Esszéket, recenziókat, verselemzéseket, Pilinszky János verseit, prózai írásait, másoktól vett idézeteket olvashatunk Halmai Tamás legújabb könyvében, amely a magyar költészet egyik legnagyobb alakjának századik születésnapjára jelent meg a Vigilia Kiadónál.
A szerző esszéista, költő, az irodalmi középnemzedék egyik legtermékenyebb, kimagasló alkotója. Állítja: Pilinszky katolicizmusa „ökumenikus igényű volt; kereszténysége vallásközi dimenziókat érintett: vallásossága a hitetlenséget is magába foglalta. A szeretet jegyében hogyan is történhetett volna ez másképp?” Pilinszky szerint „Jézus nem erkölcsalapító volt, hanem vallásalapító. Vagyis: nem ítélkezésre, hanem szeretetre hívott meg minket.” Halmai idézi a néhány éve tragikus körülmények között elhunyt Borbély Szilárd írót, költőt: „Kertész az asszimiláció álmából. Mészöly a haza álmából.
A kötet írója rendkívül alaposan és sokrétűen vizsgálja Pilinszky munkásságát, feltárva annak költészeti, teológiai, filozófiai mélységeit. Így hosszasan foglalkozik azzal, hogyan jelenik meg a fény motívuma a költészetében. Kiemeli: a száz éve született költő lírájában, „amelyben a létbölcseleti igény a keresztény (katolikus) világlátás szerkezetében ölt alakot, a fény (a nap, a meleg, a világosság és az arany) motívuma – úgy is, mint az anyagtalanba nyíló anyagi fenomén jelzete – […] vissza-visszatérő elem.” Első kötetében, a Trapéz és korlátban (1946) a versek a veszteséget elszenvedő világ és az ebben a világban vereségre ítéltetett ember léthelyzetét poétizálják. E közegben „Hideg a hajnal és süket” (Távozó sereg). Nincs magasabb rend, csak „foszló csillagok” (Gyász). A lírai alany a kifosztottság és elesettség díszletei között ismer magára: „Fejem fölé a csillagok / jeges tüzet kavarnak, / az irgalmatlan ég alatt / hanyatt dőlök a falnak” (Téli ég alatt). Az így megélt létben a hideg és a sötét ellenpontjaként érthető nyári jelenetezés sem a remény alakzatát rajzolja elő: „Konok kegyetlen szenvedéllyel / gyilkol és gyújtogat a nyár” (Kánikula).
Halmai Tamás megvilágítja: az apokaliptikus világlátást a Harmadnapon (1959) darabjaiban
Szerinte a fénymetafora stiláris és retorikai eszközkészletét ez a kötet hozza játékba a legteljesebb igénnyel. „A tengerpartra kifekszik a tenger, / A világ végén pihen a szerelmem, / mint távoli nap vakít a szívem, / árnyéka vagyunk valamennyien” (A tengerpartra). Halmai elemzése szerint a fény és a nap jelentésirányaiban kódolt, „szakrális létfölfogás bizalmi szerkezete” hatja át a fontosabb versek szinte mindegyikét: „És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ” (Harmadnapon); „Kimondhatatlan jól van, ami van. / Minden tetőről látni a napot / […] A világ is csak vele fényesül, / az örömtől, aminek neve sincsen” (Aranykori töredék); „Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / […] Emelkedik az elragadtatás!” (Dél).
Halmai Tamás felhívja a figyelmet arra, hogy a „Növekvő fényesség” (Dél) még akkor is központi képe és élménye a kötetnek, ha más, igen jelentős versekben a mulandóság, az elhagyatottság, a rendtől és a reménytől való (legalábbis részleges) elválasztottság magatartásformáló érzete kapcsolódik a fény alakváltozataihoz: „kataton alkonyat, / káprázó homály” (A szerelem sivataga); „Látja Isten, hogy állok a napon” (Apokrif). Halmai úgy véli: a Harmadnapon utolsó verse az egyik legszebb a kötetben: „A vereséget (a betegséget, a bűnt és a halált) elfogadó egzisztencia itt […], épp az elfogadás révén képes – ha magában az üdvösségben még nem is, ám mindenesetre – az üdvözülés transzcendens reményében részesülni”: „Bátortalan vagy s ujjongó!… semmit sem akarsz már, / csak ragyogni a novemberi napban, / és illatozni toboz-könnyűen. / Csak melegedni, mint az üdvözültek” (Novemberi elízium).
Az esszéíró külön fejezetben elemzi a 18–19. században élt nagy német költő, Friedrich Hölderlin (1770–1843) hatását Pilinszkyre. Hölderlin Patmosz című versének kulcssorai: „Közeli / s megfoghatatlan az Isten. / De ahol veszély fenyeget, / fölmagaslik a menedék is.” Ez rímel Jakab levelére: „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok” (4,8). Pilinszky, Hölderlin „szép szavával”, így fogalmaz: „amikor a szorongattatás a legnagyobb, közel a szabadító”. Később a holokauszt értelmezhetetlen botrányát segít értelmezni számára a hölderlini tétel: „Ugye Hölderlin mondja, ahol nagy szükség van, ott közel a szabadító. Ilyen értelemben talán. Tehát énszerintem mindenfajta ilyen botránnyal való szembesülés az egyetlen remény…
Halmai Tamás könyve arra is kitér, hogy mely gondolati, filozófiai hatások alakították ki Pilinszky szellemi arculatát. Erre így válaszolt egy 1969-ben vele készített interjúban: „Ha a legfontosabbakra gondolok, nem föltétlenül azokat említem, akik talán leginkább hatottak rám, hanem azokat, akikre mint elérhetetlen eszményképekre fölnézek. Így mondom az Evangéliumokat, Pascal, Kierkegaard, Platón, s az újabb korból, kiemelt helyen, Simone Weil nevét.”
Pilinszky Levél című versét – „Szállást adtál, egy éjszakára / megosztva párnád. Evangélium […] Szállást adtál egy éjszakára; / megszálltál mindörökre” – elemezve Halmai kiemeli: „Megszálltál – de nem, mint nyomorultakat az ördög; inkább,
Halmai Tamás összegzése: Pilinszky János versei „úgy viselkednek, mint az angyal, aki szerette a bluest – de repülésre gregorián dallamívek tanították”.
Halmai Tamás: A megtérés művészete – Írások Pilinszky Jánosról
Vigilia Kiadó, 2021
Szerző: Bodnár Dániel
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
