Harminc év után

A sörforgalmazók nem is titkolják, mennyire boldogan dörzsölik a tenyerüket. Az ország minden pontján állnak már a sörsátrak, bennük hatalmas LED-falakkal, a nagyobb szórakozóhelyek hasonlóan készülnek, mindenütt csaknem mindennap garantált a telt ház, legalábbis amíg a magyar válogatott érdekelt marad. Jön majd a rengeteg vendég, szurkol, korsószámra issza a sört – valahogy így fest egy labdarúgó-Európa-bajnokság előtt egy ország, amelynek a csapata szerepel a tornán. A miénk azért is fest különösen így, mert kereken harminc éve, hogy a válogatottunk ilyen súlyú nemzetközi eseményen részt vehetett. Azóta felnőtt több nemzedék, amelyet a magyar futball megfosztott attól az élménytől, hogy egy csapattal érzelmileg maradéktalanul azonosulhasson világ- vagy Európa-bajnokságon, és ezek a nemzedékek erre jobban ki vannak éhezve, mint amennyire szomjaznak a sörre.

Három évtized alatt nagyon sok minden megváltozott labdarúgásunk világában, és bár a lelkesedés maradt, mégsem ugyanolyan, mint nyolcvanhatban, Mexikó előtt volt. Akkor diadalmenetben, csoportelsőként jutott ki a válogatott a világbajnokságra, és nem kellett nagyítóval keresni olyan honfitársat, aki szerint az aranyéremre sem esélytelen a mi csapatunk. Jellemző volt a hangulatra, hogy az utolsó, számunkra közömbös mérkőzés után szinte lincshangulat alakult ki a Népstadion toronyépületének a környékén, mert szurkolók ezrei sértődtek meg azon, hogy a válogatott ki merészelt kapni az amúgy két évvel később Európa-bajnok hollandoktól.

Most pótselejtezőn jutottunk ki Franciaországba, most nem vezettük az európai ranglistát a torna előtt, a szövetségi kapitányunk nem lett az év edzője a kontinensen, nincsenek olyan nemzetközileg jegyzett játékosaink, mint annak a válogatottnak – most csak van egy csapatunk, amelyik végre ismét részt vehet egy ekkora viadalon. Utálatos közhely a tisztes helytállásról beszélni, amikor a sport egyik lényege a győzelem, ugyanakkor egy hónapja a jégkorongozóinknál láttuk, az esélytelen, ám a küzdelemben megnemesülő csapat is kivívhatja a világ tiszteletét, a szurkolók megbecsülését.

Felesleges most azon elmélkedni, hogy ha az éppen interregnumot átélő UEFA nemrég kiebrudalt elnökének, Michel Platininek a szorgalmazására nem emelik meg a mezőny létszámát tizenhatról huszonnégyre, akkor a mi játékosaink most szabadságon lennének, alighanem egy tengerparti üdülőhelyen néznék a meccseket, ha úgy szottyan kedvük, mi pedig azon gondolkodhatnánk, hogy az angoloknak, a franciáknak vagy mondjuk az albánoknak szurkoljunk-e. Mindenkinek abban a versenyrendszerben kell boldogulnia, amelyben részt vesz, a magyar válogatott pedig boldogult. Ma kezdődik az Eb, kedden már játszunk Ausztriával, ez nem a józan elemzések, a tényszerű értékelések ideje, az majd a tornát követően jön el. Itt és most érzelmek tobzódnak, és ezt is nagyon élvezhetjük.

Kevésbé élvezetes nap mint nap leadni a híreket a terrorveszélyről, a különböző hivatalok közleményeit, figyelmeztetéseit és tanácsait egy esetleges támadás esetére. Franciaországban még mindig él a szükségállapot, és senki sem tudja, mikor és hol csapnak le a terroristák, ha lecsapnak, és nincs senki, aki garantálhatná a biztonságot. A párizsi és a brüsszeli merényletek közelsége miatt még sohasem kezdődött el ekkora fenyegetettségben ilyen horderejű sportesemény, ezért amikor szurkolunk a válogatottnak, szurkolunk a szurkolóknak is: nagyon vigyázzanak magukra!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 10.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »