Három pappal és négy diakónussal gazdagodott az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Három pappal és négy diakónussal gazdagodott az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Erdő Péter bíboros június 11-én az esztergomi bazilikában ünnepi szentmise keretében Csepregi Róbertet, Nagy Sándort és Varga Norbertet pappá, Horváth Mártont, Huszti Zoltát, Tihanyi Pétert és Umhauser Ádámot diakónussá szentelte.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Erdő Péterrel koncelebrált két segédpüspöke, Cserháti Ferenc és a 25 éves szentelési évfordulóját ünneplő Székely János mellett számos egyházmegyés paptestvér is.

A szentelési szertartás az evangélium után kezdődött, amikor név szerint szólították azokat, akik a diakonátus, illetve az áldozópapság szentségében kívántak részesülni.

Erdő Péter a szentelési szertartásba ágyazva mondta el szentbeszédét, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

Főtisztelendő Jubiláns Paptestvérek! Kedves paptestvérek! Kedves Szentelendő Testvéreim! Krisztusban Kedves Testvérek!

1. A mai evangéliumban egy egészen különleges csodáról hallottunk. Jézus lecsendesíti a háborgó tengert.

Sokféle csodával találkozunk az Újszövetségben. Jézus betegeket gyógyít, segít a bajbajutott embereknek, halottakat támaszt fel. A természet erői is engedelmeskednek neki. De miért jelentenek csodát a számunkra ezek az események? Hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy olyan történések ezek, amelyeket természetes úton nem lehet megmagyarázni. Nem lehet megmagyarázni? Mennyire ismerjük mi a természetet? Krisztus kora óta is nagyon sok összefüggés vált világossá az emberiség előtt, és még mennyi új felismerést hozhat a tudományok fejlődése! Minél több a felfedezés, annál világosabban látjuk, hogy mennyi minden az, amit nem tudunk a természetről. Minden felismerés újabb kérdéseket vet fel.

Ám egy esemény csoda jellege nem csupán azon múlik, hogy tudjuk-e a természetes magyarázatát vagy sem. Hanem a csoda mindig jel a számunkra, amely Isten jelenlétére és működésére utal. És sokszor mi magunk is átélünk úgynevezett kis csodákat. Helyzeteket, amelyekben úgy érezzük, hogy ami történik, Isten pontos válasza arra, amit kértünk vagy kérdeztünk tőle. Életünkben tehát egészen pontos helye van annak a történésnek. És ezek az esetek, ha a külső szemlélő számára nem is mindig különlegesek, minket magunkat meggyőznek és megrendítenek.

Igen, mert az Isten párbeszédet folytat velünk, és ebben ezeknek a történéseknek is megvan a helye.

Ilyen csoda a tenger lecsendesítése is. Az Ószövetségre emlékeztet, hiszen ott találkoztunk egyedül azzal, hogy Isten ura volt a tengernek, parancsolt a tengernek. Parancsolt neki, és kettényílt a Vörös-tenger, hogy megszabaduljon a választott nép. A természet erőinek parancsoló Isten jelenik meg Jézusnak a tengert lecsendesítő szavaiban.

Kérdezik is a tanítványok, hogy „kicsoda ő”. Ki lehet az, aki nemcsak imádkozik, hogy lecsendesüljön a vihar, hanem maga parancsol a szélnek és a tengernek. Jézus istenségéről szól tehát a mai evangélium.

2. De ez a hánykódó hajó az egyház képe is. Sokszor érezte úgy magát az Egyház a történelemben, hogy ki van szolgáltatva külső erőknek, és a maga ügyességéből, a maga erejéből nem menekülhet meg.

És sokszor körülvette rosszindulatú hangoskodás és viharszerű üldözés, de aztán egyszerre csak az egyházra gondot viselő Isten előrelátása folytán elcsendesedtek a dolgok, elcsendesedtek a vizek, és haladt, halad ma is tovább az egyház hajója azon az úton, amit Isten jelölt ki számára.

3. A mostani szentmisében új diakónusokat és papokat szentelünk. Lehet-e alkalmasabb útmutatás szentelendő testvéreink számára, mint a mai evangélium üzenete? Jézus nem mondja a tanítványoknak, hogy ne evezzenek. Sőt más esetekben éppen arra szólítja fel őket, hogy azt gyakorolják, amit emberi hozzáértésük szerint, például mint halászok, a legjobban tudnak. „Evezz a mélyre!” – mondja egy alkalommal. „Vessétek ki a hálót!” – parancsolja máskor. Biztos, hogy a nagy viharban is legjobb tudásuk szerint helytálltak azok, akiknek az evezőlapátnál vagy a kormánynál volt a helyük, vagy akik a vitorlát kezelték. Sőt azt olvassuk, hogy Jézus a bárkában aludt. Nyugodtan rábízta magát a tanítványok igyekezetére és szakértelmére. De egyszer csak eljött egy pillanat, amikor hiába volt minden igyekezet és hiába volt minden hozzáértés, úgy érezték, nem tudják megmenteni a hajót, és benne a maguk és a Mester életét. Ekkor fordulnak kétségbeesett hangon Jézushoz. Ő pedig parancsol a szélnek és a tengernek. Ő, aki eddig nem szorgoskodott az evezőspad mellett, most többet tesz, mint amire az emberi erőfeszítés és szakértelem képes: isteni erővel vezeti célba a közös hajót.

4. Ez a jelenet papi hivatásunk különlegesen tiszta képe. Kötelességünk, hogy pontosan megismerjük a hitünket, hogy a teológia terén ne engedjünk a szétszórtság, a felületesség, az átgondolatlan prakticizmus kísértésének, hogy megtanuljuk a lelkipásztorkodás, az emberekkel való kapcsolattartás, a tömegtájékoztatási eszközök használatának minden szükséges módszerét, hogy megismerjük és szeressük egyházunkat, mégpedig ne csak elméletben, hanem annak teológiai, intézményes valóságában, sőt mai magyarországi konkrét megjelenésében is. És kötelességünk, hogy ne engedjünk a tunyaság kísértésének, amely néha a lelkiismeretesség és az igényesség álarcában jelenik meg. Ne mondjuk azt, hogy ezt és ezt a papi munkát, ezt és ezt a konkrét feladatot nem tudom elvégezni olyan jól, mint ahogyan szükségesnek, ideálisnak tartanám, ezért hát alázatosságból, lelkiismeretességből nem is vállalom. Az ilyenfajta látszólagos lelkiismeretesség sok területen megkísértheti a mai embert. Van, aki az élethivatás vagy a házastárs megválasztásának felelősségétől riad vissza, van, aki a tökéletes házasságot keresi, és ezért egész életében nem kötelezi el magát, van, aki azzal áltatja magát, hogy az irodalom vagy a tudomány területén akar tökéleteset alkotni, de a tervezett tökéletes alkotások évtizedeken át nem születnek meg.

5. Kötelességünk tehát az igényesség, a lehető legnagyobb emberi igyekezet, de nem hihetjük, hogy a munka és a hivatás, különösen pedig a papi hivatás eredménye pusztán emberi rátermettségen és igyekezeten múlik. Emberé a munka, Istené az áldás! – Ez az alaphelyzete a pap hivatásának. De az egyházi rend szentségében különleges küldetést, különleges kegyelmet, a szó egészen emelkedett és sajátos értelmében különleges hatalmat kapunk az üdvösség művének szolgálatára. A szentségek kiszolgáltatása, Isten igéjének szentségi erővel való továbbadása, a keresztény közösség pásztori kormányzása, az ezekre szóló karizma és küldetés, amit a felszentelésben kapunk, néha olyan csodálatos áldást és megújulást eredményez a lelkekben, ami puszta emberi munkával sohasem volna elérhető. De ez a különleges erő minket nem tehet sem büszkévé, sem elbizakodottá. Inkább figyelmeztet a saját erőtlenségünkre. Ráébreszt felelősségünkre és arra, hogy kötelesek vagyunk „minden erőnkből” szolgálni. Ahogyan Szent Pál írja: „Legyetek buzgó szívűek, az Úr az, akinek szolgáltok”. Szolgálatunk célját, tartalmát, irányát tehát Krisztus terve és a tőle kapott küldetés szabja meg. Ebben részt venni pedig a legfontosabb feladat, amelynek méltó teljesítéséhez szükséges, hogy magával Krisztussal mindig a bizalom és a szeretet kapcsolatában éljünk. Ennek a Krisztushoz tartozásnak az erejét és örömét kívánom az újonnan szentelendőknek és minden kedves paptestvéremnek. Ámen

A liturgia ezután a szentelendők ígérettételével folytatódott, majd a Mindenszentek litániája következett. A jelöltek leborultak a földre, amely a teljes önátadást fejezi ki, azt, hogy életüket Isten akaratának rendelik alá. Ezután a szentséget kiszolgáltató főpásztor mint az apostolok utóda imádság és kézrátétel által átadta a Krisztustól kapott hatalmat és küldetést.

A beöltözés után megkenték kezüket krizmával, s megkapták szolgálataik liturgikus eszközeit.

A szentmiseáldozattal zárult a szertartás, amelynek végén elsőmisés áldásukat a főpásztornak adták az újonnan felszentelt papok.

Fotó: Mudrák Attila

Magyar Kurír
(asz)


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »