Héják a galambdúcon

Az amerikai elnökjelöltségre pályázóknak nemcsak kampányolniuk kell, hanem olyan csapatot is toborozniuk, amellyel győzelmük esetén átvehetik az Egyesült Államok nagyhatalmi funkcióinak irányítását.

Mondani sem kell, hogy a külügyi-biztonságpolitikai stáb építésében Hillary Clinton volt first ladynek, szenátornak és külügyminiszternek mérföldes előnye van mind pártbeli, mind republikánus ellenfeleivel szemben. Mi több, okulva 2008-as vereségéből, amikor az elnökjelöltséget Barack Obamának sikerült megszereznie az orra elől, ezúttal biztosra ment: valósággal felporszívózta a szóba jöhető szakértők tömegét (állítólag sok száz emberről van szó), akiket személyazonosságuk titokban tartásával és majdani jól fizető kormányzati állásokkal kecsegtetve motivált.

Sportszerűtlen előny

Ezzel minimálisra csökkentette azok számát, akik a szakmából ellene tippekkel láthatták volna el riválisát, Bernie Sanderst, másrészt egyszerűen nem hagyott jóformán senkit, akikből az amúgy is atipikus külügyi elképzelésekkel fellépő vermonti szenátor csapatot építhetett volna. Harmadrészt a nevesebb stábtagok időről időre piszkos munkát is vállaltak, lejárató hangnemben nyilvánultak meg a demokratikus szocialista politikusról. A sportszerűtlenség azonban nagyon is indokolt volt, hiszen Sanders kezében aduászként ott volt a tény, hogy Clinton – háborúpárti héja énjét először megvillantva – ellenzéki szenátorként megszavazta a republikánus Bush-kormányzat Irak elleni háborúját, amelyet márpedig ma az amerikai társadalom többsége hibának tart.

Galambok helyett héják

A Foreign Policy korábbi cikke szerint Clinton külügyi csapatát két megbízható szövetséges, Jake Sullivan (korábbi kabinetfőnök-helyettes) és Laura Rosenberger (egy másik volt külügyes) szervezi. A legnagyobb nevek között megtaláljuk férje külügyminiszterét, Madeleine Albrightot, Leon Panetta volt CIA-főnököt, Tom Donilon volt nemzetbiztonsági tanácsadót és Michele Flournoyt, a Center for a New American Security agytröszt ügyvezetőjét. A tömegben a húszas éveiben járó kezdő kutatótól a veterán 50-60 éves exdiplomatáig mindenki megtalálható. Az utóbbiak közül az Európával és Oroszországgal foglalkozó munkacsoportot vezető Michael McFaul, a konfliktusairól elhíresült volt moszkvai nagykövet lehet ismerős. Sokszínű társaság, de a XXI. század első két évtizedének amerikai politikájából kiindulva a szakmai merítés azt is jelenti, hogy inkább a héja (háború- és beavatkozáspárti), mintsem a galamb (békepárti) megközelítés dominálhat soraikban.

Díszes társaság

A republikánus éllovas, Donald Trump nem tud és láthatóan nem is akar versenyezni ezzel a fölénnyel, sőt megpróbálja Clinton ellen fordítani. Egy április eleji kampánygyűlésen egyszerűen úgy fogalmazott: „a szakértők borzasztók. Nézzük már meg azt a káoszt, amiben az összes szakértőnkkel együtt vagyunk! Nézzük már meg a Közel-Keletet! Ha elnökeink és politikusaink az év 365 napján nyaralni mentek volna a tengerpartra, sokkal jobb formában lennénk a Közel-Keleten, mint most.” Csapata nélkülözi a közismert figurákat.

Van köztük, aki a globális békét szorgalmazó nemzetközi jogi szervezet igazgatója, s van, aki az Egyesült Államokat rabszolgatartókhoz hasonlította, de muszlimellenes libanoni keresztény milíciához köthető személy is, illetve a Bush-kormány alatt lemondani kényszerült pentagoni belső ellenőr, aki később a botrányos iraki műveleteiről ismert Blackwater céghez igazolt. A legizgalmasabb egy bizonyos Bert Mizusawa vezérőrnagy, aki 1984-ben (még századosként) a koreai demilitarizált övezetben az északiak tüze alatt segített át egy szovjet disszidenst a déli oldalra.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 04.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »