Harc Európa jövőjéért

Harc Európa jövőjéért

Ha Európa meg akarja őrizni saját kultúráját, a bevándorlók többségének integrációja elkerülhetetlen. Erről általában nincs vita. Arról azonban már van, hogy az „öreg kontinens”-ben van-e annyi erő, hogy még képes legyen erre. Nyugat-Európa ugyanis már régóta küszködik a feladattal, és eleddig csúfosan leszerepelt. Ékes bizonyítékai ennek a Párizsban és Brüsszelben elkövetett merényletek, de a nagyvárosokban gombamód terjeszkedő bevándorlónegyedek is, hogy csak a belgiumi Molenbeek negyedre utaljunk. Hogy Nyugat-Európa országai, azaz kormányai a multikulturalizmus bűvöletében valójában nem akarták, vagy egyszerűen csak nem tudták megugrani az akadályt – esetleg egyszerre mindkettőről beszélhetünk –, az most, egymillió migránssal a kapukon belül vált igazán égető kérdéssé. Amennyiben inkább az előbbi igaz, akkor igazán itt az ideje észhez térni és cselekedni, ha viszont az utóbbiról van szó, akkor nagyon gyorsan ki kellene dolgozni egy épkézláb elképzelést. A probléma ugyanis magától nem fog megoldódni, a struccpolitika ezúttal sem vezet megoldáshoz.

A feladat korántsem lehetetlen. Ha valahol, akkor Nyugat-Európában pontosan tudják, mi fán terem az integráció, legfeljebb mára elfelejtették. Nagyon is jól emlékeznek rá viszont Afrikában, Ázsiában, és szerte a világon az egykori óriási gyarmatbirodalomban, ahol az őslakosok maradtak alul az identitásukért vívott küzdelemben. Hiszen Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia és a többi nagy gyarmatosító – éppen azok az országok tehát, amelyek most a leginkább nyögnek a migráció terhe alatt, mert leginkább kívánatos helyek munkavállalásra, letelepedésre a bevándorlóknak – nem csupán elfoglalta, de idővel saját képére is formálta a kolóniákat. És hiába vívták ki függetlenségüket, a gyarmati múlt többé-kevésbé a mai napig érezteti hatását. A nyelvben, a jogrendszerben, az oktatásban, néhol pedig éppenséggel a vallásban.

De a kolonizáció csak egyetlen példája a történelem nagy népolvasztásának, amit most integrációnak hívunk. Ismerhetjük jól magunk is: hol vannak ma már az avarok? És hol van az ezer és ezer másik törzs és nép, amelyek mindegyike a hosszú esztendők alatt beolvadt? Vajon mi dönti el, ki tűnik el, és ki marad fenn?

Manuel Valls francia miniszterelnök nemrégiben egy beszédében azt mondta, a radikális iszlám nyerésre áll a franciaországi iszlám harcában, mert a francia társadalom önvédő mechanizmusa leépült. Szerinte a bajok forrása az, hogy a francia nép cserbenhagyta az egykor önmaga által felállított forradalmi ideálokat, és feladta a harcot a köztársasá-gért. A baloldali politikus fején találta a szöget, még ha arról megfeledkezett is, hogy kormányfőként számtalan lehetősége nyílt rá, és a hatalma is megvolt ahhoz, hogy ezeken a folyamatokon változtasson. Ami pedig igaz a franciákra, valójában igaz az egész Nyugatra. Európa egy része a tolerancia mindent egybeolvasztó zászlaja alatt elvesztette a hitét saját értékeiben, és legfőképpen önnön erejében: cserbenhagyta önmagát. Pedig az integráció harc – az oktatás, a kultúra, a gazdaság, a politika eszközeivel –, amelyben az erősebb marad felül. Azért az angol az egyik hivatalos nyelv például Kenyában és Indiában, azért a párizsi Louvre-ban van kiállítva az Ülő írnok szobra, és azért az Egyesült Államok a világ vezető hatalma, mert az erősebb győzött.

A nyugodt semmittevés, a küzdelem nélküli behódolás, vezérelje bár önhittség vagy tétlenség, veszélyes következményekkel jár. Mint arról például Henry Kissinger ír Kínáról című művében: a Mennyei Birodalom évezredes történelme során mindig hitt a felsőbbrendűségében. Nem törekedett a feltétlen hódításra, a közeli népektől megkövetelte a behódolást, a távolról arra vetődőket pedig barátságosan, ám némi lenézéssel kezelte. Kína hitt abban, hogy birodalma olyan nagyszerű, hogy előbb-utóbb még ellenségei is felveszik a kínai szokásokat, egyszóval maguk is kínaiakká válnak – mai szóhasználattal élve integrálódnak. Ez végeredményben így is történt évszázadokon keresztül, míg végül Kína a Nyugatban „emberére akadt”. Talán a történelem ismétli önmagát, és most az eddig egyeduralkodónak hitt európai kultúra találta meg méltó „ellenfelét”? Kétségeink ne legyenek, a szélsőséges iszlám nem fog meghajolni a görög filozófia nagysága vagy a reneszánsz humanizmusa előtt. A küzdelemben pedig egyelőre az iszlám áll győzelemre, a világ leggyorsabban terjedő vallásaként napjainkban már nagyjából 1,7 milliárd követője van.

Néhány szélsőséges nézőpont szerint iszlám gyarmatosítással, más vélemények szerint csupán modern népvándorlással nézünk szembe. Akárhogyan is, a harc Európa jövőjéért már rég megkezdődött. A kesztyűt fel kell venni, a csatákat meg kell vívni. Nem csupán a szélsőségesek ellen, de saját elvesztett identitásunkért is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »