Halász Piusz OCist: Ádvent az imádság ideje

Halász Piusz OCist: Ádvent az imádság ideje

Halász Piusz ciszterci szerzetes írásából idézünk, mely teljes terjedelmében a Vigilia 1988. decemberi számában olvasható.

Időnként fölvetődik a kérdés: lehet-e még ma is imádkozni? Hiszen annyi minden megváltozott bennünk és körülöttünk: a korszellem, az életérzés, a szemlélet. Ám vannak bennünk olyan tényezők is, amelyek nem változtak, és lényegüket tekintve nem függnek az időtől; például szeretet, hűség, felelősségtudat, csalódás, szorongás stb. Az imádság mindig is ezekre az ősi magatartásokra vonatkozott, melyek az ember alapvető lényegét ragadják meg. Az imádság azért is lehetséges, mert a történelem folyamán maga Isten szólított meg bennünket.

Az imádság kapu, mögötte lakik a misztérium: az isteni lét és minden élet titka. Imádkozni annyit jelent, mint Istenhez vinni örömeinket és bánatainkat, sebeinket és sikereinket. Nem előadás, ahol Isten a hallgatóság – inkább Jákobhoz hasonlítható, aki birkózik az angyallal s így szól hozzá: „Nem bocsátlak el addig, míg meg nem áldasz” (Ter 32,27).

Minden időben imádkozni kell, de vannak különleges idők, melyek nemcsak sürgetnek, hanem segítenek, sőt inspirálnak is az imádságra. Ilyen időszak az ádvent. Előfordul ugyanis, nem is egyszer életünk folyamán, hogy vallásos gyakorlataink közben belső világunk észrevétlenül kiüresedik, változik, a vallásos homlokzat mögött ásítani kezd a semmi. Tehát imaéletünket is felül kell vizsgálni. Van, aki így fogalmaz: imádkozni annyi, mint Istennel beszélgetni. Ezért nem lelkesedem, mert ebben a dialógusban nagyon gyakran az ember saját magát vetíti ki és elképzeléseit Isten szájába adja.

Hírdetés

Valaki az imádságokat szellemesen az angyalokhoz hasonlította. A kérő imák belépnek a kapun, de mindjárt meg is állnak, megragadja őket Isten jósága és irgalma. Az imádó és dicsőítő imák beljebb hatolnak. Legtávolabbra a hálaadó imák jutnak, s végül szinte kizárólagosak lesznek. Pál apostol leveleiben ez tér vissza a leggyakrabban. „Hálát adunk nagy dicsőségedért”, imádkozzuk a liturgiában. Tehát nem jótéteményeidért, hanem önmagadért. „Köszönöm, Uram, hogy vagy, hogy ilyen vagy – s csak a legvégén – és hogy enyém vagy.”

A teljes írás ITT olvasható.

Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »