Hetvenöt éve történt: A selmecbányai vérengzés

Hetvenöt éve történt: A selmecbányai vérengzés

Az egyik őr vizet hozott és meg akarta itatni a legközelebbi ájultat, aki az önkívületből ébredezve, levegőért kapkodva hevesen csapkodni kezdett a kezével, és eltalálta a segíteni akaró fegyveres őr arcát. Erre a mellette álló másik őr a földön fetrengő embert agyonlőtte. Hetvenöt éve történt c. történelmi sorozatunk legújabb része következik.

Szinte alig ismert a kárpáti németeken és a velük élő magyarokon elkövetett selmecbányai vérengzés, amely 1944 szeptember 26-án három napig tartó kegyetlen megpróbáltatások után a helyi vasútállomáson véres leszámolásba torkollott.

A többségében Dóczyfürészéről (Píla) és Pálosnagymezőről (Veľké Pole) származó német és magyar családok tragédiája 1944. szeptember 23-én Zsarnócon kezdődött. A két faluban a partizánok ezen a napon, reggel nyolc órakor kezdték el összegyűjteni az embereket. Estére 80-90 ember terelhettek össze a zsarnóci állomáson, akiket marhavagonokba zártak, majd élelem, ivóvíz és a vagonok felnyitása nélkül keddig cél nélkül utaztatták őket a környéken.

Kedd este Felsőbesenyőn (Hronská Dúbrava) bepréselték őket a Selmecbányába tartó kisvasút vagonjaiba. Egy része a szerelvénynek tehervagonokból állt, amelynek padlóját enyhe rétegben karbidpor takart. A nedvességgel érintkezett és megkötött karbidpor eltömte a padlóréseket, ami miatt szinte légmentesen szigetelve voltak a kocsik. A benne utazó emberek így nem kaptak elég levegőt, ráadásul a felverődő karbidport voltak kénytelenek belélegezni.

Nem csoda, hogy ebben a helyzetükben fulladozni kezdtek, de hiába dörömböltek, ordítoztak, a partizánok nem nyitottak sem ajtót, sem ablakot nekik. A szerelvény valamikor este tíz óra körül ért Selmecbányára. A vasútállomás főnöke nem tudta elképzelni, mit hoztak neki ebben a zárt vagonokban. Ezért, hogy ellenőrizze mi található bennük, vizsgálni kezdte a kocsikat. Az egyik zárt vagont sikerült felnyitnia, mire a földön ájultan elterülve, kábult, félholt emberek potyogtak ki belőle.

Az egyik őr vizet hozott és meg akarta itatni a legközelebbi ájultat, aki az önkívületből ébredezve, levegőért kapkodva hevesen csapkodni kezdett a kezével, és eltalálta a segíteni akaró fegyveres őr arcát. Erre a mellette álló másik őr a földön fetrengő embert agyonlőtte.

A többiek a lövésre felugrottak és futni kezdtek, próbáltak a helyszínről elmenekülni. A két őr utánuk lőtt és a közelben két menekülő rögtön elterült a földön, a többiek messzebb estek össze. Az őr, aki először tüzelt a menekülők után, gépfegyveréből egy sorozatot a vagonba is beleeresztett, közben hangosan kiabálta: „Én adok nektek levegőt, ki akar még levegőt?”  Utána 14 embert kiparancsolt a kocsiból, majd elvitte őket az állomás épületéhez közeli raktárba, ahonnan egy-egy pisztolylövés hallatszott ki. Csak két esetben lőtt kétszer a kivégzett áldozatába.

Eközben a másik kocsiban is kezdtek magukhoz térni és kíváncsiskodni a még életben maradt emberek. A padlón csak az élettelen, megfulladt testek maradtak. A harmadik vagonban egy halott kislány közvetlen az ajtó nyílásánál hevert. A még mindig félájult emberek az utolsó erejükkel próbálták kitágítani az ajtó nyílását annyira, hogy a halott kislány beleférjen a résbe. Az őrök erre kívülről igyekeztek visszatolni a vagon ajtaját, de a kislány holteste nem engedte bezárni.

Eközben tért vissza a raktárból a kivégzést végrehajtó partizánvezér, aki a gépfegyverét az ajtórésen bedugva az egész tárat kilőtte a bentlevőkre. Ezzel még nem elégedett meg, a nyitott ajtón keresztül még egy gránátot is bedobott a vagonba. Bent már a halottak védték meg a még élőket. A harmadik vagonban tartózkodó hetven személyből mindössze 20 maradtak életben, azok többsége is valamilyen sérülést szenvedett.

Hírdetés

A három vagon körül lezajlott öldöklés a szerelvény többi kocsijában tartózkodó emberekre is sokként hatott, mert közülük is elhunyt egy ember. Egy másikat pedig, amikor a vagonból a szellőztető ablakon keresztül próbálta meg kipréselni magát, az őrök szúrtak agyon.

A „hős“ partizánok a selmecbányai vasútállomáson lejátszódott véres éjjelen 83 ártatlan ember életét oltották ki. Ezek „halálos bűne“ csupán az volt, hogy szülőföldjükön (Szlovákiában) az őshonos kárpáti német és magyar nemzet tagjai közé tartoztak.

A mai napig sok Zsarnóc (Žarnovice) környéki német és magyar család nem tudja, 1944. szeptember 23-án miért kellett vagonba zárni hozzátartozóikat és hová akarták őket vinni. 1945, majd 1989 óta hiába próbálkoztak azzal, hogy végre kiderítsék, kinek a parancsára és miért kellett nekik ilyen kegyetlen körülmények között elpusztulniuk. Sajnos, ma sincs erkölcsi kényszer, sem politikai akarat arra, hogy az igazság 75 év után kiderüljön!

Érdemes még megemlíteni, hogy az 1910-es népszámlás adatai alapján Pálosmező 2468 lakója közül 2390 személy vallotta magát német nemzetiségűnek. A szomszédos Dóczyfürészén ez a szám: 1828 lakója közül 1652 volt német nemzetiségű. A németeken kívül a két faluban még szlovák és magyar nemzetiségű családok éltek békésen együtt.

Cornelius Prommer, aki az 1947-es kitelepítését követően a nyugat-német Hannover mellett él, két névrokona nevét fedezte fel az áldozatok pálosmezei emléktábláján. „Szerencsére csak véletlen névrokonság van közöttünk, nem vér szerinti rokonok, de mindketten a közvetlen szomszédságunkban laktak. Egyszerű emberek voltak, akik egész életükben keményen dolgoztak. Ezzel a tragédiával az egész életünkre meg lettünk bélyegezve, ami miatt kénytelenek voltunk elköltözni a faluból. Bár életem jelentős részét már Németországban éltem le, az igazi hazámnak még mindig Pálosmezőt tartom, ez a település a szülőfalum!“

A már felsorolt tömegmészárláson kívül a felkelés idején a partizánok további vérengzése vált ismertté és lettek dokumentálva a Felső-Garam mentén, mint például Felsőstubnyán (Horná Štubňa), a Nyitra mentén Nyitrabányán (Handlová) és Újszabadin (Nová Lehota), de más vidékeken is, mint például a Szepességben, vagy Bártfa és Homonna környékén. A hozzáférhető német dokumentumok alapján a Szlovák Nemzeti Felkelés alatt és azt követően a partizánok a kárpáti németeket ellen elkövetett atrocitásokban 1200 ember életét oltották ki.

Külön kell beszélni a második háborút (1945. május 8.) követő időszak, az 1945-49 között  kényszermunkára hurcolt, majd kitelepítésre szánt emberek sorsáról, az ott folyt kínzások, éheztetések és az embertelen körülmények miatt elhalálozott kárpáti németek és magyarok számáról és kálváriájáról. Hetvenöt év múltán is fontos ezeknek a tragikus eseményeknek a felderítése, valamint az ott történtek megörökítése.

Bő ismerettel rendelkezünk a pozsonyligetfalui Köpcsényi úton működött német és magyar koncentrációs táborban történt eseményekről, az ott végrehajtott kivégzésekről és az azokat elkövető katonákról, tisztekről. Tudunk hasonló kegyetlenkedésről a volt pozsonyszentgyörgyi (Júr pri Bratislave), németlipcsei, most szlováklipcsei (Slovanská Lupča), a nyitrabányai (Handlová), a galgóci  (Hlohovec), a kunvágási (Kunešov), stb., a háború után létrehozott 107 gyűjtőtáborokban a foglyok sanyarú életéről, amelyekről a Németországban és Magyarországon megjelent történelmi naplókból lehet egyre többet olvasni.

Sajnálatos, hogy az írások közül – bár Szlovákiáról, az itt élt volt őshonos németek és magyarok életéről, sorsáról szólnak – egyetlen könyv sem jelent meg cseh vagy szlovák nyelvű fordításban. Így a szlovákok és a csehek szinte semmit nem tudnak történelmük eme sötét korszakáról, az apjuk és nagyapjuk által más nemzetrészek ellen elkövetett háborús és emberiesség elleni bűntetteiről.

Ennek következtében a szlovák fiatalok történelem ismerete mérhetetlenül hiányos és téves. Főleg a németekhez, a magyarokhoz és a lengyelekhez fűződő viszonyuk súlyosan terhelt, aminek okát nem értik, nem tudják. Holott az apáik által elkövetett bűnök, bár nem felelnek érte, a háborús bűnök kategóriájába tartozik és elévülhetetlenek. Következményei őket terheli, mert nekik kell majd elrendezni, és megnyugtatóan lezárni. Ha ezek a tragédiák nincsenek megfelelő szinten kibeszélve és az áldozatok hozzátartozói részéről elfogadhatóan lezárva, az újabb tragédiák forrása lehet. Enélkül bármikor bekövetkezhet egy-egy újabb véres konfliktus! Lásd 1992-ben a délszláv államokban lezajlott vérfürdőket vagy napjainkban a világ számtalan helyén zajló lokális háborúkat.

Az elmúlt századokban (XIX. – XX. század) nem csak a német és a magyar nemzetnek van miért elnézést kérnie a szlovák nemzettől, de ez fordítva is – halmozottan – igaz. Mérhetetlen azon bűnök száma és súlya, amit a XX. század kezdetétől, és főleg a Szlovák Nemzeti Felkelés idején (1944/45-ben) a nem szlovák nemzetrészek (zsidó, német és magyar) áldozatai ellen elkövettek. Ideje volna ezzel egyénként és nemzetként is jellemes, bölcs ember módjára szembenézni, és a véres retorziók áldozatait megkövetni, azok utódaiktól pedig elnézést kérni!


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »