Hetvenöt éve történt: Adatok a veszteségeinkről

Hetvenöt éve történt: Adatok a veszteségeinkről

Az áldozatok számának megállapítására legegyszerűbb lenne a kivégzések helyszíneinek átkutatása, a még fel nem tárt tömegsírok kihantolása és az áldozatok újratemetése. Ugyanúgy, mint ahogy ez Přerov esetében megtörtént. Addig is, amíg ez meg nem valósul több jel mutat arra, hogy a számuk több, mint a Jamnický ügyvéd által becsült 534 fő. Hetvenöt éve történt című történelmi sorozatunk befejező része következik.

Az általam kis Katynoknak nevezett háború alatti és utáni kivégzésekről nyert számadatok összegzése nem könnyű feladat. Nincs minden eseményről jegyzőkönyv vagy egyéb pontos hírforrás, ami után a kivégzett személyek számát össze lehetne adni és mind, a regisztrált 211 tömegsír áldozatainak végső számát összegezni.

A felvidéki magyar áldozatok számát pedig halmozottan gond kiszedni a kivégzett kárpáti német áldozatok közül. Példa erre a přerovi vérengzés, ahol csak az utódok jelzése alapján, a Batáry család leszármazottjaitól nyert információkból sikerült megállapítani, hogy a 267 dobsinai és környékbeli áldozat közül 20 család 77 tagja tartotta magát magyar származású személynek.

Szerencsére tőlem alaposabb ismeretekkel és nagyobb szorgalommal rendelkező történészek ezt a sziszifuszi munkát már elvégezték. Közülük két szerző munkáját említeném, az egyik volt pedagógus kollégám, a Buzitán és Szepsiben is tanító Papp Zoltán Vértelen genocídium a Felvidéken című munkája. Papp az 1910-es és a 2011-es népszámlálás eredményeit hasonlította össze Szlovákia valamennyi 1910-ben már létező településének nemzetiségi arányaira kivetítve.

Hogy megértsük Papp számítási módszerét, mondok egy példát. Pozsony lakosainak száma 1910-ben 78 ezer fő volt. Nemzetiségi összetételének aránya egész számokra kerekítve pedig 31% német, 30% magyar, 17% szlovák és 5% cseh nemzetiségű, a maradék 18% az egyéb (zsidó, bolgár, ruszin, lengyel, roma, stb.) nemzetiségű polgárok közé tartozott. Ha ezt kivetítjük Pozsony 2011-es 420 ezres lakosainak arányára, kijön, hogy Pozsonyban cca. 130 ezer németnek, 126 ezer magyarnak, 71 ezer szlováknak, 21 ezer cseh nemzetiségű polgárnak kellene élnie, mert étkezési szokásaink, az életkörülményeink – nem számítva bele a birodalomváltást, a háborúkat és az elkövetett népirtásokat – azonosak voltak évszázadokon keresztül. Most, ha ezt az adatokat összevetjük a valósággal kiderül az egyes nemzetrészek vesztessége Trianon óta.

Így jött rá Papp Zoltán, hogy 1920 óta Szlovákiában a vértelen genocídium magyar áldozatainak száma 1 650 000 személy.

Az 1945 és 1991 közötti időszakról Kocsis Károly A népesség változó etnikai arculata a mai Szlovákia területén című tanulmányában írt átfogó és nagyon alapos elemzést. Idézem:

„Az 1945-ös hatalomváltást követően azonnal megkezdődött a csehszlovák nemzetállam megteremtését szolgáló etnikai tisztogatás, a háborús bűnbakként, Csehszlovákia felbomlasztóiként kezelt németek és magyarok teljes jogfosztása, gazdasági tönkretétele. A németek és magyarok teljes kitelepítését végső célként kitűző csehszlovák hatóságok 1945. július 1-ig 31.780 olyan magyart utasítottak ki, akik 1938 november 2. után települtek a “belvederi Dél-Szlovákia” területére. A potsdami konferencia elsősorban az USA-nak köszönhetően 1945. augusztus 2-án elutasította a csehszlovák kormány kérését a magyaroknak a Csehszlovákiához került területekről való egyoldalú kényszer-kitelepítésére. A csehszlovák diplomáciai erőfeszítésekkel párhuzamosan az 1945-ös agrárreform keretén belül a Szlovák Telepítési Hivatal irányításával, karhatalmi közreműködéssel a déli “betelepítési övezetbe” (az 1938-1945 között Magyarországhoz visszacsatolt területekre) nagy ütemben folyt a szlovákok betelepítése. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására Magyarország 1946. február 27-én aláírta Csehszlovákiával a paritás elvén nyugvó „lakosságcsere” egyezményt, melynek értelmében annyi felvidéki magyar erőszakos kitelepítésére nyílt mód, amennyi magát szlováknak valló magyar állampolgárt tudnak szociális ígéreteikkel a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságok Magyarországon áttelepülésre csábítani. A csehszlovák hatóságok — a tervszerű és irányított tömegmanipuláció eredményeként létrejött magyarellenes soviniszta légkörben — 1946.10.19. és 1947.02.26. között 393 magyar településből 43.546 magyart (ebből 5.422 hat évnél fiatalabb gyermeket) deportáltak embertelen körülmények között a cseh országrészekbe. Még folyt a magyarok csehországi szétszórása mikor Párizsban a Szövetséges Nagyhatalmak aláírták a békét Magyarországgal (1947.02.10.), melynek értelmében visszaállították az 1938. január 1-i határokat annyi eltéréssel, hogy további három magyarországi falut (Oroszvár, Dunacsún, Horvátjárfalu) Csehszlovákiához csatoltak. A vontatottan haladó lakosságcsere 1947.04.12. – 1948.06.12. és 1948.09.01. – 1948.12.20. között került lebonyolításra, melynek során Szlovákiából 68.407 magyart erőszakkal, 6.000-t pedig “önként”, saját kérésére telepítettek át Magyarország új területére és 73.273 magát szlováknak valló, többnyire szlovák etnikai öntudat nélküli, sokszor szlovákul alig tudó, csupán jobb életkörülményekre és a kitelepített magyarok ingatlanjaira vágyó személyt költöztettek a Dél-Szlovákiának nevezett területre. A vizsgált szlovákiai határvidéki járásokba 1945-1950 között számításaink szerint 236.000 bel- és külföldi szlovákot telepítettek. A magyar etnikai területen a szlovák kolonizáció (és a magyarok deportálásának) súlypontját a nyelvhatár menti városok, a fő forgalmi (közúti, vasúti) övezetek és a mezőgazdasági termelés szempontjából legértékesebb falusi régiók képezték.

A dél-szlovákiai népesség etnikai összetételére, pontosabban annak statisztikai számbavételére nemcsak az említett migrációk, hanem a szlovák mesterséges etnikai expanzió másik formája, az 1946-47-ben lefolytatott, ún. “reszlovakizáció” is rendkívüli hatást gyakorolt. A jogfosztott, megrettent magyarságnak több mint fele (1948. január 1-ig 381.995 fő), főként a városokban, szórványokban, vagy vegyes etnikumú falvakban élők kérték az állampolgári jogot és a szülőföldön való maradást jelentő szlovákká minősítést, de nyilvánvaló nyelvtudási és “faji hiányosságok” miatt csupán 282.594 magyar „reszlovakizálását” engedélyezték.

Hírdetés

Ilyen előzmények után a belvederi Dél-Szlovákia etnikai összetétele az 1941 és 1950-es népszámlálások közötti időszakban alapvetően átformálódott. Az 1941-beli magyar anyanyelvűek 729 ezer fős lélekszáma, 85%-os aránya 1950-re becsléseink szerint 451 ezerre (55), aránya 52,6%-ra (1950) csökkent. A hirtelen “szlovákká vált” magyarokkal és a 142 ezer telepessel az említett területen a szlovákok száma 370 ezerre, aránya 13,3%-ról 43,2%-ra nőtt. A telepítések legfőbb célpontjait az 1945-ig magyar többségű, nyelvhatár menti városokat az etnikai tisztogatások szervezőinek sikerült becsléseink szerint is szlovák többségűvé változtatniuk. A magyar-szlovák nyelvhatárt falusi térségekben leginkább Léva, Kassa és Tőketerebes térségében sikerült messze délre szorítaniuk.

Az 1945-48 közötti megrázó élmények halványulásával egyre több megfélemlített, „reszlovakizált” magyar tért vissza a későbbi nemzetiségi statisztikákban eredeti magyar gyökereihez. Az 1970-es népszámlálás időpontjában már 552.006 lakos merte magát magyar nemzetiségűnek, 600.249 magyar anyanyelvűnek vallani.” (Forrás: Kocsis Károly A népesség változó etnikai arculata a mai Szlovákia területén)

Külön kell szólni a Pozsonyligetfalu határában kivégzett személyek (németek, magyarok, szlovákok, ukránok) becsült számával kapcsolatban, mert ezért állandó támadás ér nemcsak engem, hanem a kutatásban előttem járt Janics Kálmánt, Szabó Józsefet és másokat. Nem vagyunk könnyű helyzetben, mert azokat a dokumentumokat sem kaptuk meg vagy csak hiányosan, amiknek a létezéséről tudtunk, amik még a kutatásunk elején (2012) meg voltak, és én még a saját szememmel láttam. Pl. a ligetfalui temető halottas könyvét, ahová halott személyek adatait és a temetkezés idejét bejegyezték. 

A további bizonyítékok beszerzése érdekében ezért megszűntem adatokat és bizonyítékokat kiadni vagy beszélni róla, mert még ma is megsemmisítik őket vagy a számunkra fontos információkat törlik belőle. Szabó József barátom a közeljövőben megjelenő könyvében ezeket a dokumentumokat bemutatja, a rajta található csonkításokkal együtt.

Az áldozatok számának megállapítására legegyszerűbb lenne a kivégzések helyszíneinek átkutatása, a még fel nem tárt tömegsírok kihantolása és az áldozatok újratemetése. Ugyanúgy, mint ahogy ez Přerov esetében megtörtént. Addig is, amíg ez meg nem valósul több jel mutat arra, hogy a számuk több, mint a Jamnický ügyvéd által becsült 534 fő.

Ezt a következő tényekből lehet sejteni: 1/Az 1947-es áthantolás tömegsírjának és a még kihantolatlan további tömegsírok méreteiből. 2/ Hogy az 1947-es kihantolás 1947. április 28-tól 1947. augusztus közepéig tartott, tehát több hónapig. 3/ A kirendelt törvényszéki orvos és halottkém jelentését, valamint a 22-tagú parlamenti bizottság jegyzőkönyvét titkosították, majd a további munkájához a bizottság létszámát 5-re csökkentették, és csak (CSKP) párttagok kaptak benne helyet.

Továbbá, hogy jóval ezren felül lehet az áldozatok száma azt két korabeli levél, és Branislav Bukovan körzeti orvos jelentése, valamint a Bakušan-perben mondott tanúvallomása támasztja alá. Ez utóbbi arról szól, hogy 1945 júliusában már 2900 volt a ligetfalui Köpcsényi úti táborban a foglyok száma és az amerikai zónából naponta százszámra érkeztek haza a katonák, de főleg leventék. P. László volt fogoly vallomása szerint 1945. július 14-én több, mint 600 személy érkezett Köpcsény felől, akiket a táborban feltartóztattak. Lásd a fenti idézeteket. A táborban már július 15-én több, mint 10 fő volt a kiütéses tífuszban naponta elhunyt foglyok száma. A járvány már akkor tömeges méretű volt. Miközben senkit nem engedtek el, a járvány miatt sem, és állandóan jöttek, tértek haza a nyugati frontról az újabb és újabb volt hadifoglyok. Tehát tovább nőtt, szaporodott a táborban „lakók” száma. Ennek ellenére, 1945. augusztus végén a Köpcsényi úti táborban már csak 1 100 rabot tartottak nyilván. Hová tűnt akkor több, mint 1 800 fogoly? A gyanút, hogy az árokrendszerbe, a többi kivégzett áldozat mellé, két levél tartalma is nagyban megerősíti.

A levelek közül az egyik magától Beneštől érkezett depes[1] formájában 1945. július elején, amelyben elégedetlenségét fejezte ki a ligetfalui táborban folyó „ellenségeinkkel szembeni likvidációs tevékenységükkel” kapcsolatban, ezért nagyobb „teljesítményt” és a járvány felszámolását adta parancsba. A hadügyminiszter, Ludvig Svoboda közvetítésével Beneš az 1945. május 16-án Prágában elhangzott beszédéből lényegében a Csehszlovák Hadseregre vonatkozó titkos parancsát küldte el nekik. Erre utalt a kísérő levélben a figyelmeztetés: „a parancs elolvasás után a levél megsemmisítendő!”

A másik levél, 1945. szeptemberében a Ligetfalui Nemzeti Bizottság a Szlovák Nemzeti Tanács pozsonyi Elnökségének memorandumot juttatott el, amelyben a következőket írják: „A ligetfalui német tábor higiéniai szempontokból hiányosan ellátott, amely miatt tömeges fertőzésre került sor. Az orvosi ellátás és fertőtlenítőszerek hiánya következtében az epidémia nem csak a táborban, de a községben is rohamosan terjed. (Ezért eresztették el a magyar internálótáborba zárt pozsonyiakat Zabosról 1945 augusztusában. A szerző megjegyzése.) Az utóbbi napokban a táborban a járvány 92 áldozatot követelt, amely a kiütéses tífusz fertőzéshez köthető. Tekintettel arra, hogy a helyzet napról-napra rosszabb és a táborból a vezetők újabb tömeges megbetegedést jelentenek, kérjük a ragályos betegség gócának számító koncentrációs tábor azonnali felszámolását.“ A tábort viszont nem számolták fel csak, a csehszlovák Nemzetgyűlés által közben elfogadott törvények szerint 1946. január 9-től munkatáborrá alakították. Lásd Jergus Sívoš Ítélet nélkül (Bez rozsúdku) című könyvét.

Még ebben sem bíztak meg a volt partizánok, mert 1948. február 25. után már a Bakusan-per anyagaiból is törölték a vérengzésre és az áldozatok számára utaló tanúvallomásokat, majd 1964-ben Jozef Lénárt utasítására, a per teljes anyagának bezúzását rendelték el. Az elkövetők részéről a szocializmus 40 éve alatt túl nagy volt a nyomás – gondolunk itt a Janics Kálmánt ért fenyegetésekre, nem csak 1980-ban, de még 1992-ben is – és mi szintén úgy érezzük, máig tart a félelem, nehogy a ligetfalui vérengzés áldozatainak valós száma egyszer kiderüljön. A jelenlegi ködösítés szintén az áldozatok magas száma miatt van. Én a pozsonyligetfalui tömegmészárlások áldozatainak számát illetően maradok az eddig megismert adatok alapján elvégzett valószínűségszámításom szintjén, és a kivégzett személyek számát öt-hatezer között tartom valószínűnek. Természetesen ebbe – nemzetiségre való tekintett nélkül – minden itt kivégzett és más módon elhunyt áldozat beletartozik, nem csak a magyar nemzetiségű személyek!

Bízom a döntéshozók erkölcsi felelősségében és abban, hogy a múltat az igazságnak megfelelően kell mindkét nemzet jövője érdekében lezárni. Csak így élhetünk tovább békében, mint elődeink tették több mint ezer évig. Kár volna ezt a lehetőséget önös érdekből feláldozni. Ehhez viszont mementóként szükség van az áldozatok emlékművére is, ahol kegyelettel fejet hajthatunk és időt áldozhatunk az ártatlanul kivégzett emberek emlékének.

Béke poraikra!


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »