Hidegháború újratöltve?

A hidegháború óta Európában nem látott bizonytalanság közepette, így érthető módon félelmekkel átszőtt ideges hangulatban kezdődött meg Varsóban a NATO csúcstalálkozója. Az orosz érzékenységet figyelmen kívül hagyva kelet felé nyomuló transzatlanti szövetség az Ukrajnában kapott pofon után most kapkod, s jobb híján az 1991 előttről ismert félelmekre alapozva, a feltartóztatás és elrettentés szavakkal dobálózva próbálja újrafogalmazni önmagát. Oroszországot katonai fenyegetésként érzékeli, s látványosan épít frontvonalat a határainál. Eközben mintha elfeledkezne a valódi veszélyről, az iszlám radikalizmus térnyeréséről, vele a terrorizmus mindennapivá válásáról, amit a bizonytalanságot fokozva csak megfejel a migránsok Európát délről elárasztó hulláma. S ha ez nem lenne elég, az Európai Unió történetének legmélyebb válságát éli át a brexittel, amelynek következményei egyelőre homályosak.

Ennyi kihívás egyszerre a hidegháború vége óta nem érte a NATO-t, ezért hosszú időre meghatározhatja Európa jövőjét, hogy milyen válaszokat ad minderre Varsóban az észak-atlanti szövetség. Felfogja-e például, hogy orosz támadás nem fenyegeti Európát, avagy a történelmileg terhelt baltiak és a lengyelek félelmének engedve újjáéleszti a hidegháborús hisztériát? Erre geostratégiai érdekeitől vezetve kétségkívül vevő az Egyesült Államok, ám ez a hangulat nem szolgálja Európa javát. A harcias jelszavak és a folyamatos katonai mozgás ellenére ugyanis az orosz medve hergelése inkább a bizonytalanságot állandósítja, s eltereli a figyelmet az eurázsiai térség számára közös veszélyről, a terrorizmusról. Miközben ugyanis a NATO a keleti szárnyain már nemcsak rakétapajzsot épít, de a gyors reagálású erők megalakítása után négy zászlóaljat rotációs rendszerben állandó jelleggel is állomásoztat, addig délen még mindig alig tesz valamit az embercsempész-hálózatok ellen, s a terrorizmus bölcsőjének számító Iszlám Állammal szemben egyébként éppen Oroszország és az Egyesült Államok vezetésével folyó harcot is csupán AWACS gépeivel segíti. Meglepő például, hogy miközben a fél NATO górcsővel figyeli Moszkva minden lépését, addig még egy ország sem kérte az ominózus 5. cikkely kiterjesztését az őt ért terrorcselekményekre. S az sem mindegy, hogy milyen biztonságpolitikai tanulságokat von le a szövetség a brexitből. Ez a sokk a közös európai haderő megteremtése felé löki a feleket, avagy a gondolkodás csak addig terjed, hogy ki legyen a britek távozásával Amerika meghosszabbított karja az Európai Unióban.

A jelenlegi képlékeny helyzetben alapvető fontosságú, hogy mely országok, s milyen elképzelések mentén határozzák meg a NATO jövőjét, feladatait. Az észak-atlanti szerződés motorja továbbra is az Egyesült Államok marad. Ám az már egyáltalán nem mindegy, hogy a britek kilépésével Washington még inkább háttérbe szorítja-e az Európai Uniót, s a NATO-n keresztül igyekszik biztosítani a befolyását a kontinensen, avagy az EU-t észhez téríti a sokk, és magára találva, biztonsági téren is erősödve egyenlő partnerként tud tárgyalni. Az első esetben Washington mellett London és Varsó lesz a hangadó, és csak erősödhet az oroszellenes hisztéria, míg ha a két szervezet kiegészíti egymást, Berlinnel az élen a párbeszédet hangsúlyozó országok hangja is hallatszani fog. Míg e kontinentális megközelítés nem Oroszországot tekinti az európai biztonságra leselkedő legnagyobb veszélynek, addig az atlanti gondolkodás térnyerése egyértelműen a hidegháborús hangulat értelmetlen felélesztését hozná. Hiányzik ez nekünk éppen most?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »