Halottról jót vagy semmit?

Halottról jót vagy semmit?

A legjobb, ha korunk „nagyjait” is gyanakodva, kritikusan szemléljük.

Azt hiszem, a legegészségesebb és legmagasabb szintű történelemfelfogás abban áll, ha egy adott generáció nem csupán beismerni képes az elődök hibáit, nem csupán bocsánatot kér mindazoktól, akiknek sérelmére elkövették az ilyen-olyan retorziókat, kegyetlenkedéseket, hanem képes lerombolni a nemzeti hőstetteknek, nemzeti hősöknek titulált szent tehenek köré húzott tabukat is, és humorral, öniróniával kezelni a túlidealizált ősök múltbéli baklövéseit. A legmesszebb ezen a téren a világ összes népe közül valószínűleg az angolok jutottak a Fekete Vipera című pszeudohistorikus fekete komédiával. A múlt század 80-as éveiben készített, 24 részes, Anglia egész történelmén végigvonuló sorozat a cinikus, opportunista, ám egyszersmind ördögien agyafúrt Lord Blackadder, valamint a tőle mentálisan és a személyes higiénia terén is jócskán elmaradó szolgája, Baldrick évszázadokon átívelő kalandjait foglalta krónikába. Eközben a készítők – Rowan Atkinson, Richard Curtis és Ben Elton – sorra döntögették meg, vagy inkább röhögték szembe a brit történelmi tabukat, nem kegyelmezve az olyan nagyságoknak sem, mint I. Erzsébet, Viktória királynő (a „koronás röfi”), vagy éppen Wellington hercege, akinek kedvenc hobbija a felvilágosodás évszázadában a szolgái megkorbácsoltatása volt.

Nos, az angolok a franciákkal karöltve most már nem csak a saját házuk táján söprögetnek: egy brit–francia koprodukcióban készült friss politikai szatíra, a Sztálin halála célkeresztjében a Szovjetunió és a történelem egyik legvéreskezűbb diktátora áll, illetve az ő lehetséges utódai, Zsukov marsall, Hruscsov, Molotov és Malenkov. A szovjet történelem egyik legkaotikusabb és legkevésbé dicső, intrikákkal és összeesküvésekkel terhelt szakaszában játszódik a film: azt a rövid, de annál mozgalmasabb időszakot öleli fel, amikor a Nagyvezér sokak által áhított halála után mindenki a kon-cért marakodott. Ez a politikai katyvasz kiváló alapanyag egy pszeudo-historikus fekete komédiához. Mivel azonban az amúgy is kényes témát a készítők még megfejelték néhány jól irányzott, a jelenlegi orosz viszonyokat célba vevő, odaszurkálós utalással, előre borítékolható volt, hogy a felmelegített Sztálin-kultuszt élő Oroszországban a filmet még a premier előtt betiltják. Hasonlóképpen járt három éve A 44. gyermek című politikai thriller is. Állítólag mindkét film merénylet az orosz (szovjet) nép ellen, sőt, nem más, mint a fasizmust legyőző homo sovieticus befeketítése, „arcul köpése”. Legalábbis ezt állítják az önjelölt cenzorok – köztük Nyikita Mihalkov Oscar-díjas filmrendező –, akik nyílt levélben kérték a kulturális minisztertől, hogy állítsa le a Sztálin halála forgalmazását. Ez meg is történt, a filmet csak egy moszkvai moziban mutatták be, amelynek üzemeltetői néhány napig hősiesen dacoltak a hatóságok módszeres zaklatásával, de azóta már kénytelenek voltak levenni a műsorról. Pedig a vetítések telt ház előtt mentek, a jegyek már elővételben elkeltek a törölt előadásokra is. Úgy tűnik, az orosz nép egy része kellően érett ahhoz, hogy szembenézzen saját sötét múltjával, az iróniát pedig ne kegyeletsértésként értelmezze (félre). Az orosz vezetés és néhány értelmiségi ellenben megrekedt egy alsóbb szinten. Fontos látni ugyanakkor: nem a film, hanem éppen a kultuszminisztérium alázza meg az orosz polgárokat azzal, hogy helyettük akarja eldönteni, mi jó nekik, s mi nem, milyen filmet nézhetnek meg a tévében, vagy a moziban, s mi az, ami tabu. 
A történelmi szatírákra éppen azért van szükség, hogy felismerjük: nincsenek abszolút hősök, a leginkább idealizált történelmi alakoknak is volt egy sötét, vagy éppen nevetséges oldala. Legjobb tehát, ha korunk „nagyjait” is gyanakodva, kritikusan szemléljük; egyetlen vezetőben, pártban vagy politikusban sem bízhatunk meg vakon. Oroszországra ez hatványozottan igaz.

Magyarországon meg április 12-én lesz a film bemutatója. Ha be nem tiltják addig.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »