljesen összetört. Aztán volt egy nagyon mély imatapasztalata a Pápai Magyar Intézet kápolnájában. Talán élete legőszintébb imádsága volt, amit akkor ott elmondott. Merte őszintén bevallani a haragját, a csalódottságát, a szorongásait, a félelmét az Istennek; azt, hogy nem tudja, mihez kezdjen ott magával. Annyira őszintén tudott beszélni az Istennel, hogy abban a pillanatban megérezte az Isten ujjongását a sallangtalansága, póztalansága, álarctalansága, megfelelési kényszertől való mentessége láttán. Ezek segítették hozzá ahhoz, hogy végre mélyen találkozzon az Isten jelenlétével.

Amadeo Cencini A fiú lelkülete című munkájában így ír: „Az elszenvedett sebezhetőség és tehetetlenség élménye térdre kényszeríti a hívőt Isten előtt, és arra ösztönzi, hogy olyan segítséget és erőt keressen, amelyet önmagában nem talált meg.” A krízistapasztalatban megtapasztalhatjuk, hogy a bálványainkat, a hamis önérzetünket, biztonságérzetünket, kapaszkodóinkat – azokat a kapaszkodókat, amik semmihez nincsenek rögzítve – mind elengedjük. Ekkor, ennek hatására tudunk igazán találkozni az Istennel.

Az Isten soha nem hagy bennünket magunkra. Tudja, hogy ez a tapasztalat nehéz, és ott van mellettünk minden pillanatban, de azt is tudja, hogy ezen keresztül kell mennünk. Ahhoz, hogy bemehessünk az Ígéret földjére, a pusztán keresztül vezet az út.

Pál apostol írja (szabad fordításban): „Kértem az Istent, hogy vegye el a tövist a sebemből, de Isten azt mondta: elég neked az én kegyelmem.” Egy másik levelében pedig eljut odáig, hogy a gyengeségével „dicsekszik”. Ez az az út, amit be tudunk járni. Először még tiltakozunk a gyengeségeinkkel, az életünk nehézségeivel, a keresztünkkel szemben, de aztán eljutunk odáig, hogy már a gyengeségünkkel dicsekszünk. A krízis megtanít bennünket őszintén imádkozni, leveszi rólunk az álarcokat. Szembesít legmélyebb önmagunkkal. Ahogyan egyszer a lelkivezetője mondta Andrásnak még a szemináriumban: „Ez (a krízis) a te tőkesúlyod. Ez húz le, hogy ne boruljon fel az életed csónakja; ez tart meg, hogy ne szállj el.”

Nem véletlen, hogy Jézus a farizeusokat kritizálja a legtöbbet, velük a legkeményebb. Ők ugyanis képtelenek voltak az empátiára. Úgy gondolták, hogy tökéletesen élnek, és akinek ez nem sikerül, az magára vessen. Jézus megtanította a farizeusokat empatikusnak lenni. Ahogyan a kríziseinken keresztül mi is megtanulhatunk szeretettel fordulni embertársainkhoz. Hiszen ha szembesülünk azzal, hogy a saját életünkben is van nehézség, akkor képesek leszünk elfogadni másokat is a gyengeségeikkel, nehézségeikkel együtt.

A beszéd végén Hodász atya házi feladatot adott a híveknek. Holnapig, ha teheti, mindenki nézze meg az Így neveld a sárkányodat! című filmet, amely gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt fontos üzenetet hordoz.

Kiss Péter/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »