„Hiszem, hogy a hagyományokat nem ápolni és megőrizni kell, hanem megélni és elevennek tartani!“ – Beszélgetés Endrődi-Mike Attilával, a Petőfi program füleki ösztöndíjasával

„Hiszem, hogy a hagyományokat nem ápolni és megőrizni kell, hanem megélni és elevennek tartani!“ – Beszélgetés Endrődi-Mike Attilával, a Petőfi program füleki ösztöndíjasával

Valamivel több, mint fél éve annak, hogy a Petőfi program keretében Endrődi-Mike Attila érkezett Fülekre, a Csemadok Füleki Alapszervezetéhez, hogy segítse a szervezet, a  város és környékének magyar kulturális életét.

Minden ember elmélázik alkalomadtán azon, hogy vajon mi végre él? Én hiszem, hogy mindenkinek van legalább egy feladata az életben. Nekem az egyik ilyen feladatom az, hogy a Petőfi Sándor Program keretein belül szolgáljak, tanítsak. Tanító figurának tartom magam. Mindig vonzott önmagam és mások ismereteinek bővítése, gondolkodásának tágítása. Nevelni és okítani sokféleképpen lehet. Legelterjedtebb módja, hogy az ember pedagógusnak áll. Ez számomra mindig is vonzó – de nem kielégítő – lehetőség volt. Most lehetőségem nyílik arra, hogy a felvidéki magyarság egy részét „gondozzam”, ami hihetetlenül nagy felelősség!“ – írta hivatalos bemutatkozásában.

Naivan és idealisztikusan” érkezett a városba, de azóta egyre mélyebben ismeri meg az itteni életet. Tapasztalatairól, érzéseiről, céljairól kérdeztem.

 

Drámapedagógus?

Drámatagozaton végeztem. Ha egy kicsit messzebb megyek, akkor 8 éves korom óta színjátszózom, 10 éves korom óta Budapesten. Azután jött a drámatagozat, majd szociálpedagógiai, drámapedagógiai szakirány főiskolán. De! Ott 30 óra szociálpedagógia és 1 óra drámapedagógia volt. Egy darabig húztam-halasztottam, de azután nem fejeztem be. Jártam TV műsorkészítő szakra is, de ott meg a pénzből fogytam ki, azt azért nem tudtam befejezni.

 

Mi ihlette arra, hogy ilyen irányba induljon el?

Már gyerekkoromban szerettem játszani. A szüleim támogattak, anyukám mindig segített a versek megtanulásában. Amíg óvodás voltam és nem tudtam olvasni, akkor úgy tanultam verset, hogy anyukám lerajzolta, gyakorlatilag egy memóriafogast csinált. Lerajzolta a versszakokat, hogy miről szólt a vers, s amikor ránéztem, beugrott a versszöveg.

 

Hogy került a Petőfi programba?

Másfél éve, egy táncházban találkoztam az egyik cimborámmal, aki a szomszéd faluban lakik. Kérdezte, miért nem jelentkezek a Petőfi programba, mert szerinte erre alkalmas lennék. Elmondta, hogy mi is ez – ő kétszer már volt ösztöndíjas Erdélyben. Hallgattam, s mondtam magamnak: igen, ez fedi az én tevékenységi körömet. Jelentkeztem, behívtak a megbeszélésre, majd kaptam egy e-mailt, hogy jöhetek Fülekre.

Alapból érdekel a magyarság és hagyományőrzés. Túl azon, hogy vannak bizonyos képességeim, készségeim, affinitásom az ösztöndíjas munkára, megvan az a hozadékom is, hogy érdekel a magyar hagyomány.

A falumban, Pilisborosjenőn újjáéledt a néptáncos, hagyományőrző közeg. Van saját dalárdánk, havonta egyszer összejövünk énekelgetni. Húsvétkor vödörrel megyünk locsolni a lányokhoz, akik megsértődnének, ha nem mennénk. Karácsony, Szent este és Szilveszter között regölünk, a nap folyamán 10-12 házat járunk be.

 

Miért éppen Füleket választotta?

A jelentkezésnél három helyszínt kell megadni. Felvidéket, Erdélyt és Kárpátalját választottam. Olyan helyet kerestem, ahol vannak hegyek, amelyet valamelyest ismerek. A szívem csücske a Kárpátok vonulata környéki területek voltak.

Felvidéken is többször jártam. Eleinte csak a határ mentén, pl. Párkányban. Túráztunk, kirándultunk Zólyom környékén. Vőfélyként Gútán voltam egyszer lagziban.

Erdélyben is jártam, Kárpátalján sajnos még nem. De az utóbbihoz is kötődik egy kedves emlék. A nagy tiszai árvíz idején, 1999 tájékán, kb. két hétre befogadtunk egy kárpátaljai kisfiút. Számomra emlékezetes volt, én sem voltam nagyon idős, s egy másik országból jött egy magyar gyerek. Ez volt az első olyan pillanat, amikor tudatosítottam, hogy magyarok máshol is élnek, nem csak Magyarországon! Igazán akkor fogtam fel ezt, amikor osztálykiránduláson kimentünk Erdélybe és láttam azt, hogy ott nem csak az van, hogy sok a magyar, hanem mindenki magyar.

 

Milyen elképzelésekkel jött ide?

Naivan és idealisztikusan. Miután megtudtam, hogy Fülekre mehetek, elolvastam mindent, amit találtam róla. Megnéztem, hogy mit csinál, mivel foglalkozik a mentorom (Szvorák Zsuzsanna), milyen feladataim lesznek. Sőt, talán rá is ijesztettem! Miután megkaptam az értesítő e-mailt, 10 percen belül fel is hívtam … azt sem tudta, hogy miről van szó, ki hívja. Még oda sem jutott el, hogy elolvassa az e-mailt, én meg nagy hirtelenséggel lerohantam. Ugyanígy „megtámadtam“ az elődömet, Burovicz Laurát is, meséljen, mondjon … Tehát felmértem a terepet.

 

Az első tapasztalatok?

Az, hogy mi van itt, már akkor tudtam, amikor megérkeztem. Azt viszont nem, hogy milyen az itteni magyarok helyzete, milyen a szlováksággal való viszonyuk, hogyan bánik velük az ország, milyen az asszimilációs helyzet. Ez volt az, ami a legidealisztikusabb volt bennem.

Szeptemberben, a születésnapomon meglátogatott a nevelőapám és az édesanyám. Pár órát voltak itt, s nagyon rózsaszínűnek látták, amit láttak. Mindenki értette, amit mondtak. Viszont amikor az ember már hosszabb időt eltöltött itt, akkor egyre inkább látja, hogy a dolgok nem fekete-fehérek, de itt is jelen van a szürke 50 árnyalata. Akár abban is, hogy attól, hogy ha valaki magyarul beszél, még nem biztos, hogy magyarnak is érzi magát.

 

Igen, ha valaki kintről érkezik egy helyre, akkor sokkal jobban tudja érzékelni a tényleges helyzetet. Mi volt a pozitív és mi a negatív tapasztalata?

Egy példát mondanék. Történt valami, ami azóta is fáj. Még az első héten elmentünk Budapestre egy busznyi emberrel megnézni a Bánk Bánt. Visszafelé jövet az egyik hölgy Püspökiben szólt a buszsofőrnek, hogy le szeretne szállni, s ott-meg ott álljon meg, aki mondta, hogy OK. Legalább is gondolom, hogy erről szólt a beszélgetés, mert mindez szlovák nyelven zajlott. A Bánk Bán hatása után az én nagy idealisztikus ifjú hevem egy magába hulló neutron csillagként zuhant önmagába.

Ez nem a két emberről szól, talán nem is őket kell hibáztatnom, a rendszer alakítja így a helyzetet. Rá kellett jönnöm arra, hogy ha itt két magyar ember találkozik, akik addig nem ismerték egymást és mindkettő szlovák iskolába járt, akkor pár perc után szlovákra váltanak. Mert jobban ki tudják magukat fejezni.

Bár nem szép dolog a hasonlítgatás, de én nem tudok elképzelni két székely embert, aki öt perc után román nyelvre váltana.

Történelmileg Erdély évszázadokon keresztül egy homogén, autonóm terület volt, míg a felvidéki magyarság a mai napig töredezett, szétszórt. Ha az ember egy kicsit figyel, rögtön megérzi, hogy van egy kelet-nyugati ellentét is. Hogy itt Fülek a nyugatnak kelet, a keletnek meg nyugat és nagyon szeretne jobb lenni, mint a nyugat!

 

Volt egy felkészítő képzésük, ott mire hívták fel a figyelmüket?

Például arra, hogy identitásválság van, ami több dologból fakad, s ez tényleg látható. Az egyik az Anyaország és Szlovákia viszonya, abban hol helyezkedik el az ember. Példaként mondanám, hogy az egyik ösztöndíjas kollégám gyerekeknek tartott képzést, cserkészeknek ahol részletesen beszélt a magyarságról. A gyerekek üveges tekintettel meredtek rá, nem értették, miről van szó. Ezért próbálta rávezetni a gyerekeket arra, hogy kimondják, hogy Ti is azok vagytok, amik mi, magyarok.  „Mi szlovákok vagyunk” –  mondták  ékes magyarsággal.

A másik, hogy az ember milyen közegben szocializálódik, tehát milyen óvodába, milyen iskolába  jár. A harmadik pedig a vegyes házasságok. Amikor az echte szlovák és az echte magyar jön össze. Ott a gyerekben egy identitásválság alakul ki. Durvább a helyzet, amikor az anya szlovák, hiszen övé az anyanyelv. Egy fokkal könnyebb, ha az anya magyar. De ott is megy a kompromisszum keresése. Járassuk magyar oviba, de szlovák iskolába, vagy fordítva, vagy csak szlovákba.

A felnőtt, idősebb emberekkel beszélgetve is érződik az identitásválság. Ha valaki olyan munkahelyen dolgozik, ahol mindenki szlovák, akkor ott megpróbál meglapulni, szlováknak lenni. De ha azután pl. felkerül Pestre, mert éppen ott van egy évig munkája, akkor ott próbál magyar lenni. Ez a kényszerű alkalmazkodás, kaméleonállapot. Szociológiai tény, hogy az emberek nem szeretnek kisebbségben lenni. Mindig a nagyobb közösséghez akarnak tartozni. Valószínűleg ez egy ősi ösztön.

 

Egy beszámolóban olvastam egy gondolatát, amelyben a Füleki Gimnázium kapcsán elmondta, hogy rémísztő, hogy nagyon kevés a diák ebben a magyar iskolákban.

A füleki gimnáziumtól őszintén mondva leesett az állam! Összehasonlítva az otthoni tapasztalataimmal, ez egy jól felszerelt iskola, ahol a diákok mindent megkapnak. Erősek a szakkörök, ott van Szvorák Zsuzsának két kiváló színjátszó csoportja, de a robotikát is kiemelten említeném … van lehetőség!

 

Mégis kevés a diák!

Azt látom, hogy ez nem az iskola hibája, az mindent megtesz. A nyílt napon láttam, hogy mennyire akarják a gyerekeket. A megyében kb. kétszer annyi iskolai férőhely van, mint diák. Ennek eredményeként az iskolák lepkehálóval rohangálnak a diákok után, vagy sűrűszövésű harisnyával, nehogy kicsússzon valaki. Ilyen a rendszer!

Nyilvánvaló, hogy a magyar tanítási iskolák félnek, hogy lebeg a Demoklész kardja a fejük felett. Nincsenek illúzióim, szerintem előbb fognak bezárni egy magyar tannyelvű iskolát, mint egy szlovákot. Az őszi választások után nem biztos, hogy megyei szinten eléggé erős a magyar képviselet, főleg ami Nógrádot illeti.

A magyarokat megszólító pártok hangsúlyozták, hogy milyen fontos a magyar képviselet, de ugyanolyan apátia van a választók között, mint akár az anyaországban, vagy bárhol máshol is. A nyugati demokráciákban is a választók kevesebb, mint 50 %-a megy el szavazni. Ha a matematikát nézzük, akkor nagyon erős magyar képviselet lehetett volna, ha elmegy az emberek 80-90 %-a.

 

Mi az, ami magával ragadta, amikor idejött?

Minden! Minden! Elsőként a vár, imádom a várakat, a középkort, a magyar történelmet. Az, hogy Fülek lélekszámban háromszor nagyobb, mint az én falum. Ez még mindig egy felfogható méret. Kellemesek az utcák, a panelházak sem tízemeletesek, hanem 5-8, felfogható méret, nem erőlteti az emberre magát. Vannak terek az épületek között. Élhető városnak látom.

Nyilván más benne élni azoknak, akik itt születtek, itt élnek, mint nekem, ideérkezőnek. Eddig semmilyen atrocitás nem ért, se a magyarok, se a romák, se a szlovákok részéről. Mindenki kedvesen, érdeklődően, kíváncsian viszonyul hozzám és befogadóan. Első pillanattól kezdve otthon éreztem magam.

 

Mi az, amire az itteni ténykedésében összpontosít?

A mai napig azon gondolkodom, hogy mi az, ami a fő feladatom itt. Hivatalosan a Csemadokot segítem. Azt tapasztaltam, hogy nem degradálva a Csemadok tagjait, hogy Szvorák Zsuzsa viszi az oroszlánrészét a dolgoknak.  Arra jöttem rá, hogy én úgy segítem a legjobban a Csemadokot, ha őt segítem. Azzal, hogy helyette vállalok el feladatokat, hogy tehermentesítsem őt, hogy minél több energiát tudjon beletenni abba, ami a Csemadoknak, vagy a diákoknak fontos. A magyarság megtartása leginkább a fejlődő generációkban fogható meg.

Egy 40-50 éves emberrel már sokkal nehezebb bármit is csinálni. Képletesen mondva, ha egy facsemetét az elején megtámogatunk egy bottal, akkor az szépszál egyenesre fog nőni. Ha meg hagyjuk, hogy a szél erre arra fújja, akkor görbe lesz a törzse. Ezt a fát később már nehéz lesz kiegyenesíteni.

Utána jön minden más. Próbálkoztam filmes szakkörrel, besegítek az Apropóba és a Cseperedőbe, segítek a pályázatok elszámolásaiban. A cserkészeknél is voltam egyszer-kétszer. Ha érkezik megkeresés, annak igyekszem eleget tenni. Kivételt talán a művészetek, a kézművesség képez, melyhez nem nagyon értek. Viszem tovább az elődöm, Burovicz Laura által elkezdett megzenésített verses programot, a gitáros képzést. Megjegyezve, hogy Laura képzett zenész volt, én meg nem.

Tapasztaltam, hogy sokan szégyellik a palóc tájszólásukat. Próbálom nekik elmondani, hogy ezt nem kell, mert ez szép, s büszkének kell lenni rá.  Erdélyben egy-két nap alatt átállok erdélyi tájszólásra. Szeptember óta itt vagyok, s nem tudok átállni palócra Erre születni kell. Nagyon meg kellene erőltetni magamat, hogy két mondatot el tudjak mondani palócul, s azon is érződne, hogy nem született palóc vagyok.  Az első napokban még bizsergette a fülemet ez a tájszólás, de azóta megszoktam, most már észre sem veszem.

Fülek mellett hol segít még?

Losoncon ádventkor és Ringató foglalkozásokon, amit elvittünk bemutatni az ottani Pedagógiai Akadémiára is.  Ragyolcon Asszonybál, Fülekpüspöki ádventi műsor, Óbáston Mikuláskodtam. Kéthetente átjárunk Ipolyvarbóra, ahol Ringatót tartunk. Ott újra indult az óvoda és iskola. Nagyon fontos, hogy az ottani gyerekek impulzusokat kapjanak. Sok a csonka család, ahol pl. az apa külföldön dolgozik, s csak néha jár haza, s főleg a fiúgyermekeken látni, hogy hiányzik nekik a férfikép. Kell nekik az energia. Rimaszombatba is átjárok, mert ott van egy ösztöndíjas kolléganőm, vele sokszor összedolgozunk, segítjük egymást.

Mit tekint a legfontosabb feladatának?

A magyarságtudat erősítését. A gyerekekkel való munka, hogy lássák, magyarnak lenni jó, nem szégyen és erre büszkék lehetnek.  Ezen túl pedig az, hogy a szellemükkel és a lelkükkel foglalkozzam.  Lehet, hogy furcsát mondok, de úgy érzem, hogy itt sok lélek meg van tépázva. Már csak abból adódóan is, hogy szülőföldön kisebbség. Hálát adok az égnek, hogy magyarországi vagyok, mert nem biztos, hogy el tudnám viselni ezt az állapotot. De itt is sok esetben tapasztalom ezt.

A diákoknál, a pici gyermekeknél is nagyon fontosnak tartom, hogy jól érezzék magukat, akár velem, akár nélkülem. Állítólag az ember három éves koráig tanulja meg mindazt a tudást, amit azután egész életében használ. Ezért nagyon fontosak a Ringató foglalkozások. Folytatva ezt, az óvodában elkezdtük a Cseperedő programot. Jó, hogy a szülők átérzik ennek a fontosságát, s részt vesznek a programokon. Olyan magot vetünk el, ami később nagyon szépen fog kicsírázni virággá vagy fává.

Puntigán József


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »