Pilinszky lírájában elmerülni lélekpróbáló feladat, megszeretni, s azonosulni e vátesz sorsú zseni soraival, még inkább az. Talán éppen ezért tartanak bennünket örök izzásban versei, prózái.
S ha lankadna érdeklődésünk a 101 évvel ezelőtt született költő életműve iránt, a centenáriumi előadás-, tanulmány- és kötetdömping után is akadnak, akik közel(ebb) hozzák hozzánk a Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas költő, író, műfordító művészetét.
Legutóbb a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság szervezte esten gyűltek össze Pilinszky tisztelői Kaposváron, ahová Tallián Mariann és Lázár Balázs, a versszínházi előadóestjeiről is ismert színészházaspár vitte el a 20. század egyik legjelentősebb alkotójának megrendítő líráját. Azt is igazolva – ahogyan számos helyen idézik –, „Költő vagyok és katolikus.” A Rózsássy Barbara által a centenáriumra készített, ám a pandémia miatt kissé „átprogramozott”, Örökkön-örökké című zenés előadás égi-földi koszorút font a költőzseni emléke köré. A sárgaréz templomi csengettyű szavával induló összeállításban több alkalommal szerepet kap a csengőszó, s a háttérben puritán oltárkép tűnik fel valódi oltárterítővel, égő gyertyákkal, kehellyel, Szentírással. Sóhajtoznak a sorjázó versek – Apokrif, Stigma, Magamhoz –, Pilinszky soraival lélegzik a lélek. Az ember szívesen telepszik le az idő küszöbére, hogy utat engedjen magában e szikár, tömör, karakteres lírának, amely tele van fájdalommal és mélyponttal, lehangoltsággal és lelkesedéssel, sötét tónusokkal és a mindig reményt adó istenhit erejével.
„E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere, / hogy egyre beljebb, mint a féreg / furakodom beleibe” – halljuk a Kihűlt világ kezdősorait. S a vers zárása ez: „Kihűlt világ ez, senki földje! / S mint tetejébe hajitott / ócskavasak, holtan merednek / reményeink, a csillagok.” Az Örökkön-örökkében pedig: „Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, / maradék szemérmem némasága ez, / úgyse hallanád meg, hangot ha adok, / sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.”
Egy-egy szerkezeti egység után Tallián Mariann hegedűszólója sír fel, s mi mást játszana a művésznő, mint Bachot, Pilinszky kedves zeneszerzőjét. E szavakon túli muzsika még közelebb emelte a költőt Istenhez. Ahogyan bennünket, nézőket is.
Hogy írta Pilinszky az Intelemben, különösen kedves versében? „Ne a lélekzetvételt. A zihálást. / Ne a nászasztalt. A lehulló / maradékot, hideget, árnyakat. / Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd. // Arra figyelj, amire városod, / az örök város máig is figyel: / tornyaival, tetőivel, / élő és halott polgáraival. // Akkor talán még napjaidban / hírül adhatod azt, miről / hírt adnod itt egyedűl érdemes. // Írnok, / akkor talán nem jártál itt hiába.”
Szűkre szabott életében a költő – még hatvan sem volt, amikor meghalt – elmondhatta: talán nem járt itt hiába… Annak ellenére sem, hogy kétkedések, talányok ötvözte mindennapjai és ünnepei a folyamatos útkeresés hullámverésében teltek, miközben bűn és bűnhődés párharcában edződött a lelke. Páratlan intellektusával, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, mélység és magasság kettősében kereste-kutatta, miről hírt adnia érdemes. Művészete így lett teljes. Az örök kétely persze haláláig kísérte:
„És ki nem fél közülünk? Ki ne félne, / midőn szemét az Isten is lehúnyja, / és leborúlnak minden angyalok, / és elsötétűl minden kreatúra? // A bárány az, ki nem fél közülünk, / egyedül ő, a bárány, kit megöltek. / Végigkocog az üvegtengeren / és trónra száll. És megnyitja a könyvet” – írta az Introituszban, mely az est zárókölteménye volt.
Lázár Balázs és Tallián Mariann páratlan összhangban – önmagukat szövegnek, érzésnek, felfokozottságnak és indulatnak teljesen átadva – szólaltatták meg Pilinszky több mint két tucat versét. Az előadás több pontján egymás mellé térdelve hajtottak fejet a költő emléke előtt. Nemcsak a kimondott sorok, strófák, hanem ezeknek az ismétlődő pillanatoknak a néma versimái is utat találtak az égbe.
Van ilyen című versében így írt a költő: „Csönd akartam lenni / és dobogó. Lépcső közé szorult világ. / Senki és semmi. Hétvégi remény.”
Nagy taps után, hétvégi reménnyel a szívünkben tértünk haza, titkon azt találgatva: vajon mikor indulnak az előadók országos missziós útjukra legújabb versszínházi produkciójukkal, az Öröknyárral, melyben Nagy Gáspár „rendszerváltó” verseiből, illetve a III/III-as aktákban szereplő, a besúgók által róla írt jelentésekből kötöttek hervadhatatlan csokrot?
Szöveg és fotó: Lőrincz Sándor
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
