Határőrök horgászbottal

Határőrök horgászbottal

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ez a mondat régóta megvan, évfolyamdolgozatot is írtam az egyetemen Tamási Áronból. Az Ábel-trilógiát ráadásul minden érdek és kötelezettség nélkül is szerettem, különösen az első kötetet. Akkor még persze azt: arról szól, hogy el kell indulni. Azóta sok víz lefolyt a Tiszán – a Dunán még több –, és kiderülni látszik, hogy milyen súlyos mondat ez. Hogy mennyiféle izgalmas-érzelmes tartalommal lehet megtölteni. Meg hogy ezek a tartalmak soha nem véglegesek, mindig formálódnak, alakulnak. Mert az ember jön-megy a világban és az életében, nézelődik, keresgél, és hol talál, hol nem.

Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

Ami volt, ami ott maradt, az mindenesetre egyre színesebbnek és értékesebbnek sejlik. Nem a múlt miatt. Ha vissza lehetne surranni az időben, egy-két dolgot megigazítanék, ám összességében nincs miért elégedetlennek lennem. Útnak indulnék ugyanúgy. Visszamenni csak térben érdemes, azt sem örökre, hanem csak néhanap, és az nem is nagy mutatvány. Megnézni, mi hogyan van, merre mozdult, mozdul, milyen a levegő íze, a hangulat. Másmilyenek-e a hegyek, a vizek, a szénaboglyák

Máramarosban nőttem fel, a kettéhasított vármegye északi felében, egy kettéhasított Tisza-parti kisvárosban, a szovjet–román határnál. A hidat, amely Técső nagyobbik és kisebbik felét hosszú időn át összekötötte, a második világháborúban felrobbantották. Többé nem építették újjá. Sok értelme nem is lett volna. A kommunizmus évtizedeiben szigorú szögesdróttal védték a zónát. A vonalak meghúzása-megerősítése után maradt mindenki ott, ahol volt. Ki a Szovjetunióban, ki Romániában. Mint keresztapám, aki técsői rokonainál nevelkedett kiskamaszként, így csak negyed századdal később találkozhatott ismét az amúgy közeli Máramarosszigeten élő testvéreivel.

Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

A túloldalon volt és maradt a Nereszen is, a hegy, amelyet annyira szerettek a técsőiek – ő volt a mi Ararátunk –, és amelynek szépségét Hollósy Simon képeiről talán azok is ismerik, akik soha nem jártak a közelében sem. Gyerekkoromban, amikor az első szoba ablakából rá-ránéztem a világra – és figyeltem-jegyezgettem, honnan hová mennek a távolsági buszok –, sokszor elképzeltem: egyszer, amikor nem lesz már határ, közelebb kerülünk egymáshoz, én és a Nereszen. Fizikailag.

Később más vidékek és világok fontosabbakká váltak, sokkal-sokkal messzebbre eljutottam, mint amerre azok a régi távolsági buszok jártak, de ahogy teltek-múltak az évek, Máramaros vonzása egyre erősebb lett, kíváncsiságom fokozódott. Ám eddig valahogy kimaradt az út oda, húzódott, halasztódott. Az igazsághoz tartozik, hogy bő tíz évvel ezelőtt Kabáról indulva volt egy egynapos rohanásom a Szatmárnémeti–Nagybánya–Gutin-hágó–Máramarossziget–Kistécső–Szatmárnémeti-útvonalon, de az semmire sem volt elég.

Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

Nagyon is itt volt tehát az ideje, hogy istenigazából nekivágjunk. Rászántunk öt-hat napot, foglaltunk két éjszakára szállást Szigeten, még háromra Jódon, alapos útitervet készítettünk városokkal és falvakkal, hágókkal és hegyekkel, folyókkal és patakokkal, templomokkal és zsinagógákkal, múzeumokkal és emlékhelyekkel, és útnak indultunk.

Szatmárnémetiben először is megállapítottuk, hogy a nagy zsinagóga belülről pompás, a park a főtéren csinos, az egykori Pannónia Szálló szecessziós épületét meg becsomagolták, és mintha a tető felújításával haladtak is volna valamit. Hangulatos keleti nyüzsgést találtunk a városban, amelyet csakhamar elhagytunk a rettenetes üveg- és márványpalotákkal teli Avasújfalun és a Huta-hágón át vezető 19-es út hibátlan aszfaltja, gyér forgalma, sűrű erdői és hűs vizű forrásai kedvéért. Erre mentünk, hogy már az első napon elautózzunk az esőben a Nereszen alatt, és minél előbb láthassuk azokat a szép szénaboglyákat, amelyektől mindig nagyot dobban a máramarosi származású férfi szíve.

Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

Ha az Al-Dunáról néhány héttel ezelőtt azt írtam, meglepő, hogy sehol sem tart még ott a turizmus, Máramarosról pláne írhatok ilyet. A magamfajta számára nem gond ez, mint tudjuk, a turistát a másik turistánál jobban semmi sem zavarja. És mennyivel szórakoztatóbb, nemesebb – intellektuálisabb! – olyan vidéken kalandozni, amely nem a tömegeké, hanem a miénk. Meg a hozzánk hasonlóan kifinomult ízlésű és árnyalatokra érzékeny figuráké! A tömegek menjenek Velencébe és Barcelonába, mi meg hadd nézegessük senkitől sem zavartatva a Ziffereket és Perlrottokat a nagybányai képtárban, hadd csodáljuk meg egymagunk a XV. századi jódi fatemplomot, hadd járjuk körül csendben Elie Wiesel máramarosi szülőházának szobáit, hadd fotózzuk távol a nyüzsgéstől – Barcánfalva és Mikolapatak között – azokat a híres szénaboglyákat!

Vannak ugyanakkor kivételek is Máramarosban. Van, ahol már sokan vannak. Ilyen a felsővisói kisvasút, a szaploncai Vidám temető, a kommunizmus áldozatainak máramarosszigeti múzeuma és a remek krácsfalvai pisztrángos. Utóbbi kettő lenyűgöző, az első kettő kevésbé. Nem kérdés, hogy bájos a Vasér völgye, és a kocsik is kényelmesek, mégis ez volt az az attrakció az öt-hat nap alatt, amikor úgy éreztük, az errefelé szokásosnál több pénz ellenében – közel négyezer forintért fejenként – azért zötyöghettünk órákat, hogy fent, Paltinnál még megetessenek bennünket nem annyira finom húsokkal, és hallgathassunk hozzá dübörgő román lakodalmast is. Ami Szaploncát illeti: a Stan Ioan Patras és utóda által festett fejfák továbbra is mókásak – nyelvtudás nélkül is –, de az aránytalanul hórihorgas tornyú templom, amelyet a régi helyén fazoníroznak éppen, már-már ijesztő.

Sajnos nem ez az egyetlen ilyen, sorra húzzák fel a székesegyháznyi ortodox objektumokat – miközben a világ legaranyosabb templomainak vidéke ez. A fatemplomoknak világéletemben rajongója voltam – kárpátaljaiként ez aligha meglepő –, ám anynyira lenyűgözőt még soha sehol nem találtam, mint az említett jódi vagy a deszei Szent Paraszkiva. Csak meg kell állni falaik között néhány percre, és érezni a mindenséget a sok évszázados ikonok előtt.

Fatemplom Deszén Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

Mi volt jó még? A szigeti kommunizmusmúzeum erős élmény – az egykori hírhedt börtönt átalakítva hozták létre, a kiállítóhelyek a cellákban vannak –, hatása a Terror Házáéhoz mérhető, harsányság nélkül. A szigeti zsinagóga is szép, csakúgy, mint a zsidó temető, ahol több ezren nyugszanak, kohaniták és csodarabbik is. A méltóságteljes református templom mellett az itt született Leövey Klára emlékoszlopa áll. Borsafüreden libegő visz fel 1364 méterrel a tengerszint fölé, elénk tárulnak a Radnai-havasok kétezer fölötti csúcsai, és húszperces ereszkedéssel-kapaszkodással megjárható a nagyszerű Lóhavasi-vízesés. Nagybánya korábban csúnyán lerobbant központját rendbe rakták, finom a kávé és a sütemény a teraszokon, a református templom tornyának teteje újra piros – mint a festményeken –, a Klastrom-rét tiszta és kellemes. A koltói Teleki-kastély parkjában szelíden hajol Petőfi Sándor vállára Szendrey Júlia. A teljesen felújított barcánfalvi kolostor, a máramarosi ortodox egyházi élet központja megmutatja, hogy a XXI. században sem csak bután és ízléstelenül lehet építkezni. Minden négyzetméter ízléses, látványos és korszerű itt, de úgy, hogy egy pillanatra sem felesel a hagyományokkal. Majdnem azt mondtam: annyira tökéletes ez a fából faragott komplexum, hogy bárhol lehetne a nyugati világban. Mekkora butaság lett volna. Ilyen építészet, ilyen aura csak ezen a környéken van, Máramaros esszenciája Barcánfalva.

Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

Ha elmegyünk valahova, a gasztronómiát sem hagyhatjuk ki. A szokásos ciorbákat és miccseket nem elemzem sokadszorra, viszont Jódon családi panzióban volt a szállásunk, népviseletes románnak öltözött románok láttak vendégül bennünket. Főztek és sütöttek is, puliszkát, szalonnát, kolbászt, raktak elénk sajtot, házi tejet, cujkát és süteményt. Zseniálisat. Jól csinálták, annyi körítéssel, amennyi még nem tűnt soknak, és annyi szívélyességgel és kedvességgel, amennyinél a több már vagy fárasztó lenne, vagy képtelenség.

Végül, de nem utolsósorban: megvolt a Tisza-part Técsőnél. Lesétáltunk a zónába, lefényképeztük a felrobbantott hidat. Most először erről az oldalról. Maradványain ukrán határőrök üldögéltek egyenruhában, horgászbottal. Láttam a túloldalon a régi técsői vámházat. Készítettem fotót a Nereszenről közelről. Megmászni most nem volt mód és idő, vártak ránk a további teendők és programok. Talán legközelebb.

Többet tudok-e e néhány nap után arról, mit jelent a Tamási Áron-mondat? Lehet. A hegyek, a vizek, a szénaboglyák mindenesetre nem változtak – de az így is biztos, hogy rengeteg utaznivalóm van még. Kívül-belül.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »