Hazaút bolondok másnapján

Hazaút bolondok másnapján

Lassan kezdem azt hinni, hogy vonzom az „érdekes” utazásokat. Viszont matematikai nézőpontból az is lehet, hogy mivel nagyon sokat utazok, boldog-boldogtalan megtörténik velem. Nagy számok törvénye. Vagy Murphy törvényéhez hasonlóan, ami megtörténhet, az meg is történik. A CFR (Román Állami Vasutak) tegnap, április elsején bejelentette, hogy szombaton Barátka (románul Bratca) és Vársonkolyos (Șuncuiuș) között felújítási munkálatokat fognak végezni, így szombaton egyetlen vonat sem fog közlekedni a Kolozsvár – Nagyvárad vonalon. Bolondok napján ilyesmit bejelenteni kissé nehezen hihető, így először interneten, majd a kolozsvári vasútállomást is felhívva tájékozódtam arról, hogy egy reggeli személyvonaton kívül tényleg semmi más járat nem közlekedik. A százötvenkét kilométeres távot csekély négy és fél óra alatt teszi meg. Mivel már három hete nem voltam otthon, elhatároztam, hogy tartom magam a tervemhez, és ezzel a járattal utazok. (A stoppolás és buszozás nem az én műfajom, főleg a kevés lábtér miatt.) Minden esetre két könyvet is beraktam az útra, nehogy halálra unjam magam. Arra már nem is érdemes kitérni, hogy miért pont egy szombatot választottak, amikor a legnagyobb a forgalom. Németországban az ilyen pályafelújítási munkálatokat éjjel végzik…

Ma reggel az állomásra érve rájöttem, hogy mindaz, ami a hétköznapi embernek természetes lenne, a CFR számára nem az. Az egyedüli „szerelvény”, mely a mai napon azt a szent feladatot kapta, hogy az utasokat Kolozsvárról Nagyváradra szállítsa, egyetlen vagonból állt. A peronon várakozó tömeg idegesen tolult az ajtókhoz. Egyesek szitkozódtak, mások pedig arra a csodára vártak, hogy a kedves vasúttársaság, látva a sokaságot, hirtelen előhúz egy újabb vagont a depóból, mint bűvész a nyuszit a kalapból. Én semmi esélyt sem láttam erre, így gyorsan lefoglaltam egy ülőhelyet. Személyvonaton nincsenek helyjegyek, így mindenki kapott, amit talált. Rengetegen álltak.

Ezzel viszont nem volt még vége. Miután mindenki felszállt, bemondta a hangosbemondó, hogy fél óra késéssel fogunk indulni. Az utasok csodálkozva és értetlenül néztek egymásra. Miért kell várnunk? Előttünk biztosan nincs más szerelvény, ugyanis ez az egyetlen, amelyik ma közlekedik. Valahogy mégis belenyugodtunk a sorsunkba. Számomra gyorsan telt a fél óra Rejtő Jenő egyik bohózatát olvasva. Észre sem vettem, hogy már ötven perc a késésünk. Egy férfi megelégelte az egészet, és meglehetősen haragos hangnemben nekiállt a kalauznak. Ekkor tudtuk meg, hogy a Jászvásár (Iași) – Temesvár járatot várjuk, melynek kétszáztíz perc késése van. Hát igen, Moldvából jön… De miért kell ezt mi bevárnunk? Az ok egyszerű: aki Várad irányába tartana Moldva felől, át kell szállnia a mi drága személyvonatunkra. Az utasok zúgolódtak, valaki odakiáltotta a kalauznak, hogy nem fogja odaadni a jegyét. Ezt mondjuk nem értettem. Ha már úgyis megvette, akkor ugyan mindegy, hogy odaadja, vagy sem. A kalauz mosolyogva azt válaszolta, hogy ő nem is kér jegyet senkitől. Ezt az ígéretét be is váltotta, majd csak Csucsa (Ciucea) után járta végig a vonatot, és kezelte le a menetjegyeket.

Később jött az újabb meglepetés. Barátkán le kell szállnunk, és vonatpótló busz visz tovább Sonkolyosig, ahol felszállunk egy másik vonatra. Engem ez csak azért lepett meg, mert logikátlannak tartottam. Mikor megtudtam, hogy csak egyetlen vonat közlekedik, arra gondoltam, hogy ez egy reggeli járat, és a munkások még nem dolgoznak a síneken. De ha már reggeltől dolgoznak, és van vonatpótló busz, akkor miért nem járnak egész nap a buszok, megakadályozván az összes járat törlését? Túl drága lett volna őket fizetni egész nap Barátka és Sonkolyos között? Tizenöt kilométeres távról beszélünk…

Amint felszálltam a buszra, megéreztem a roma kisebbség jellegzetesen kellemes illatát. Próbáltam a leghátsó ülések közül elfoglalni egyet, hátha kevésbé fogom érezni. Naiv ábránd volt ez. Mint azt már megszokhattuk, ez a megtéveszthetetlen és autentikus illat erős jellege révén szívesen bejárja a zárt térségeket. Magasságomat kihasználva a busz tetején lévő „ablakot” nyitottam fel. Persze semmit sem segített.
Leszálltunk Sonkolyoson. A szerelvény két vagonból állt. Újfent a CFR logikáját dicséri, hogy feleannyi utasnak már kettő jut. Elektromos kijelzőjén a „Románia” felirat állt, hogy még véletlenül se felejtsük el, hogy hol vagyunk. A mai utazás után erre azért kevés esély volt. Arra gondoltam, hogy viccből megkérdezem a kalauzt, hogy a normálisan az útirányt mutató kijelzőn miért Románia, és nem Nagyvárad áll. Végtére is én haza akarok menni, nem Romániába…
– Kalóz bácsi, ugye nem a Regátba visz ez a vonat?

Mosolyogtam magamban, és figyeltem a vonat felé lassan szállingózó utasokat. Egy rendőr is kísért minket. Valószínűleg a túlzottan ideges utasok esetleges visszafogása céljából. Mindenképp meg akartam örökíteni a pillanatot, így gyorsan készítettem egy fotót. A vonaton annyi hely volt, hogy mindenki kényére-kedvére terpeszkedhetett. Ezért a komfortzónáért akár plusz pénzt is kérhettek volna.

Pataki Előd, 2016. április 2.


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »