Hírek rabjai

Beszélni vagy hallgatni? Kitörni vagy megalkudni? A tét óriási: Európa jövője.

Hírek rabjai

Mit tesz egy fiatal nő, aki hírszerzők között él és nem tudja, kiben bízhat? Majd Ausztria egyik legravaszabb újságírójának a hálójába kerül. Elmenekül? Meghátrál? Korántsem! Veszélyes játszmába kezd…

Alexandra Zanon nemcsak Bécs klasszikus hangulatát ismeri, hanem azt a világot is, amelyet átsző a politikai manipuláció a menekültválság idején. A lányt szoros barátság fűzi egy vagány divattervezőhöz, egy orosz balettművészhez, egy német ezredeshez és egy spanyol lélekgyógyászhoz. Ám senki nem az, akinek látszik.

Alexandra élete egy csapásra megváltozik, amikor találkozik az arroganciájáról híres főszerkesztővel, Christoph Weglerrel. Ellentétes oldalon állnak: egyikük a kancellárnak dolgozik, a másik pedig a kormányt akarja megbuktatni. Egy elhallgatott bűncselekmény után mégis szövetségre lépnek egymással. Elindul a lavina… Alexandra beleszeret a férfiba, míg az újságíró kezdetben csak az információk megszerzésére használja őt. A lány bátorsága, ugyanakkor sebezhetősége Christophból is lassan kibontakozó érzéseket vált ki, de egy nap súlyos döntés előtt áll…

Zsuffa Tünde a Hírek rabjai c. regénye olyan kérdéseket feszeget, mely veszélyes helyzeteket teremt a két főszereplő számára. Minden lépésüket figyelik, minden érintés végzetes lehet. Kémek, összeesküvések, hatalmi játszmák, terrorveszély uralják mindennapjaikat.

Beszélni vagy hallgatni? Kitörni vagy megalkudni? A tét óriási: Európa jövője

Ez a regényem egy szerelmi vallomás

Még karácsony előtt megjelenik új regénye, a Hírek rabjai. Megszokhattuk, hogy bátran nyúl kényes témákhoz és köntörfalazás nélkül mond véleményt. Most sem okoz csalódást….

Nem. Szeretek provokálni (nevet). Szeretem felkavarni az állóvizet és felszínre hozni azt, amiről sokan azt gondolják, jó, ha nem látszik. Az írást egyfajta fegyvernek tekintem. Én a tollammal harcolok, szeretem kimondani azt, amit mások nem.  Számomra az írás nem csak felszabadít, hanem maga a szabadság! Az írás egy üzenet. Igyekszem úgy írni, hogy mindenki értsen belőle. Legfőképpen az, akinek szól.

Kinek szól a Hírek rabjai? Most kinek üzen?

A válasz összetett. Hosszú éveket töltöttem el Ausztriában. Szeretem az országot, rajongok Bécsért, a hangulatért, otthonosan mozgok a városban, soha nem éreztem magam idegennek. Szerencsém volt, egyetemistaként sok jó, hűséges barátra leltem. Bécs már a kilencvenes évek végén is egy nemzetközi világot mutatott meg nekem. Minden földrészről voltak ismerőseim, akiknek az életébe belekukkanthattam. Nagyon élveztem, mert nyitott voltam és befogadó. Érdekeltek az emberek, az idegen kultúra, a szokások, a vallások. Aztán tíz évvel ezelőtt egy olyan közegbe kerültem, ahol a politika, az újságírás, a hatalmi harcok, a pénz és a befolyás vette át a főszerepet. Óriási tapasztalatra és tudásra tettem szert, miután keményen megfizettem a taulópénzt. A kezdeti naivitásom nem egyhamar múlt el, de aztán annál jobban kezdtem el látni az összefüggéseket és képes voltam a mozaikokat összerakni. Amikor rájöttem, hogy a valóság sokszor nem egyezik meg azzal, ami az újságokban szerepel, nehezen viseltem. És mondjuk pont olyan ember járatta le Magyarországot a nemzetközi sajtóban, akinek nagyon hallgatnia kellene, fortyogtam magamban.  Főleg, hogy tudtam, nem tehettünk ellene semmit. Az ő hazug szavai valamiért jobban eladhatók külföldön, mint a miénk. Visszatérve a kérdésére, a regényemmel azoknak üzenek, akik a nyereség reményében annyira meg akarnak felelni a politikusoknak, a mindenkori hatalomnak, hogy semmitől sem riadnak vissza. Ha kell, félretájékoztatják a lakosságot, ha kell, félelmet keltenek mondvacsinált dolgokkal, de az igazi veszélyt elhallgatják. És persze képesek bárkin karaktergyilkosságot végrehajtani. A hazugságnak nincs határa.

Írt a Horthy-korszakról, a második világháborúról, a megtorlás éveiről, a besúgókról, Stasi-ügynökökről. Most a menekültválságot állítja célkeresztbe. Azt mondják, minél közelebb érkezünk a jelenhez, annál nehezebb és talán veszélyesebb valamiről írni, még ha egy fiktív regényről is van szó. Ezzel egyet ért?

Teljesen. Még egy történeten sem verekedtem át magam ennyire nehezen, mint a mostanin. A múlttal könnyebben elbánok, kötetlenebbnek érzem magam, jobban szárnyalnak a gondolataim és nem érzem annyira a felelősség súlyát.  Érdekes különben, hogy idáig olyan regényeket írtam, amelyekben fontos volt számomra a történelmi hűség. Mindent úgy akartam bemutatni, ahogy történt, csak a főszereplőim voltak kitaláltak. Egyszóval összedolgoztam a valóságot a képzeletemmel. A mostani regényemnél teljesen más volt a helyzet.

Mennyire valós a történet?

Semennyire. Csak valós események, valós személyek ihlették és úgy írtam meg, hogy az olvasó elhiggye nekem, hogy akár igaz is lehetne. Például, amikor felvázolom, hogy mi folyik a bécsi iskolákban és mennyire nem működik az integráció, annak van alapja, a történeteket azonban kiszíneztem, átalakítottam. De említhetem azt is, hogy „megrendeztem” egy terrorcselekményt is. Bécs, hála Istennek, idáig megúszta ezt a szörnyűséget, de azért ez ott lógott a levegőben. 2015 karácsonyát az osztrák fővárosban töltöttük a családommal. Fiákerrel jártuk körbe a belvárost, ez volt az unokaöcsém kívánsága. A meseszerű élmény akkor ért véget, amikor december 24-én este a Stephansdomot rendőrök és kommandósok állták körül fegyverekkel, terrorveszély miatt.

Miért tartotta fontosnak, hogy bemutassa az Európára rászabadított migránsok veszélyét?

2015 őszén testközelből éltem meg a tömegáramlást. Abban a szerencsés/szerencsétlen helyzetben voltam, hogy kívülről és belülről szemlélhettem az eseményeket. Igazi szemtanú voltam. Egyrészt láttam a tömeget a határokon, az iskolák tornatermében, a bécsi pályaudvarokon, az utcákon, velük szemben a kapkodó politikusokat, a rengeteg dühös rendőrt, a boltok dühös eladóit,  másrészt pedig olvastam a híreket. Pontosabban mondva, feldolgoztam a híreket. A nagykövetség sajtóosztályán éjjel-nappal dolgoztunk. Emlékszem, kihívtam édesanyámat néhány napra, hogy a fiam ne közlekedjen egyedül az utcákon és legyen vele esténként. A néhány napból kerek három hét lett. Alig láttam őket. A kollégámmal összezárva éltünk. Már olyan fáradtak voltunk, hogy szinte nem is szóltunk egymáshoz. Azt hittük, soha nem érünk végére a munkának. A csapból is a mi pocskondírozásunk folyt. Valaki mindig beszólt nekünk. Vagy egy politikus, vagy egy újságíró. A fáradtság elmúlt, de az akkor érzett tehetetlen düh nem. Jól ismertem azokat, akik gyártották a híreket. Néhányuknak annyiszor a fejükhöz vágtam volna az újságjukat.  Hónapokig eltartott, hogy engedett a nyomás, valamelyest fordult a kocka, vagyis a mi megítélésünk.

Ez adta az ötletet a Hírek rabjai megírásához?

Nem csak ez. Tavaly a Die Presse három profi újságírója, köztük a főszerkesztő és a külpolitikai rovatvezető feldolgozta a 2015-ös eseményeket. Hihetetlen precizitással, felkészültséggel, kellő kritikával, középen állva, a valóságra támaszkodva. Látszott, hogy utána mentek a tényeknek, felkeresték a helyszíneket és nem csupán az internetről ollóztak össze valamit. Számomra ez jelenti az igazi újságírást. Kötelező olvasmány lehetne a könyv egész Európában. Ott voltam a kötet bemutatóján. Éreztem, hogy lesz még dolgom ezzel a témával, főleg, hogy élőben láttam és hallottam a három szerzőt. Sajnálom, hogy ennek a könyvnek (Flucht/Menekülés) nincs magyar fordítása, pedig biztosan sokan kíváncsiak lennének rá. Bezzeg Paul Lendvai írásai, egyoldalú vagdalkozásai eljutnak a magyar könyvesboltokba…

Valamit tisztázni szeretnék! Nem azért írtam a regényt, hogy ítélkezzek. Főleg nem népek, kultúrák, vallások, származás felett. Ugyanaz a nyitott ember maradtam ugyanis, aki voltam egyetemista koromban. A barátaimhoz ragaszkodom, nem tagadom meg őket. Én egy problémára szeretném felhívni a figyelmet és arra, hogy nagyon sokszor nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt hírül adják. Léteznek terroristák, fanatikus kereszténygyalázók, de léteznek korrupt politikusok, üzletemberek, embercsempészek, ügyvédek, kapzsi tanácsadók és megvásárolt újságírók. Ezek egyvelege juttatta oda a világot, ahol most tartunk. Ám szerencsére ismerek olyan bátor újságírókat, mint a regényemben megformált Christoph Wegler, aki bizonyítékokat gyűjt, leleplezi az összeesküvéseket és nyilvánosságra hozza az eltitkolt eseményeket. Nem megvesztegethető és komolyan veszi a munkáját: felelősségének tartja az emberek tisztességes tájékoztatását és akkor sem riad meg, amikor maga a kancellár és annak talpnyalói perekkel fenyegetik meg.

Ahogy a könyv ajánlásában olvashatjuk, ezzel a történettel búcsúzik Bécstől és a barátaitól…

Pontosan. A regény cselekményének lényege a barátság és a szerelem, de ezeket nem lehet elvonatkoztatni attól a világtól, attól a társadalomtól, ahol a főszereplők élnek. A jelenetekben vissza szeretném adni azt a hangulatot és azt az életérzést, amit Bécs adott számomra. A szívem egy nagy darabját otthagytam. Ez a regényem tehát nem csak egy búcsú, ez egy szerelmi vallomás. Ettől is más, mint a többi történet.

-sl-


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »