Híd Krisztushoz – Faykod Mária a lourdes-i keresztút és az alkotás erejéről

Híd Krisztushoz – Faykod Mária a lourdes-i keresztút és az alkotás erejéről

Faykod Mária lourdes-i stációinak szemlélői (zarándokok, betegek, kísérők, turisták), ha nem is tudják megfogalmazni, hogy miért, általuk valahogy mást, valami többet tapasztalnak meg, mint a húsvétra tekintő hagyományos keresztútjárás résztvevői…

Régóta tudom, meggyőződésem, sokszor írtam róla, hiszen folyamatosan tapasztalom, hogy az evangéliumon és az emberi szeretetkapcsolatokon túl semmi más nem képes olyan közvetlenül, néha már a színről színre látás erejével eljutni a misztériumhoz, Isten valóságához, a krisztusihoz, mint a művészet. Néhány sornyi nem az emberi logikát követő idézet, egy megfoghatatlan szépségű motívum, egy látnoki érzékenységgel megragadott forma, egy-egy ihletett, katarzist kiváltó önkifejezési mód többet tud, többet lát és többet ad egy többszáz oldalas, a misztériumot száraz tudással, legtöbbször csak kívülről feszegető teológiai okfejtésnél. Hiszen a misztériummagyarázat már önmagában ellentmondás. A lényeg nem így, nem az akarat nyomására adja meg és tárja fel magát.

Dél-Franciaországban élő, magyar származású szobrászművész, Maria de Faykod (Faykod/Fayköd Mária Zsuzsa) jól tudja, érzi ezt, hiszen hivatásával a kezdetektől közvetítővé vált. Vallja: „azt csinálom, amire föntről kapok indítást, ez számomra a tökéletes alkotószabadság”. Az elmúlt években gyakran beszélgettünk munkáiról, különösen a lourdes-i keresztútjáról, amellyel – túlzás nélkül állítható – világhírűvé vált. A stációk szemlélői (zarándokok, betegek, kísérők, turisták), ha nem is tudják megfogalmazni, hogy miért, általuk valahogy mást, valami többet tapasztalnak meg, mint a húsvétra tekintő hagyományos keresztútjárás résztvevői.

Amikor egy korábbi interjúban Máriát arról kérdeztem, milyen „benső céllal”, pontosabban milyen lelkülettel faragta márványba a passiót, így foglalta össze látásmódját: „Az Egyháztól gyakran jön felkérés, hogy készítsek olyan szobrokat, amelyek egyszerűen csak ábrázolnak, bemutatnak egy szentet. A formai ábrázolás nem inspirál, inkább azt szeretném kifejezni, hogy az a személyiség miért lett teremtve, és milyen spirituális lenyomatot hagyott a létezésével. A lourdes-i keresztutat is igyekeztem élővé tenni. Nem elsősorban Jézus szenvedését, utolsó napjának pillanatait szerettem volna megmutatni, hanem azt, hogy a krisztusi szeretet hogyan tudja átlényegíteni és felemelni a szenvedést. A helyi püspökkel volt egy küzdelmem a Feltámadás stációja miatt. Azt akartam, hogy a Lourdes-ba zarándokoló betegek a keresztút végén ne a sírba helyezett Jézust lássák, hanem a feltámadott Krisztust. Azt a tényt tudatosítsák magukban, hogy minden pillanattal átlényegülünk; és hogy a szenvedés, a halál az átmenete a folytonos megújulásnak… A kálvária a remény útja! Legtöbbször a statikus születés–halál–feltámadás relációban szólunk Jézusról. De Jézus él! Mindjobban kibontakozik. Ez egy dinamizmus, folyamat, amelyben nincs megállás. Nem pusztán emlékezünk Krisztusra, hanem bennünk él. A mostani, bennünk élő arcát kell megmutatni. Erre törekszem.”

Munkamódszere ugyancsak egyéni, mondhatni közvetlen: „Én nem erőltetem, hogy Istenhez szóljak, hagyom, hogy ő szóljon hozzám. Szobrászkodás közben nem imádkozom, hanem Vele vagyok és nézem: a meglátásért. Nem a szavakban keresem a kapcsolatot… – azokon túl. Olyan, mintha átváltozna a lényünk. Az alkotás folyamata válik imává. Amikor dolgozom, és odaütök a kalapáccsal, ahogy kezd kialakulni a forma, már a márvány hasadásának is hangja van. A szobraimban ábrázolt emberi formák sosem szakadnak ki a világból. A fényözön-lélekáradásszellő spirituális energia mindig Krisztushoz köt: tőle jön, és hozzá tér vissza. Mert nem csak az ember törekszik az isteni felé; ahogy annak idején a próféták, ha odafigyelünk, folyamatosan sugallatot kapunk az Istentől.”

Januárban egy e-mail érkezett a szerkesztőségi címre a Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálat lelkigondozóitól. Máriával keresték a kapcsolatot. A Pest Megyei Flór Ferenc Kórházban húsvét előtt, a nagyböjttől szeretnék kiállítani a lourdes-i keresztútról készült fotókat. És bíznak abban – tették hozzá –, hogy végleges helyet kaphat ott a képsorozat, mert „a betegség keresztjével a keresztút lelkiségének igazi helye lehetne nálunk”.

Az érdeklődő levélben azt is megfogalmazták, mit jelent számukra a művészi eszközökkel kifejezett lényeg: „A világban is nagyon nagy szükség van ezekre a műalkotásokra, hát még a beteg embereknek mekkora szükségük van arra, hogy megtapasztalják: nincsenek egyedül a szenvedéseikkel. Aki kórházban dolgozik, és nap mint nap együtt hordozza a keresztet a szenvedőkkel, az is nagyon sok erőt tud meríteni egy pár perces szemlélődésből. Nekünk, lelkigondozóknak, nem is sorolom milyen érzés volt ezeket a képeket átböngészni és meghatódni… majd továbbgondolni… vágyakozni! Amikor ezt az elképzelést jeleztük a kórházi vezetésnek, örömmel fogadták a hírt. Várják, várnák nagyon! Mivel még kórházi kápolnánk sincs, talán az egyik legjobb hely lehetne ez a stációknak: megnyugvást adna a betegeknek, a hozzátartozóknak és a dolgozóknak is!”

Hírdetés

A tizenhét stációfotó – Faragó Artúr kórházlelkész és az általa létrehozott Ember a Kórházban Közhasznú Alapítvány segítségével – megérkezett a rendeltetési helyére. A világjárvány azonban közbeszólt, így a képek csak később kerülhetnek fel a folyosó falára, ahol betegek, gyógyítók és látogatók egyaránt láthatják majd őket. Talán nem is érhet egy alkotót nagyobb elismerés annál, hogy a lélekgyógyászat terén a gyakorlatban, a hétköznapi valóságban is szükség van rá: a spirituális közvetítő szerepre, amelyre született. A lourdes-i keresztút képei pedig máshol is feltűnnek, nemrég egy cannes-i templomban is kifüggesztettek róla egy fotósorozatot. És miután a korábbi album már elfogyott, újabb reprezentatív kiadvány készül a stációkról.     

Cannes egyébként a korábbi kiállításokon túl jelenleg más szempontból is inspiráló terep Faykod Mária számára, akit ezúttal telefonon sikerült elérni. Mesélte, hogy a várossal szemben lévő egyik közeli szigeten már évek óta egy szobrot szeretnének felállítani a tengerbe veszett áldozatok, menekültek emlékére – értük. Hatalmas munka lenne, négy-öt méter magas, távolról is látszó mű, aminek a megfaragása megint éveket venne igénybe, akárcsak a lourdes-i alkotás, mondja Mária. Itt is megjelenne a szenvedés, a halál, de vele a reményt adó hitet, a mindent megváltoztató krisztusi jóságot és az együttérzést szeretné előhívni az emberi lélek mélységeiből. Még talán a jelenre is reflektál majd, hiszen a járványt kísérő létbizonytalanság és félelem is egyfajta elmerülés és kapaszkodó-keresés. Nehéz helyzetekben még jobban megnyilvánul a másokra való odafigyelés. Még azokban is megvillan a húsvét realitása, az együttérzés, akik nem hisznek Krisztusban. Nem így van? – kérdez vissza, megerősítést nem várva. Tény, hogy a vészben feléled a jóság és a segítőkészség. Mária ezúttal is carrarai márványban gondolkodik, annak kékes erezetű változatában, amely által megjelenítheti a tengert, a hullámot és az áramlást is. Az áramlást, az ég, a föld, a víz, minden létező és az odaát kapcsoltságát, amely jóformán minden alkotásának sajátja.   

Visszatérve Lourdes-ra, arra, hogy mit és hogyan mutat most a grottához nemrég közelebb helyezett keresztút, Mária a jövőbeli kiteljesítő változtatásokra hívta fel a figyelmet: „Szemben, a Gave de Pau másik oldalán a hídról már látszik a keresztút első állomása. A korábban kisebb csoportokba rendezett, félkörökben elhelyezett stációk itt egymástól távolabbra kerültek. Ebben a formában a szobrok már valódi utat jelölnek ki; és az útvonalat nyaranta nem a forró napsütésben, hanem fák árnyékban járhatják be a zarándokok. Eredeti elképzeléseimet követné, ha minden állomás környezetét úgy alakíthatnánk ki, mintha a természet, a növényzet a szobor része, folytatása lenne. Ezért a mostaninál valamivel nagyobb távolságra kell vinni egymástól a stációkat, ami azért is előnyös, mert hallottam, hogy amikor nagyobb zarándokcsoportok érkeznek, nincs elég hely közöttük.”

Mária idén is szeretett volna visszamenni a kegyhelyre, már csak azért is, mert ő szokta elvégezni a márványszobrok éves állapotfenntartó kezelését. Ez az „ügyelet” azonban most az ismert okokból várat magára, de Lourdes-dal kapcsolatban megjegyezte: „Minden téren pozitív változásokat tapasztalok. Örülök, hogy a Lourdes-hoz kötődő teológusok is felismerték, hogy ez a szoborsorozat a keresztút megújulása. Ami nem eltérést vagy ellentétet jelent a korábbiakkal, hanem éppen az eredethez való visszatérést. Ennél a keresztútnál nem az a fajta vezetettség dominál, mint amikor egy lelkipásztor minden állomásnál felolvassa, esetleg magyarázza a zarándokoknak a vonatkozó evangéliumi részletet. Ez – ahogy a helyi püspök és a kegyhely új rektora is nevezi – a feltámadás keresztútja. Elsősorban arról szól, illetve arra szólít fel, hogy végigjárói, szemlélői személyesen találkozzanak a krisztusi szeretettel és kapcsolódjanak Hozzá. Ez egy híd Jézus felé. Minden stációnak üzenete és a legkisebb formának is szinte olvasható mondanivalója van. Az ideám, hogy a zarándokok, az odalátogató betegek szavak nélkül, a keresztúti szobrokat szemlélve, közvetlenül – lélek a lélekhez – élhessék át, tapasztalhassák meg Krisztus bátorító valóságát, kiáradó szeretetét. Ennek a műnek kezdettől fogva megható története van, aminek a mai napig nincs vége. Az alkotás folytatódik, egyrészt láthatatlanul, a zarándokok szívében, akik a stációk spirituális dimenzióját meglátják; másrészt a szoborcsoport lassan, de egyre biztosabban a lourdes-i szentély részévé válik.”

És hogy megy most a munka a szoborparkban, a napfény felé fordított műteremben? Milyen a pireneusi, provence-i, dél-franciaországi „békesség” a kijárási tilalomban? „Mindent ugyanúgy csinálok, ahogy eddig. Amire viszont korábban nem volt példa: a koronavírus miatt márciusban a lourdes-i kegyhely is bezárta a kapuit. Most másfajta csend ereszkedett rá. Ezt tapasztalom itt is, a múzeumomban és a mellette lévő, a világ zajától amúgy is távoli műtermemben. A madárdal is másként hat. A világ, ha csak kis időre is, megszabadult a zajoktól, és e húsvéthoz közeledő időszakban a lélek csendje lehetőséget ad az elmélkedésre, arra, hogy a teljességre figyeljünk. Lourdes-ban most szintén e különös, éles csendben állnak a stációk. De azt hiszem, hogy éppen ebben a némaságban szólalnak meg a leginkább. Talán ezekben a várakozó napokban, hetekben válik igazán világossá és érthetővé az üzenetük.”

Fotó: Maria de Faykod

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.  


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »