Hamvazószerdai gondolatok

Vasárnap katolikus templomainkban a szentmisét az Isten áldjon, tünde játék, te világi élet… kezdetű, XVII. századi bűnbánati énekkel zárták. Mintegy felkészítve a hívő embert a nagyböjtre, melynek első napja hamvazószerda. Régen böjtfogadószerdának is nevezték ezt, a hamu pedig a bűnbánat szimbóluma volt az Ószövetségben, amit az őskeresztények a fejükre szórtak vagy szórattak.

Én most nem a liturgikus szokással, annak hátterével kívánok foglalkozni, hanem ezzel az időszakkal kapcsolatos néhány gondolatfoszlányomat szeretném megosztani. Mert igenis szükségünk van – talán többször is – e világi életünkben a bűnbánatra, a lelki tükör önmagunk elé tartására, átvitt értelemben a hamvazkodásra. Meg arra, hogy elcsendesedjünk, visszafogjuk magunkat. Hogy tudjunk kiengesztelődni és megbocsájtani. Hogy próbáljuk meg szeretni valamennyi felabarátunkat, beleértve még az ellenségünket is. Hogy ne gyalázzuk azt, aki nekünk nem szimpatikus, ne ítélkezzünk mások gyarlóságai felett, óvakodjunk a hamisságtól, az álhírek terjesztésétől.

Hírdetés

Emlékeztessen a hamu parányi létünk sorsára: arra, amiből vétettünk, s amivé leszünk. Eme dimenziók közti távolságot nevezhetjük földi pályánknak. Olyan idő- és távolságbeli intervallumnak, melyet érdemes hasznosan töltenünk. Félretéve a gőgöt, az önteltséget; a kapzsiságot és mások becsapását; a civódást és a gyűlöletet. Lássuk meg földi tereinken az elesettséget, a betegek gyötrelmeit és szenvedéseit, az éhezők nyomorát!

Mert 2020 nagyböjtjén is akad tennivalónk bőven, önmagunk és egymás érdekében egyaránt. Legyen előttünk „Isten arca s ama boldog világ“, melyről az említett bűnbánati ének is szól! S akkor a feltámadás reményében egy újabb lehetőség tárulhat elénk, és újra szép lesz majd tavaszunk a böjt elmúltával is…


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »