Harcban Istenért

A Then család 2020 júliusában indult útnak Peruba. A házaspár ekkor már évek óta gondolkodott a külmisszió lehetőségén. Sok ismerősük hirdette Isten Igéjét távoli tájakon, támogatták tevékenységüket. – Gyermekkori barátom, példaképem szolgálat közben halt meg Pápua Új-Guineában 2019-ben. A hír hallatán újragondoltuk feleségemmel az életünket – hangsúlyozza a német származású Simon.

Többek között a kilencvenedik zsoltár igéje érintette mélyen. – A lutheri német fordítás magyarul így hangzik: „Taníts bennünket arra: véges az életünk, hogy bölccsé legyünk.” A zsidókhoz írt levélben Pál arra buzdít, kövessük példaképeink bizonyságtételét – magyarázza a férj. A család ekkor már tizenegy éve Németországban élt. Az édesapa gyermekorvosi rendelőben dolgozott, a debreceni születésű közgazdász édesanya, Fruzsina három lányuk – Lujzi, Ágnes, Zsuzsi – nevelésére koncentrált. Gyülekezetük aktív, szolgálattevő tagjai voltak.

A perui Diospi Suyana missziós kórház munkáját alapítása óta figyelemmel követték. – Eljött a pillanat! Mindketten megfelelő helynek véltük az intézményt. Írtunk bemutatkozó levelet a kórház igazgatójának. Másnap felhívott, hogy amilyen gyorsan lehet, intézzük a papírjainkat, szükségük lenne ránk, mivel a következő évben a három gyerekorvos misszionáriusból kettő hazaköltözik. Úgy éreztük, Isten megengedte, hogy belelássunk hosszú távú terveibe. A németországi gyerekorvos ugyanabban a rendelőben dolgozott, ahol a férjem korábban, éppen a következő évben készültek hazatérni tizenkét év után abból a kórházból, ahova mi mentünk. Ez az egybeesés megerősített az indulásban – teszi hozzá a felesége. Simon gyermekszakorvosi és evangelizációs munkát végez, Fruzsina közgazdászként részmunkaidőben a kórház pénzügyeivel foglalkozik. Ez idő alatt Peruban megszületett a negyedik gyermekük, Teó.

A kórházat az ország két legszegényebb régiójának egyikében, Apurimacban építették fel. Ahogy Fruzsinától megtudjuk, a két terület lakosságának többsége kecsua, azaz az inkák leszármazottai, akik az egykori Inka Birodalom nyelvén, kecsuául beszélnek. Társadalmi megbecsültségük sokkal alacsonyabb a vegyes vagy a spanyol származású lakosságához képest. Kirekesztettségben élnek, mint elmondja, az állam általában elhanyagolja a kecsuák lakta régiókat, infrastruktúrájuk nincs kellőképpen kiépítve. – Az emberek nem engedhetik meg maguknak a magánklinikát, az állami egészségügyi központok azonban sok esetben nem látják el a betegeket, ha nem tudnak fizetni érte – hangsúlyozza Fruzsina. A missziós kórházak általában csak alapellátást nyújtanak, viszont a Diospi Suyana jól felszerelt intézmény az Andokban. A hegyvidéken a kis falvak egymástól, minden nagyobb várostól és az állami klinikától is távol esnek. Az ország egész területéről érkeznek betegek a kórházba, Curahuasi városába.

A pánamerikai főútvonal, amely Észak-Amerikát összekapcsolja Dél-Amerikával, áthalad a kisvároson is. Az utak rossz állapota miatt mégis viszontagságos az utazás a környéken. A betegellátásért akár több mint ezer kilométernyi távolságot is meg kell tenniük az embereknek.

Az intézmény elsősorban a szegénységben élőket szeretné támogatni, azokat, akik nem engedhetnek meg maguknak magánorvost. A modern felszereltség miatt azonban sok tehetős keresi fel a kórházat. Hogy kiszűrhessék a tehetősebb betegeket és igazságosan kezeljék a várakozók hosszú sorát, rendhagyó belépési protokollt dolgoztak ki. A kórház előtt várakozó betegek sorsoláson vesznek részt. – Akár százan is jelentkeznek belgyógyászi szakrendelésre egy nap, de csak húsz embert látnak el. Sorjegyet húznak: amelyiken van szám, az a beteg bejöhet. Így nem az érkezési sorrendtől vagy a személyüktől függ, kapnak-e ellátást vagy sem. Sokszor megesik, hogy öt nap várakozás után kezelés nélkül térnek haza az emberek – magyarázza Fruzsina. A sürgősségi eseteket természetesen előre veszik. Az ötödik napja várakozók pénteken valamelyest előnyt élveznek a többiekkel szemben. – Nehéz elképzelni európaiként, hogy tudom, nem biztos, hogy sorra kerülök az orvosnál, mégis utazom egy hetet a kórházig. A kecsuák ennek tudatában is elindulnak a rossz egészségügyi ellátás miatt. Nehéz látni, hogy nem jut mindenkire idő – fejtegeti Simon. Több misszionárius orvosra és ápolóra lenne igény. Thenék abban reménykednek, hogy Magyarországról is jelentkeznek ápolók, orvosok az andoki kórházba. A többletmunka miatt, kényszerűségből Simon az intézmény üzemorvosa is.

Mielőtt elkezdődik a rendelés, rövid áhítatot tartanak a Diospi Suyana kápolnájában, amelyen a bent lakó és a járóbetegek is részt vesznek. Mindennap más-más misszionárius csoport készíti elő az alkalmat. – Hetente egyszer az én kis csapatom vezeti a dicsőítő énekeket, néha prédikálok is. A kórházi lelkész szerint jót tesz, ha a munkatársak hirdetik az Igét, így látják a betegek, hogy mindenkinek szívügye az evangélium – magyarázza Simon. Áhítat után a kórházlelkész egyéni beszélgetésre invitálja a kecsuákat. Sok perui él a lehetőséggel, nyitottak Isten Igéjére.

A kecsuák többnyire római katolikusok. – Az Andokban a katolicizmus erősen keveredett az inka hagyományokkal. Sokan áldoznak még a hegynek, a földnek, egyes zarándoklatok egyértelműen pogány hagyományokat követnek. Talán nem voltak elég szigorúak a tanítók a hódítások idejében, és egybeforrt a két vallás. Ha száraz időszakban esik az eső, hálából a Földanyának visznek sört, bort, amelyeket elásnak – mondja el tapasztalatait az édesanya. Férje hozzáteszi, hogy ha megnyitnak egy üveg inkakólát (ottani Coca-Cola), abból a földre öntenek egy kortyot a Földanyának. Fruzsina elárulja, hogy az emberáldozat titokban máig előfordul. Amikor aranyat vesznek ki a földből, hitük szerint értékeset kell visszaadniuk. – A protestáns egyházakkal szemben óvatosak az emberek, furcsállják, szektaszerűnek vélik, ennek ellenére növekszik az egyház. Az ország a lelki aratás időszakában van. Fantasztikus megélni, milyen sokan jutnak hitre. Az áhítat végén a lelkész előrehívja azokat, akik át akarják adni az életüket Krisztusnak, majd imádkozik értük. Éhezik Isten Igéjét – emeli ki a misszionáriusnő.

– Jó kapcsolatokat ápolunk a szomszédokkal, akik udvariasan távolságtartók. Nehéz szorosabb viszonyt kialakítani velük – osztja meg Simon. – Az édesanya szerint a kecsua a hegyvidéki kultúrához hasonlít leginkább, nem a latin-amerikaihoz, kissé hidegebbek az ottani lakosok, viszont egy baptista gyülekezettel bensőséges a viszonyuk.

A házaspártól megtudjuk, a protestáns egyházak evangelizációját 1912-ben engedélyezték Peruban. Baptista, lutheránus, pünkösdista és presbiteriánus misszionáriusok indultak az országba, akik egymás között felosztották a szolgálati területeket. A Then család vidékén a baptista tanok terjedtek el, de sok hegyi faluban máig nincs gyülekezet. Amikor 2007-ben megnyílt a kórház, csupán egy protestáns közösség volt Curahuasiban, ma már tizenegyet számolnak a városban.

A Covid-járvány idején több mint egy évig semmilyen formában nem gyűlhettek össze istentiszteletre a hívek, ami Thenék közösségét is megpróbálta. A szünet utáni első alkalmon csupán öt felnőtt jelent meg. Újra kellett kezdeni a lelki munkát. A gyülekezetnek ma már közel huszonöt gyermek és húsz felnőtt tagja van. Lelkipásztoruk hétköznapokon taxisként dolgozik, az istentiszteleteket az ő házának földszintjén, egy garázshelyiségben tartják. Az igehirdetői szolgálatba Simon is bekapcsolódott. – A gyermekek nagy része egyedül, problémás családból érkezik. Az ifjúsági munka az egyik legfontosabb szolgálati területünk, hatalmas lehetőség, hogy a tinédzsereken keresztül a nem hívő otthonokba is eljuthat az örömhír – magyarázza Fruzsina.

A misszionáriusok hangsúlyozzák, Peru otthonaiban a fő problémát a nagyfokú alkoholizmus és a családon belüli erőszak okozza. Lelkészük a családok gyógyítását, ápolását érzi legfőbb szívügyének. A személyes evangelizáció az erőssége, a szomszédságban lévőkkel jó kapcsolatot ápol, lelkigondozza a házaspárokat, akik sok esetben rajta keresztül kapcsolódnak a gyülekezethez. – Fontosnak láttuk a házi bibliakör elkezdését, hogy az istentisztelet mellett több alkalom nyíljon a találkozásra. Bibliát olvasunk, közösen imádkozunk, és a vasárnapi prédikáció témájában mélyülünk el ilyenkor – fejti ki Simon.

Gyakran megesik, hogy az állami kórházakban nem látják el rendesen a betegeket. Ha törés történt, és éppen nincs csavar egy fémbetételhez, a család pedig nem fizeti meg vagy szerzi be azt, elmarad a műtét – meséli a misszionáriusfeleség. – Sokszor túl későn hozzák a gyerekeket kórházba. A szülők reménykednek, egy-két hónapot is várnak, mire belátják, hogy nem lesz jobban. A kezdetben kisebb problémák így válnak nagyokká, akár helyrehozhatatlanokká. Kificamodott egy leányka könyöke, a család először úgy nyilatkozott, hogy négy héttel ezelőtt történt az eset, majd hatot mondtak. Már nem lehetett visszarántani, megműtötték, a sebész szerint legalább két hónapja volt kificamodva a könyöke. Egy másik esetben egy hónapig gyötörte láz a kisfiút, mire elindultak a kórházba. A család a dzsungelben lakik, tizenkét órát utaztak hozzánk. Megmentettük, gyógyszerrel kezelhető béltuberkulózisban szenvedett.

Nyitott, feladatra kész szívvel utazott a Then család Peruba, nem tudták, milyen munka vár rájuk. – A járvány után a széthullott gyülekezet helyzete megpróbálta a lelkészt. Igyekeztünk támogatni, erősíteni a munkájában. Nem gondoltuk, hogy a lelki szolgálat ilyen nagy teret kap az ottani életünkben. Különleges volt látni, hogy szükség volt ránk az elmúlt két és fél évben az Andokban – tekint viszsza Simon. A család november végén tért vissza Németországba. Magyarországon is több helyen tartanak előadást kinti munkájukról. Február végén készülnek visszatérni Peruba. Simon továbbra is orvosként, Fruzsina közgazdászként tevékenykedne a Diospi Suyanaban, de más szolgálatba is szívesen bekapcsolódnának. – Barátaink elszigetelten élő hegyi falvakban kezdtek el evangelizálni. Lenne rá igény, hogy bekapcsolódjunk ebbe a munkába is – magyarázza a misszionáriusnő.

– A misszió lelki harcot is jelent. Megtanultunk szüntelenül imádkozni és készen lenni a nehézségekre, mert a Sátán nem akarja feladni a területét. Nem elég nekem hinni, a családdal, a gyülekezettel közösen kell harcolnunk imádságban. Többször megesett, hogy nem találtunk megoldást a problémáinkra, kértük a német testvéreket, hogy imádkozzanak értünk, és hirtelen megoldódott a gond – meséli Simon. Felesége szerint hírleveleikben imakéréseket is megfogalmaznak, Magyarországon sokan imádkoznak értük, szükségük is van rá. – Mielőtt kiutaztunk Peruba, hallottuk már misszionáriusoktól, hogy a külmisszióban megnövekednek a próbatételek. Valóban így van, mi is ezt tapasztaltuk. Rengetegen térnek meg, és sok bajt élünk meg lelki támadásként, de az Úr Jézus erősebb ezeknél, nem vagyunk egyedül – foglalja össze Fruzsina. – Amikor a kórházban reggel én hirdetem az Igét, rendszeresen feszültséggel jövök el otthonról. Nehéz így készülni a prédikációra, pedig sok ember akkor hall először az igazságról, hogy Jézus megszabadítja a sötétségből, a reménytelenségből, ha hozzá fordul. Áhítat után mindenki magával vihet egy Újszövetséget. Ez nem csupán kedves gesztus, mivel annak olvasásától megváltozhat az életük!