Alig egy éve, hogy bejárta Szlovákiát a hír, megtalálták nálunk is az első koronavírus-fertőzöttet. Alig pár napra rá vigyázzba állt az ország. És azóta, kisebb pihenjekkel egyfolytában ezt várják tőlünk. Hogy legyünk szabálykövetők, zárkózzunk be és ne bízzunk senkiben… Mázsás súlyként nehezedik ránk már ez a teher. Nagyon le akarjuk tenni. Néha úgy érezzük, Krisztus keresztje sem lehetett nehezebb ennél.
Az adatok és intézkedések halmazában szinte elveszik az ember.
Ki törődik azzal, hogy belebetegszünk ebbe a helyzetbe? Az állandó stressz és feszültség az immunrendszer legyengüléséhez vezet, szabad maradhat az út minden betegség, az átkozott koronavírus előtt is. Ki törődik itt a megnyomorított lelkekkel, az összeugrott gyomorral vásárlókkal, a kórházak épületeit messziről kerülőkkel, az otthon szenvedőkkel, akik félnek orvoshoz menni?
Vagy nem is tudnak. Mert a háziorvos felszívódott, különben biztos felvenné a telefont. Pedig, ha sikerülne beszélni vele, talán nem kellene végül a sürgősségin kikötni, borzalmas kínok közt…
Vakcina helyett további tesztek millióira költ vagyonokat ez a balga ország. Úgy járunk tesztre, mint valaha régen a postára. Minden szombatra megvan a garantált program. Egy kis sorban állás, egy kis orrpiszka, s ha negatív a teszt, egy kis fellélegzés. Miközben a politikusok a hatalomért marakodnak.
Ennyire telik a legnagyobb baj közepette. Bezárnak minket, miközben magunkra is hagynak. Bizony, a „pajtikák” mindent elrontottak.
Nyáron hátradőltek és nem készültek fel arra, ami ősszel bekövetkezett. Hagyták, hogy a lerongyolódott egészségügyet elérje a fulladásos halál… Mint azokat, akiket a kórházak intenzív osztályain próbálnak megmenteni a végsőkig elcsigázott orvosok és nővérek…
Ezek a szakemberek nem teremnek a fán, évekig tanul egy intenzív nővér is…
Megáll az ember esze, amikor kiderül, hogy 300 olyan lélegeztetőgép van az országban, ami sokkal többet tud, mint egy átlagos lélegeztetőgép… Csakhogy az aneszteziológusok nem tudják ezeket megfelelően kezelni. Mert senki sem iskolázta ki őket… Most jelentkezik néhány orvos szaktekintély, hogy kurzusokat tartanának nekik. Lehet, hogy emberéletek tucatjait, százait is meg lehetett volna menteni, ha ezeket a gépeket arra használnák, amire ki lettek találva.
Mindennel elkéstünk. Magunkra maradtunk. Kapjuk az útmutatókat, hogyan kúráljuk ki magunkat otthon a vírusfertőzésből.
Ellenőrzik a háziorvokat, hogy rendelnek-e egyáltalán… A lényeg, hogy kövessünk el mindent azért, hogy a lehető legkevesebb új koronás beteg érkezzen a kórházakba. De ki törődik a többi beteggel? Velük mi lesz?
És hogy mikor lesz ennek vége? Talán majd akkor, ha az összes post covidos és lélegeztetőgépről lekerült beteg is képes lesz újra normálisan élni. Lélegezni.
Ha a tüdőkapacitása eléri a kellő szintet és végre ismét élvezheti kedvenc ételét, mert újra érezni fogja az ízeket. Ám addig még hosszú hónapok fognak eltelni… Hosszú hónapig el fog tartani az oltás is, amitől sokan a megváltást várják. Csak legyen elegendő megbízható oltóanyag.
Mindent ki lehet bírni, mindent el lehet viselni. Egy ideig. De ha túl sokáig tart, akkor elpattanhat az a bizonyos húr. Sokaknál már el is szakadt.
Messze még a nyár. Szürreális filmben, káosztengerben érezzük magunkat. Néha úgy tűnik, ez velünk nem is történhet meg. Pedig nagyon is. Hogy hónapokig nem látjuk szerettünket, nem ölelhetjük meg jóbarátunkat, ha véletlenül összefutunk az utcán… Magányosan, home office-ban dolgozunk. Egy éve már!
Nézem a tetőn a gerlemamát, ahogy kirepülés előtt álló már egészen nagy fiókáját eteti. A gerlék korán fészkelnek és idén enyhe volt tél, hamar beköszöntött a tavasz. Nemsokára útjára engedi. De addig megad neki mindent, amire szüksége lehet. Mindent megtesz, ami tőle telik.
Bennem meg felmerül a kérdés, hát értünk az elmúlt egy évben mit tett meg az ország vezetése? S vajon mi mit tettünk meg egymásért, a másikért?
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
