Ki ne szeretett volna gyermekkorában eljutni a tengerre? Mindig vágyakozás fogott el bennünket, ha az Adriáról láttunk képeket, aztán a ’90-es évek végén, amikor csillapodott a helyzet odalent délen, újra elindultak a magyar tömegek, hogy bevegyék az egykori „jugó” kempingeket, apartmanokat.
Egyszer végre mi is fent találtuk magunkat a vonaton, amely Fiume felé robogott, hogy pár óra múltán, életünkben először, meglássuk a nagy kék vizet. Szép volt, jó is volt, egy hét alatt sikerült bebarangolni a Kvarner-öböl minden zegét-zugát. Akkor még nem gondoltuk volna, hogy egyszer a munka szólít ide vissza; adjunk is hálát gyorsan a jóistennek, hogy az embernek az lehet a munkája, ami a hobbija is. Magyar emlékek nyomában járni, megismerni a helyi magyar közösséget, közben megmászni a környékbeli hegyeket – erre Fiume és a Magyar Tengermellék ideális helyszín.
Sőt, olyannyira ideális, hogy éppen, hogy maradt idő 2015 szeptemberének végén a már kissé hideg tengerben való megmártózásra.
Mária Terézia döntése
De kezdjük az elején tengermelléki történetünket, amelyben visszanyúlhatnánk az avarokig, az Árpádok koráig, vagy Anjou királyainkig, akik birtokosai voltak ennek a vidéknek, ezáltal is az Avar Kaganátushoz és a Magyar Királysághoz csatolva Dalmáciát. De eredjünk inkább a Magyar Tengermellék elnevezés nyomába, amely 1776-ban született; ekkor Fiumét és Szádvárt (a mai Rijekát és Bakart) Mária Terézia a Szent Korona részeként ismerte el. Ezt az állapotot a napóleoni háborúk egy időre megszüntették, de 1822-től ismét Magyarországhoz tartozott a vidék, hogy aztán 1848-ban érkezzen Jelasic, aki Horvátországhoz csatolta Fiumét és környékét.
Corpus separatum
A Magyar Tengermellék aranykora az 1868-as horvát–magyar kiegyezés után érkezik el, mikor a szlavóniai vármegyékért cserébe corpus separatumként, azaz különálló testként megkapjuk ismét Fiumét és környékét. Ekkor a magyar kormány céljává vált Fiume tengeri kikötőjének fejlesztése, ezt segítette az 1873-ban átadott Budapest–Fiume vasútvonal is. A vasminiszter, Baross Gábor minisztersége idején felépült a kikötő, sőt 1882-ben már kőolaj-finomító is volt Fiumében, majd hajógyárat, színházat, vasútállomást, torpedógyárat is kapott a város. A magyar korszakban kormányzó csak magyar lehetett, de a közigazgatási vezetők mellett nagyon sok magyar mérnök, vasúti tisztviselő, tanár élt itt. A magyarok száma 1910-ben 6500 fő volt, ez 13 százalékot jelentett az összlakossághoz képest.
A Monarchia felbomlása után a köztisztviselők visszatértek Magyarországra, az ügyvédek, orvosok, mérnökök még maradtak egy darabig.
Magyarok Fiumében
Fiumében első utunk a Magyar Egyesülethez vezetett, ahol élénk magyar élet folyik a mai napig. Ez az egyesület igyekszik egyben tartani azt a pár száz magyart, akik a jugoszláv időben kerültek ide Bácskából, Bánátból, de el kell mondani, hogy még a dualista virágkorból is megmaradt néhány család magyarnak. Mindenképpen jegyezzük meg Ágoston Gergely professzor nevét, aki ma már Lovranban élő idegenvezető, és aki elkalauzolt bennünket az összes emléktáblához Lovranon, Abbázián, Voloskón keresztül Fiuméig. A helyi magyarok által alapított Baross Magyar Kultúrkör emléktáblái megemlékeznek többek között a Lovranban elhunyt Feszty Árpádról, a Voloskóban utolsó éveit töltő Andrássy Gyuláról, de van emléke itt Móra Ferencnek, illetve Szegő Kálmánnak és Markusovszky Lajos orvosoknak is. Mindez persze nem véletlen, hisz tudjuk, hogy Abbázia a kiegyezés után a Monarchia Riviérájává vált, ahol a szanatóriumok kényelmét keresve megfordult a magyar irodalom színe-virága, Móricztól Mikszáthig.
Fiume talán a terszattói várból letekintve a legszebb, de innen belátni az egész Kvarner-öblöt, Krk és Cres szigetével együtt. Krk és Cres szigetéről pedig látni egy gyönyörű mészkőhegységet, a Risznyákot, amely mágnesként vonzott bennünket a városi és tengeri élmények után. A hiúzról elnevezett hegység nemzeti park, amelynek legmagasabb szirtjei 1500 méter fölé nyúlnak. Két csúcs meghódítása is belefért egy délutánba, így a Nagy-Risznyák és a Sneznik ormairól is megcsodálhattuk a víznyelőkkel átlyuggatott tájat, és a Boszniától Szlovéniáig terpeszkedő hegyvidéket. A Risznyák gyöngyszeme, a Kupa-forrás már nem fért bele az Adrián töltött 2 felettébb tartalmas napba, de legalább van ok, amiért ide is vissza kell térnünk.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/21-es számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
